Omnec Onec

A Vénuszról jöttem

 

önéletrajz

 

2. rész

 

 

7. fejezet

 

A kreatív élet

 

 

A Vénusz hasonlít egy fantáziabeli tájra

Az asztrálsíkra történő átváltás

Megtestesítés kézművesség helyett

A kreatív élet

Házak és kertek a Vénuszon

Hogy testesítünk meg dolgokat

Mesterség művészetben és kézügyességben

Mindenki művész

A tudomány

Az asztrálvilágon túli lét

 

 

Ahhoz az élethez hasonlítva, amit a Földön ismerünk, néhány más fizikai bolygó fantáziabeli tájra hasonlít. A Vénuszon lévő élet valószínűleg még fantasztikusabbnak és hihetetlenebbnek tűnik, mert az asztrálsíkon van még egy valóság- és létdimenzió.

Ha azt képzelitek el, hogy milyen nehéz lenne egy idegen számára, ha a földi életet egyetlen egy könyvből akarná megérteni, akkor érthető, hogy milyen nehéz a Vénuszon és az asztrális létsíkban zajló életnek a  megértése is csak ennek az önéletrajznak az elolvasása által.

A mi asztrális létsíkba történt átmenetünk szemléletének egyik módja az, ha ezt a jó karmánk eredményének tekintjük. Azáltal, hogy  negatív vaskorunk alatt összetűzések és háborúk helyett megtanultunk harmóniában élni, szellemileg felemelkedtünk, hogy egy szebb szinten élvezzük kultúránkat, amíg elkezdődik a következő aranykor fizikai síkunkon.

Az asztrális Vénuszon pontosan ugyanazok a városok és tájak találhatók, mint a fizikai bolygón a nagy átalakulás idejében. Teutónia templomait az egyes foglalkozások mesterei építették még abban az időben, amikor a város még fizikai volt, majd az asztrálsíkban a fizikai mintájára újraalkották azokat. Házaink az évek folyamán természetesen az emberek változó ízlésével együtt szintén változtak.

Amikor kultúránk belépett az asztráldimenzióba vagy -síkba, megállapítottuk, hogy a színek fénylőbbek voltak és minden tekintetben többfélébbek. Az egünk úgy csillogott, mint az állandóan váltakozó színek tengere, és minden ragyogott. A hegyek, a földek, a fák, a mezők, az épületek, a ruhák, a bútorok, sőt, még testeink is meleg, színes, természetüknek megfelelő izzásban sugároztak.

Most az időjárást az emberek kollektív gondolkodása irányította. Többé sose volt túl hideg vagy meleg, túlságosan száraz vagy esős idő. Azok az emberek, akik időjárás-változást szerettek volna, rájöttek, hogy gondolataik képesek voltak olyan hóvihart előidézni, amely csak a saját házaikat fedte be hóval. Az emberek azt is megtanulták, hogy befolyásolják az ég színét a telkük fölött, de más családoknak - a be nem avatkozás szellemi törvénye szerint - meghagyták szabad akaratuk érvényesítési lehetőségét.

Gondoljuk el, milyen csodálatos szabadság az, ha nincs többé szükség táplálékra a továbbéléshez ! És azáltal, hogy az asztráltest olyan roppant sebességgel képes utazni, a fizikai szállítás is fölöslegessé vált. Mindenki választhatott ezután, hogy egyszerűen megjelenik-e azon a helyen, ahova el akart jutni, vagy úgymond hódol a gondolattal hajtott járműves szenvedélyének. A ház körüli vagy a szomszédságba vezető kis utak számára a gyalogjárás vagy a talaj fölötti tovasiklás maradt a helyváltoztatás legegyszerűbb módja.

Mivel képesek voltunk tárgyaknak energiából történő közvetlen megjelenítésére, többé nem volt szükségünk arra, hogy bármit darabról darabra fizikailag állítsunk elő, kivéve azokat az eseteket, amikor kézügyességünket akartuk megint próbára tenni, amit a legtöbben közöttünk ki akartak fejleszteni.

Ha valaki szellemileg (spirituálisan) fejlődik, jobban egyéniesedik, mint valaha. Ez az igazság megmutatkozik egy bolygó szellemi növekedésében is. A Föld szellemi infantilitásában (fejlődési visszamaradottságában) egy olyan bolygó, amelyen az embertömegek fölött uralkodnak és egyformaság terjedt el széleskörűen. Amikor a Vénusz a döntő fejlődést hajtotta végre, az emberek elhagyták a városokat és megtagadták a tömegfogyasztást, annak érdekében, hogy független falvakban természetesebb életet éljenek. Mindenki megtanulta, hogyan elégítse ki szükségleteinek zömét saját maga, és eközben egyénibb és kreatívabb lett.

A szellemileg (spirituálisan) fejlett bolygókat természetes módon olyan egyének lakják, akik alkotóan fejezik ki egyéniségüket. A nagy átalakulás előtt az emberek sokat foglalkoztak művészetekkel, és semmi sem volt fontosabb, mint a kreativitás az élet minden területén. Az, hogy valaki kifejezze önmagát a harmónia és szépség megalkotásában, meghirdetett életcéllá vált.

És miután virágzó kultúránk már közel fejlődött az asztrális tudathoz, az asztrálsíkra történt áttérés nem volt olyan drasztikus. Az átmenet által népünknek sokkal több ideje lett arra, hogy az élet alkotó örömeinek szentelje magát ahelyett, hogy azzal kelljen annyit törődnie, ami a túléléshez volt szükséges. A család és az otthon mindenesetre továbbra is az élet és az alkotó kifejezés központi témái maradtak.

A nagy átmenet után minden család sokkal több szabadsággal rendelkezett a saját ház kialakításához. Többé nem korlátozva fizikai anyagok és törvények által, minden elképzelhetőt meg lehetett egyedül gondolatok által valósítani. A mi kupolaházunknak a körbefutó második emelettel történő megépítése nem technikai kérdés volt, hanem a kreatív tervezés kérdése.

A Vénuszon az építészet leginkább körökre, ellipszisekre és szelíd görbületekre épül. A szomszédságunkban voltak olyan házak, amelyek úgy néztek ki, mint több egymáson ülő buborék, mások a talajon szőlőfürtszerűen szétterjedve szervezték meg lakókultúrájukat. A kupolák nagyon kedveltek voltak. Egyébként meg kombináltak különböző geometriai alakzatokat. Néhány esetben nagyon művészi kombinációkról volt szó bőséges részletekkel, palotákhoz és kastélyokhoz hasonlóan. De minden egyes ház egyedülálló volt és elragadóan szép. Egy földi építész a Vénuszt valószínűleg olyan paradicsomnak nevezné, melyben a fantasztikus ötletek valósággá váltak.

Egy tömör aranyból álló, gyémántokkal, rubinnal, smaragddal és gyöngyökkel tarkított házat ugyanolyan könnyű megjeleníteni, mint egy színes téglákból álló házat. A fizikai bolygókon majdnem lehetetlen lenne egy házat egy darab gigantikus méretű gyémántból vagy rubinból kifaragni, az asztrális Vénuszon viszont csak annyiba kerül, hogy fejben megtervezzük azt, majd egy szempillantás alatt megjelenítjük. És bár tudunk korlátlan lehetőségeinkről, népünk csak olyan házakat alkot, amelyek az egyéni szépérzéknek felelnek meg. A szépség az, ami számít, nem az értékes kövek és fémek mennyisége. Mindenki megkaphatja mindazt, amit meg szeretne jeleníteni.

Nem emlékszem, hogy láttam-e volna olyan házat Teutóniában, amely ne dús, virágzó kertekkel lett volna körbevéve. És mivel alkotásainkat csak képzelőerőnk határai korlátozzák, egzotikusabb és színekben pompásabb virágaink, fáink és bokraink is vannak. Ha nagynénim 1 m magas piros gombákat szeretett volna fehér pöttyökkel, azokat is könnyen meg lehetett volna alkotni. Igazi gombák lettek volna azok is, amelyeknek olyan a szaga, mint a fizikai bolygókon található gombáké, úgy ízlenek és olyan tapintásúak.

Művészien megtervezett kertjeinken keresztül kövekből és téglákból, esetleg aranyból készült sétautak vezettek, ízlés szerint. No és egy kert szökőkút, szobrok, tavacskák és vízesés nélkül nem lett volna teljes. Voltak márványból készült, kovácsoltvas vagy nemes fákból készült padok is. A szobraink minden fajta élőlényt ábrázoltak - spirituális mestereket, angyalokat, mitológiai alakokat és az elemek uralkodóit. Mindazok, akik örömüket lelték a szobrászatban, minden darabot saját kezűleg készítettek el. Akinek más területen nyilvánult meg az érdeklődése, az csak fejben tervezte meg a szobrokat, majd egyszerűen megjelenítette azokat.

A titániaiak szeretik a házaiknál és telkeiknél a minél több helyet és nyílt teret. A szobákat sosem zsúfolják tele mondjuk sok bútorral, és a házba alkotott minden díszítés hasznos célokat szolgál. Bútoraink természetesen gyakorlatias szempontok alapján kerülnek megalkotásra, de azon felül mindig hordoznak magukban valami különlegességet, szépséget és egyéniséget. Egy asztal nem lehet csak egyszerűen asztal, egy szék csak egy szék. Ezeknek olyannak kell lenniük, ami másoknak szembe ötlik, ha bejönnek a házba. Minden darab egy külön műalkotás.

Egy szék talán úgy néz ki, mint egy nagyon szép, kecses, faragott párnás szék, de a rajta ülés járhat teljesen más érzésekkel is. Ha az a személy, aki megalkotta a széket, úgy akarta, hogy úgy érezze, mintha tollakon ülne, akkor a széken való ülés valóban olyan érzést kelt, mintha az finom tollpelyhekkel lenne párnázva. Ha valaki a felhők vagy a lebegés érzését kedvelte, akkor az ő székén vagy heverőjén való ülés pontosan azt az érzést keltette.

A plüss bútorok is kelthetnek itt márvány-érzést, vagy a padló úgy néz ki, mint a márvány, de a rajta való járáskor olyan érzésünk lehet, mintha füvön, vízen, tollakon vagy más puha anyagon járnánk. Mindent meg lehet alkotni úgy is, hogy másképp néz ki, mint amilyen a tapintása, a mindenkori egyéni ízlés szerint.

Minden szoba visszatükrözi egy család egyéniségét és személyes érdeklődését, és így szinte végtelen sok a variációs lehetőség.

Egyes családok egész házukat valamelyik érzéknek szentelik, például a hallásnak vagy a szaglásnak. Vagy egy ház egyes helységeit alakíthatják ki az egyes érzékeléseknek, a hallásnak, a látásnak, a szaglásnak, a tapintásnak és az ízlelésnek megfelelően. Ha egy ilyen házban haladnánk helységről helységre, akkor mindegyik érzékelésnél sokféle benyomás érne minket.

Egy olyan helységben, amelyet a hallásnak szenteltek, minden hangra reagál vagy valamilyen hangzást ad ki magából. Ha a szőnyegen járunk, a egy bizonyos hangot kelthet, de ha lefekszünk rá, az lehet, hogy ugyanannak a hangnak egy variációját váltja ki. A párnákon való ülés vagy a helységben való járkálás egész rezgéskollekciókat hozhat létre, amelyek meg a bútorokat ingerlik arra, hogy harmonikusan megkomponált hangzásokat adjanak ki magukból. Ott mindez dallamoknak egy mennyei kompozíciójához járul hozzá. Az is lehet, hogy van a helységben néhány hangszer, amelyeken a vendégek kívánság szerint játszhatnak.

Az, aki az életét a zenével jegyezte el, ezt a házában is megvalósítja. Minden helységet egy másik hangszernek, annak sajátos hangzásainak  szentel. A kertben lévő szökőkutak is hangzanak, a fák, a virágok és bokrok együtt pompás természeti szimfóniákat alkotnak. És nem lenne teljes a kert egy szélhárfa nélkül, amely egy olyan hárfa, amelyen a szél produkál csodálatosan szép dallamokat.

Egy olyan helységben, amelyik a szaglásnak van szentelve, minden különös aromával illatozik. Ha rálépünk egy ágyelőkére, az egy bizonyos illatot kelt, talán épp rózsaillatot. Ha megérintünk egy növényt vagy egy kispárnát, az egy olyan illatot okoz, amit a tervezője kigondolt és megjelenített. Egy tájkép könnyen áraszthatja magából a friss, vidéki levegő, egy hideg hegyvonulat vagy a mezei liliomok illatát.

Egy helység, amelyet a tapintásnak szenteltek, valakit esetleg egy nyugtató rezgésbe ringat. Kiegészítésképpen prémek és szép textíliák függhetnek a falakon. A padlók esetleg olyan érzést kelthetnek, mintha nedves füvön járnánk, és ha megérintünk egy vízesést ábrázoló festményt, akkor nedveset érzünk.

Megint egy másik helység lehet a színeknek szentelve. Itt egy kávézóasztalka vagy egy heverő állandóan változtathatja a színét, pirosból átmehet bíborba, majd zöldbe, kékbe, sárgába, és megint pirosba, vagy a színátmenet véletlenszerűen is történhet. Az összes fal is változtathatná a színét, vagy a padlók és a helységben lévő világítás. Ezeket lehetne még hangzásokkal is kombinálni, úgy, hogy különböző dalok éneklésére a bútorok színe megváltozzon. Minden az alkotó elképzelésétől függ, és természetesen az érzékelés határaitól. Túl sok változás túlterheli az érzékszerveket.

Rendszerint a ház hölgye az, aki új bútortervekkel, színekkel és az egész belső berendezéssel kísérletezik. Általában azonban minden családtagnak van egy vagy több saját szobája a házban, amelyeket maga dekorál. Amíg a Földön eltöltjük az egész napot azzal, hogy tisztogatjuk a házat, a vénuszi háziasszonyok egy délután egész bútorgarnitúrákat alkotnak meg. A gyors csere hozzátartozik az életmódhoz.

Az élet nem egészen olyan egyszerű azonban, amilyennek tűnik. A dolgok megjelenítéséhez egy csomó gyakorlás és felelősség szükséges. Be kell tartani az egyensúly és a harmónia törvényét, ugyanúgy, mint a fizikai síkon.

Ahhoz, hogy megalkossunk valamit és azzal kielégítő eredményt érjünk el, nem elegendő, hogy van a fejünkben egy homályos kép. Ha valaki egy teljes szék helyett csupán egy szék képét képzeli el, az csak egy lapos, kétdimenziós vetületet kap. És nem lehetséges, hogy megparancsoljuk egy széknek, hogy jelenjen meg, egyszerűen azáltal, hogy kimondjuk a "szék" szót.

Az asztrális élet elején nem egyszerű megalkotni dolgokat. Mindamellett, hogy otthon a gyerekeknek sok szabadságot biztosítanak, azt meg kell, hogy tanulják, hogy tisztán tudjanak használni egy gondolati formát. Nekik még nincs ugyanolyan koncentrációs képességük, mint a felnőtteknek. Kíváncsiságukban hajlamosak arra, hogy az egyik dologról átugorjanak a következőre. Ezért nem kezdenek már e legfiatalabb korukban mindenféle dolgot megjeleníteni. Első játékaikat és dolgaikat a szüleik hozzák létre.

Az asztrálsíkra érkező gyerekek kezdetben még nem olyan fejlettek. Nekik előbb meg kell szokniuk az ottani életet, és erre, ugyanúgy, mint a fizikai bolygókon lévő gyerekeket, rá kell őket vezetni. A vénuszi gyerekeket szüleik gyakoroltatják abban, hogy élénk elképzeléseiket képesek legyenek koncentrált figyelmük erejével uralmuk alá hajtani.

 

 

 

Azzal a képességgel, hogy dolgokat hozzunk létre energiából, csupán a kézi munka előállítási lépcsőt kerüljük ki. A fő kihívás minden egyes ember számára a tervezésben rejlik, különösen a gyerekek esetében, akik az egyéni megjelenítés technikáját még csak tanulják.

A tervezetek először nem teljesek és egyenetlenek, vagy nincsenek összhangban környezetükkel. A gyereknek meg kell tanulnia fejben elképzelnie egy komplett képet, minden dimenzióban, pontos méretekkel, szerkezettel, színekkel és mintázatokkal, a legkisebb részletekig menően. Ha a mentális képnél egy szék lába hiányzik, akkor a valódi szék is eggyel kevesebb lábbal jelenik meg. Ha az elképzelésnél nem stimmelnek a méretek, akkor a valódi szék is ugyanolyan mértékben torz és aránytalan. A színeknek, anyagoknak és az alaknak egyensúlyban kell lenniük, és harmonizálniuk kell a helység jellemző témáival. A hanyag kreálás egy halom szeméthez vezet.

Az asztrális Vénusz nem egy kaotikus hely, akkor sem, ha a gondolati erőt használjuk. Minden fix, és megmarad olyannak, amilyen, egészen addig, amíg valaki valamilyen változtatást nem eszközöl. Ha nagynéném és nagybácsim elhagyták volna Teutóniát egy néhány évre, a házuk olyan maradt volna, amilyen volt. Senki sem avatkozik bele eg másik ember alkotásaiba. És az anyagot, ha már egyszer meg lett alkotva, nem lehet olyan egyszerűen csak úgy feloldani, hanem legfeljebb átalakítani lehet azt. Ezért óvatosak az emberek, hogy ne szeméthalmazokat hozzanak létre. Egy egyszer megalkotott, bizonyos helység olyan marad egészen addig, amíg valaki meg nem változtatja. A narancsszínű heverő mindig rózsaillatot fog árasztani, amíg alkotója meg nem változtatja azt.

Ténylegesen egy család csak egy sor kísérlet után találja meg a hozzájuk illő házat és azt a berendezést, amelyik megfelel az ő stílusuknak és hangulatuknak. Miután nagynéném és nagybácsim egyszer kitalálták, mit is akartak valójában, a házunk nem változott meg napról napra. Vannak ezzel szemben olyan emberek is, akik egy állandóan változó környezetben érzik magukat jól, mert ők ahhoz vannak hozzászokva, és teljesen uralják is ezt a dolgot.

A Vénuszon mindenki egy sor kézügyességet sajátít el és egyéb alkotó képességet. Az emberek sokat fáradoznak, hogy kézzel végezzenek el valamit, ahelyett, hogy egyszerűen megjelenítsék azt, mert az jobban kitölti a lelket, értelmesebb és személyesebb.

Egy olyan várható életkor mellett, ami évezredekre nyúlhat ki, meg van minden idő ahhoz, hogy valaki elsajátítson egy sor művészi képességet és kézügyességet. Tudjuk, hogy az élet egyhangúvá és unalmassá válhatna, ha mindig csak csettinteni kellene az ujjainkkal ahhoz, hogy minden kívánságunk beteljesedjék. Akkor kevesebb kihívásunk és célunk lenne, amelyeknek örülhetnénk.

Az asztrális síkon lehetséges az, hogy olyan képességekkel, mint pl. a fuvolázás, csak akaraterő által rendelkezzék valaki, de a Vénuszon az ilyet lustaságnak tekintik, és ezért kerülik. Mi arra törekszünk, hogy képességeinket fáradozás és gyakorlás által fejlesszük ki, ahogy azt a fizikai síkon élő embereknek is tenniük kell. A házépítés kivételével megpróbálunk olyan sok mindent, amit csak lehet, kézzel elvégezni. Ha pedig valakinek kevés tehetsége vagy érdeklődése van ahhoz, hogy az alapelemekből hozzon létre mondjuk bútorokat, akkor ő azokat valószínűleg meg fogja jeleníteni. Az, aki nem érez vonzódást a festés iránt, vagy nincs kedve ahhoz, hogy megtanulja, talán előbb megjelenítéssel hoz létre képeket, hogy díszítse a házát. Mindenki sok területen fejleszti a képességeit, de csak a választása szerint.

A művészet olyan nagy részt foglal el az emberek életében, hogy minden ház tele van művészi alakzatokkal, amelyek ösztönöznek, inspirálnak, és visszatükrözik egy család egyéniségét, ízlését és kedveltségeit. A fafaragó háza kézzel készült faragványokkal van díszítve. A szövő meg talán kidíszíti házának falait és bútorait a saját maga által készített anyagokkal.

Az egyes művészi képességeket nem csak sok éven keresztül fejlesztik és finomítják magukban az emberek, hanem azok továbbadódnak az egyik életből a másikba is. Ha valaki egy nagy tehetséggel születik meg, és annak szenteli egész életét, az legtöbbször azt jelenti, hogy azt a lelket már korábbi életeiben is foglalkoztatta az a tehetsége. Az én tánc iránti érdeklődésem sem ebben az életben kezdődött, hanem sok évszázaddal ezelőtt, amikor egy táncosnő voltam az ókori Egyiptomban.

A szobrászat is kedvelt művészeti ág. Néhány házban a szomszédságunkban egész helységek voltak tele kőfaragásokkal. Ez mulatságos volt, mert az asztalok, a székek, sőt még a fali polcok is ugyanabból az anyagból voltak kifaragva, amelyből a falak és a mennyezet is állt.

A zene a legszebb módok egyike, hogy valaki kifejezze alkotó természetét. A legtöbb vénuszi ember személyes beteljesülése és öröme érdekében megtanul saját maga zenét szerezni és hangszeren játszani. Mi tudunk úgy énekelni és zeneszámokat kitalálni, hogy azok szebben és teljesebben kifejezik érzéseinket, mint a szavak vagy az irodalom. Az érzelmi elem a zenénkben nagyon fontos. Az egyszerű szép hangzások sok érzést közvetítenek.

Én Teutóniában nem ismerek senkit, aki ne játszott volna legalább egy hangszeren. A legtöbben több különböző hangszeren gyakoroltak és tudtak játszani.

Hangszereink között sok nagyon hasonlít földi hangszerekre. A fizikai világegyetemben manapság azért használnak hangszereket, mert azok előbb meg lettek alkotva az asztrálsíkban és el lettek tárolva az asztrálmúzeumban, míg csak keresők-kutatók fel nem fedezték azokat. A fuvolák, hegedűk és hárfák a legkedveltebb hangszerek közé számítanak a Vénuszon, a különböző fajtájú billentyűs hangszereink szintén. Van számos olyan hangszerünk is, amelyek a természet hangjait utánozzák, pl. a szelet, a folyó vizet, a tenger zúgását, stb.

Ütőhangszereket a mi zenénkben ritkán alkalmaznak, bár egy-egy dobütés vagy cintányér előfordul. A keményen hangzó rézfúvós hangszerek szintén nem kedveltek. Az ütő- és rézfúvós hangszerek sűrűbb rezgései jobban illenek a sűrűbb fizikai vagy az alsó asztrálsíkhoz.

A mi zenénk lebegő és inspiráló, nagyon különbözik a Nálatok a Földön annyira szeretett rock'n roll-tól. A mi magasabb formájú zenénk földi fülek számára idegenül hangozhat, de az szebb, mint bármi, amit valaha is hallottatok. A kemény beat a modern földi zenében (a nyugati világban) szellemi elhangolódást von maga után, és az ember alacsonyabb központjait lobbantja lángra a magasabbak helyett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy el kell átkozni, mert a világban különböző fajta zenére van szükség, amelyek az egyének különböző fejlettségi fokozatainak felelnek meg. Minden szolgál valamilyen célt.

A mi zenénkben a legtöbb személyes tapasztalatot jelent, tehát olyan zene, amit otthon élveznek az emberek, bár van néhány kevés zenekarunk, melyek olyan művészekből állnak, akik életüket a zenének szentelték. Van egy olyan zenekarunk, amelyről híres a Vénusz, ez a retz-i csellózenekar.

A táncolás és az éneklés ugyanúgy meg van gyökerezve kultúránkban, mint az egész bolygót átfogó nyelvünk. Egy vénuszi családban mindenki tanul táncolni, és ezzel érzéseit olyan módon kifejezni, ahogy az semmilyen más művészeti ágban nem lehetséges.

A vénuszi táncolást legjobban ahhoz lehet hasonlítani, amit a Földön kifejező táncnak neveznek. Az, hogy az asztrálsíkot az érzések síkjának is nevezik, utal arra, hogy mi sokat foglalkozunk azzal, hogy kifejezzük érzéseinket. Számunkra a tánc ezt az alkotó felszabadulást közvetíti.

A Földön a színészet egy további művészeti ágnak számít, de a Vénuszon sokkal többet jelent. Mindenki tudja, hogy naponta előadja az élet drámáját az alsóbb világokban. Ez érvényes minden bolygóra, habár a színjátékot a lelki szempont nélkül összetévesztik a valósággal. A Földön a legtöbb ember annyira el van foglalva hétköznapi életével, hogy sosem fordul egy kicsit önmagába és szemléli a dolgokat egyszer objektíven is, a lelki szempontból.

Színészkedés - ezt teszik a gyerekek a nap legtöbb idejében, amikor képzelőerejüket arra használják, hogy valaki más legyenek, vagy történeteket találnak ki maguknak. Ez a gyereklétnek és egyáltalán az életnek egy nagyon fontos része, mert a színészkedés fejleszti a képzelőerőt és az alkotóképességet. Az, aki egyáltalán nem képes színészkedni, nem tud valójában élni sem. Mi emberek állandóan szórakoztatunk valaki mást, vagy dolgokat teszünk annak érdekében, hogy felkeltsük az érdeklődést, és mindez színjátszás.

Gyerekként én úgy színészkedtem, hogy minden reggel belenéztem a tükörbe és eldöntöttem, hogy milyen személy, milyen személyiség akartam aznap lenni. A nap folyamán aztán az a személy voltam. Felnőttek is játsszák ezt a játékot, mert az unalom egy valós veszélyt jelent az asztrálsíkon élő emberek számára. Az, hogy rendelkezzünk minden elképzelhető vagyonnal, nem garancia a boldogságra. Azzal, hogy elhatározzuk, hogy olyanok leszünk, amilyenek mindig is akartunk lenni, valóban megszerezhetjük azt a tapasztalatot. Sok vénuszi azért játszik különféle játékokat, hogy érdekesebbé tegye az életet.

Nem könnyű a Vénuszon való létet egészében megérteni, ha csak a részleteket figyeljük meg. A mi népünk nem darabonként éli az életet. Mindenki egy egyén, és személyiségétől, ízlésétől és előző életeitől függően különböző alkotó szándékok szerint él. Van, aki egész életét a festéssel jegyzi el, bár esetleg tervez új hangszereket is és van tehetsége az íráshoz, a szobrászkodáshoz és a famunkákhoz is. Másvalakit meg talán a fizika és a tudomány nyűgözött le, de azonkívül fuvolázik is.

Mindegy, hogy mennyire érdeklődik valaki kedvenc művészete vagy tudománya iránt, végtelenül sok tanulnivaló létezik. Valaki egész életét eltölthetné azzal, hogy a növényeket tanulmányozza, és mégsem érné el soha azt a pontot, hogy elmondhatná, ismeri az összes létező növényt.

Az emberek a Földön például évtizedek óta vizsgálják a növényeket, de csak most fedezték fel, hogy a növényeknek vannak érzéseik is, és reagálnak érzésekre. Ez itt egy nagy felfedezés, bár más bolygókon már régóta ismert, mert mi tudjuk, hogy egy lélek lakik ezekben a növénytestekben, ahogy mi magunk is ezt tettük egykor.

Mindegy, hogy melyik bolygón vagy létsíkon él valaki, mindig van valami új tanulnivaló. Az egész örökkévalóságon keresztül, akkor is, ha újra a fizikai világban él valaki, van munka, amit el kell végezni, és vannak problémák, amelyeket meg kell oldani. Még a legmagasabb tudatszinten lévő legmagasabb élőlény is tanul. Csupán azért, amiért a halál utáni élet a Földön sok ember számára egy misztérium, még nem kell azt gondolni, hogy a halállal mindennek vége. Az csak egy jelenetváltás, egy új kezdet egy új létsíkon. Még maga a Legmagasabb Istenség is minden nap valami újat él meg az élet minden formája által.

A tudományok ugyanúgy életünk egy részét képezik, mint a művészetek. Szakadatlanul tanulmányozzuk a világegyetemet és a természetet, kutatjuk, hogy hogy működnek és hogyan viszonyuljunk hozzájuk. Minden nap megpróbálunk még jobban együttműködni a természettel, ahelyett, hogy ellene élnénk, hogy ne zsákmányoljuk ki teljesen, mert az felborítaná az egyensúlyt. Lehet, hogy nehéz így élni, és sok ráfordítást és időt igényel különösen a fizikai bolygókon élő emberek számára, de tudjuk, hogy ha szeretjük a természetet, akkor mi is meg fogjuk tapasztalni az ő szeretetét.

A fizikai világban élő embereknek történő segítség egy olyan cél, amelyet közöttünk sokan kitűztek maguk elé. Ez nem csak azért jó, mert ilyen módon személyes karmát lehet feldolgozni, hanem jó érzést is jelent a szükségben lévő embereknek való segítség, különösen az olyan bolygókon élőknek, mint a Föld.

Olyan tudósok, akik a Földön és más fizikai bolygókon halnak meg, munkájukat gyakran folytatják egy magasabb létsíkon az egész emberiség javára. Gyakran előfordul, hogy sok életen keresztül megtartják képességeiket és tudásukat.

Azok közülünk, akik azt tervezik, hogy lecsökkentik rezgéseiket a fizikai mértékre és a Földön élnek tovább, gyakran megtanulnak hasznos foglalkozásokat. Néhány vénuszi, aki manapság a Ti bolygótokon él, az asztrálsíkból jött, ahol roppant nagy tudást szereztek. Az asztrálsíkon élő tudósoknak gyakorta nincs más választásuk, mint hogy munkájukat a fizikai síkon folytassák tovább, mert egy bizonyos ponttól kezdve fizikai törvényekkel kell dolgozniuk fizikai körülmények között, ahogy a nagybácsim is megállapította. Egy készüléket, amely gondolati erővel csodálatosan működik, úgy kell megtervezni, hogy fizikailag is tudjon működni, ha egyszer fizikai körülmények közé kerül, és ez a fizikai világban végzendő kísérleteket is szükségessé tesz.

( A kiadó ehhez kapcsolódó megjegyzése : Odin a munkájához fizikai sűrűséget vett fel a fizikai létsíkban - ez azt jelenti, hogy a teste azokban a finomabb, még fizikai rezgéssíkokban létezik, amelyek azonban a mi fizikai szemeink számára már láthatatlanok - míg Omnec édesapja megmaradt az asztrális sűrűségi állapotban. Ők együtt azt kutatják, hogyan lehet teleportálni fizikai élőlényeket adó- és vevőállomás nélkül az egyik helyről a másikra. )

Hála Istennek, megtartottuk épen a kultúránkat minden tekintetben. Könnyű lett volna csak az asztrális erőre hagyatkozni, és fizikai tehetségek fejlesztése helyett mindent a gondolatokkal megalkotni. Ezáltal azonban szenvedne később a kultúránk, mert tudjuk, hogy a vénuszi nép későbbi generációi egy napon a Vénusz vaskorának végén vissza fognak térni a fizikai sűrűségbe. Azzal, hogy működésben tartjuk képességeinket, folytathatjuk majd életünket a fizikai sűrűségben, anélkül, hogy ki lennénk szolgáltatva az elemeknek és a természeti erőknek.

A vénusziak nagyon társas lények, és sok alkalomból összejönnek. A zene, a tánc és az ének minden ünnepnél nagyon fontosak. Ezek előadásában mindenki részt vesz, mert mindenkinek van valamilyen tehetsége. A vendégek általában hozzák saját hangszereiket, és eljátszanak egy új zenei kompozíciót, előadnak egy elmúlt életet vagy felolvasnak egy új verset, amit ők írtak. Ezeknél a vénusziak gazdag kultúrája a kreativitásnak és előadásoknak egy fesztiváljában fejeződik ki, ami által valódi közösség, az emberek közötti igazi megértés és valódi kapcsolatok fejlődnek ki teljesen természetesen.

Az ünnepi játékok között volt egy, amelyet kizárólag fizikai sík fölötti egyének játszhattak. Ez bizonyos tekintetben egy álarcosbál, csakhogy itt a vendégek nem csak jelmezeket és álarcot viselnek, hanem ténylegesen is megváltoztatják testi alakjukat és kinézetüket. A gondolati erőt arra használjuk, hogy megváltoztassuk az asztráltestet, de ennél ugyanazok a személyiségek maradunk, ugyanazzal a szellemmel, és ugyanazon lélekként, ugyanazokkal a belső tulajdonságokkal és ugyanazzal az azonossággal. A vendéglátó házaspárnak aztán az volt a feladata, hogy kitalálja, hogy kik voltak a partira jött vendégek valójában. A résztvevők számára a kihívás, hogy eltitkolják azonosságukat, nem annyira abban áll, hogy minél szokatlanabb testet jelenítsenek meg, hanem inkább abban, hogy elrejtsék a rájuk jellemző rezgéseket. Minden egyénnek van egy bizonyos kifejeződése, egy bizonyos nézése, ami életről életre mindig ugyanaz marad, függetlenül attól, hogy hogyan néz ki egyébként a teste. Aztán vannak a sajátos, személyre jellemző mozgások - pl. az a mód, hogy valaki hogy szokott ülni, hogy tartja leginkább a fejét, hogy mozgatja a kezeit, vagy hogy mosolyog. Mindezek támpontok valakinek a beazonosításában.  A sikerélmény tehát abban állt, ha felismerték egy barát belső tulajdonságait, átlátva a megváltozott külső megjelenésen.

A színes jelmezek között az ilyen ünnepségeken ismert kinézetű állatok is felbukkantak: esetleg egy tarka, fénylő macska, egy bíborvörös, bozontos kutya vagy egy narancsszínű póniló kék farokkal. Ezek természetesen nem valódi állatok voltak, de néhányan ilyen testet választottak jelmezül. Én gyerekként csodáltam a pillangókat, és ezért pillangókként repültem el az ilyen partikra.

Az a tapasztalat, hogy növényi vagy állati testünk van, bár emberek vagyunk, engem megtanított arra, hogy emberi testeink perfektebb járművek egy olyan lélek számára, aki emberi tudatállapotban él. Egy időre klassz volt a pillangó testével rendelkezni, de annak mégiscsak túl sok korlátja volt.

Habár a Vénusz kevésbé korlátozott, mint a fizikai világok, mégis messze van attól, hogy egy utópia legyen, valami legjobb világ, amit egy lélek csak el tud képzelni magának. A Legmagasabb Istenség Törvényeinek tanulmányozása különösen fontos számunkra, mert pontosan úgy, mint minden más lélek, mi is majd a sűrűbb világok valamelyikében fejlődünk tovább. Nekünk is kell problémákat megoldanunk és meg kell tanulnunk bizonyos leckéket, és mi is törekszünk nagyobb tudatosságra.

Mivel mi rendelkezhetünk minden anyagi dologgal, amit csak kívánunk, a mi leckéink és problémáink az asztrálsíkon másak. A fizikai világban az érzések keverednek az anyagi problémákkal, mint pl. a megélhetési gondokkal, a betegségekkel, és az is érzésekkel jár, hogy valaki megfeleljen minden fizikai felelősségnek. Itt a tiszta érzelmi problémákra a legnagyobb mértékben rátelepednek a fizikai problémák, míg mi az asztrális világban meg tudunk nyílni a tapasztalat számára és megtehetjük, hogy teljes mértékben foglalkozunk az érzéseinkkel.

A vénusziaknak sokat kell azért tenniük, hogy fenntartsák érzelmi egyensúlyukat. Egy kiegyensúlyozatlan érzelmi állapot megsebezheti a lelket. Mi úgy látjuk, hogy itt az érzelmi problémák egyre inkább legyűrik az embereket.

A kötődés minden síkon nagyon veszélyes, mert az megfosztja a lelket  annak szabadságától. Óvatosak kell, hogy legyünk, mert nagyon könnyen kialakul, hogy érzelmi kötődés által függővé válunk a családtól, másoktól, valamely rituáléktól és egy életúttól.

Jó gyakorlat az, hogy gyakoroljuk kedvelni azokat a dolgokat, amelyeket spontán addig nem kedveltünk, mert minden valamitől való ódzkodásnak van valamilyen oka, legtöbbször érzelmi oka. Mint lelkek, törekszünk arra, hogy tudatában legyünk azoknak a dolgoknak, amelyek nem lelki dolgok, mint pl. szokások vagy feltételezések. Törekszünk arra, hogy azáltal is fegyelmezzük magunkat, hogy nem teszünk meg mindent egyszerre, nem sietünk és az életet kiegyensúlyozott módon élvezzük. Minden pillanatban hálásak vagyunk mindazért, ami fölött rendelkezhetünk, és amik vagyunk. Miután olyan sokáig élünk, fontos, hogy keresztül menjünk mindenfajta, az életben lehetséges tapasztalaton. Nagyon könnyű valami iránt elragadtatnunk magunkat, mert mindenki megkaphat mindent, amit csak akar, egyedül csak a gondolat erejének használata által. Gyakran vissza kell fognunk kívánságainkat. Ha néhány kevés év alatt szereznénk meg összes tapasztalatunkat, évszázadokon keresztül könnyen unatkozhatnánk.

A mi embereink egyik legnagyobb problémája a szerelmi kapcsolatok általi megkötöttség. Az én apám sose heverte ki az édesanyám elvesztéséből benne keletkezett bánatot. Ez egy olyan probléma, amely képes arra, hogy egy vénuszi embert komolyan kibillentsen az egyensúlyából, és elnyomja szellemi fejlődését. Az érzések képesek agyonverni egy embert, mielőtt még tudatosodna benne, hogy mi is történik.

Az, hogy megtartsuk érzelmi egyensúlyunkat, az döntő dolog !

Egy lélek ugyanúgy képes karmát "termelni" az asztrális síkon is, mint a fizikain vagy a sűrűbb síkok valamelyikén.

Sokak számára az asztrális létsík a mennyország, amikor a fizikai test meghal. A Vénuszon folyó élet valamelyes betekintést kell, hogy adjon Nektek a fizikai élet elhagyása utáni asztrális életetekbe. Az kétszeresen is csodálatosan szép lehet, de mint a többi nem-legmagasabb létsíkon folyó élet, ez is korlátozott.

 


 

 

8. fejezet

 

Kötődés a Földhöz

 

 

A Mester Retz-be hív engem

Döntésem

Vonic kiképez engem

Utazás az asztrálsíkon át

Utolsó napom a Vénuszon

A rezgési frekvencia csökkentése

Egy másik Retz

A sűrűbb test korlátozottságai

Konvojban az anyahajóhoz vezető úton

A Földre történt utazás

 

 

Ez alkalommal Retz-be történt utazásunk gyorsabban végbement, mert a Mester hívott minket. Nagybácsim és én beszálltunk a gömb alakú repülőgépbe és helyet foglaltunk. Ezt követően néhány rövid pillanat alatt már közvetlenül Retz kapui előtt voltunk. Ajándékainkkal gyorsan beléptünk az Arany Bölcsesség Templomába, hogy köszöntsük Kanjuri mestert.

Kanjuri egy idősebb, szakáll nélküli férfi volt, feltűnően fehér, majdnem ezüstösen fehér, lobogó hajjal. Amikor előtte álltam, éreztem, hogy Kanjuri már mennyire idős, de egyben mégis milyen fiatalos volt. Ez egy olyan paradoxon, amit nem tudok megmagyarázni. Mély zöld, csillogó szemeiből végtelen bölcsesség és együttérzés szólt. Mint minden igazi mester, Kanjuri is egy csodálatos lélek volt, körbevéve az oldott nyugalom leheletével.

Átnyújtottuk neki ajándékainkat - egy növényt a templom, és gyümölcsöket az ő számára. Aztán párnákra ültünk, és hangosan kántálni kezdtük az 'Amaul' szót, a szeretet titániai megfelelőjét. Egyszer csak felizzott a helység egy meleg, rózsaszínű fényben, és Kanjuri elkezdett beszélni.

"Azért hívtalak Benneteket, hogy Omnec képessé váljék arra, hogy meghozza döntését", mondta. Omnec Onec a vénuszi nevem. Az angol betűk leírják a vénuszi kiejtést. A név azt jelenti, hogy "szellemi visszakapcsolás" (spiritual rebound). Kanjuri folytatta, és elmondta, hogy a Földön él egy kislány, akivel megosztottam egy korábbi életemet a francia forradalom alatt. Testvérek voltunk azokban a turbulens években és nagyon közel álltunk egymáshoz.

Én akkor egy hazaárulási ügybe keveredtem, és életem veszélybe került, amikor ez a testvérem előlépett, és magára vette a bűnt - irántam érzett szeretetéből és azért, mert fontosnak tartotta, hogy folytathassam a munkámat. Helyettem őt fejezték le. Kanjuri elmondta, hogy ez a volt testvérem most kislányként az Egyesült Államokban él és nagyon sokat szenved ottani családjában. Az anyja ugyan gondoskodik róla, amennyire tud, de ő is és férje is iszákosak és állandóan veszekednek.

7 éves korában ezt a Sheila nevű kislányt az otthoni problémák és veszekedések előli védelem céljából el fogják küldeni nagyanyjához a Tennessee-beli Chattanoogába. A mester e ponttól a jövőbe nézett, és azt látta, hogy Sheila az Arkansas állambeli Little Rock nyúlványainál útközben buszbalesetben meg fog halni.

Mivel én idősebb lélek voltam, és most kevesebb kötődésem volt a Vénuszhoz, egy különös választási lehetőség nyílt meg számomra. Az ugyanis, hogy lecsökkenthetem rezgéseimet a fizikai szintre és elmehetek a Földre, hogy kiegyenlítsem karmámat ebben az életben. A balesetet követően törődni fognak Sheila testével, és abban én vehetném át az ő helyét. Aztán Omnec Onec helyett Sheilaként élhetnék az ő családjában és ezáltal letörleszthetnék valamit mindkettőnk karmájából és így sok különböző módon kiegyenlíthetném az ok és okozat kölcsönhatását.

Egy Földön történő újraszületés helyett számomra azt a szokatlan lehetőséget ajánlották fel, hogy vénuszi testemet sűrítsem be a földi, fizikai síkba. Segítségül azokhoz a megpróbáltatásokhoz, amelyek előttem állnának, így megtarthatnám tudatszintemet és emlékezetemet. Ha ugyanis nem tudnék a magasabb létsíkok igazságairól, akkor nehéz lenne megértenem vagy legyőznöm a karmámat, miután újraszületéssel kerülnék a Földre.

Ha viszont most mennék a Földre, magyarázta a Mester, olyan körülmények közé kerülnék, amelyek között kevesebb lelki kínnal dolgozhatnám le a karmámat, és később soha többet nem kellene visszatérnem a Föld fizikai létsíkjába. Ehhez járult még, hogy engem lehetségesnek tartottak egy szellemi feladat és egy földi terv elvégzésére. A cél az volt, hogy megnyíljon az emberek szelleme a Bolygók Testvériségére. Ennek részletei földi életem folyamán bontakoznának ki számomra.

Ez egy nagy lelki megrázkódtatás volt számomra és természetesen félelmeket ültetett el bennem. Nem tudtam, hogy már ilyen hamar fel kellene kerekednem, és még sosem hallottam valakiről, aki gyerekként hagyta volna el a Vénuszt. Felnőttek, akiknek fizikai karmájuk van, gyakran csökkentik le rezgéseiket és hagyják el az asztrálsíkot, hogy a Földön éljenek. Ezt említette a retz-i szeminárium mestere.

Egyidejűleg mindez nagyon izgalmas is volt. Én ebben az életben nem sokat tudtam a Földről. Csak annyit hallottam róla, mint mondjuk egyes amerikaiak Ázsiáról vagy a Föld más távol eső helyeiről. Az a szenvedés, amin más emberek mennek ott keresztül, nem érinti az ittenieket és így nekik nem jelent annyit, ha valahol távolabb élnek. Mint gyerek, aki telve van kalandvággyal, úgy éreztem, hogy földi életem izgalmas lenne. Így azt mondtam Kanjurinak, hogy meg fogom gondolni a dolgot és majd értesítem őt választásomról.

Kanjuri biztosított engem afelől, hogy ha úgy döntenék, hogy elhagyom a Vénuszt, megadnak nekem ehhez minden szükséges ismeretet és megtesznek minden előkészületet. Mindent megtudnék a kislány családjáról és amerikai angolt tanulnék, azt a nyelvet, amelyet ők használtak. És mielőtt elindulnék, megtanítanának minden lényegesre a Földön lévő emberekkel kapcsolatban, arra, hogy milyen a tudatuk, a kultúrájuk és technológiájuk, és különösen arra, hogy mire számítsak az Egyesült Államok déli részén.

Azt ígérték, hogy fontos ügyekben segítséget fogok kapni, népem szellemi vezetését Odin vagy valaki más által, aki közel áll hozzám. Ezzel a bátorító zárszóval Kanjuri befejezte mondandóját, és még hozzáfűzte, hogy több napnyi időm van arra, hogy átgondoljam ezt a lehetőséget.

Én habozás nélkül azt mondtam, hogy már meghoztam döntésemet. Elhagynám a Vénuszt azért, hogy napjaim hátralévő részét a Föld bolygón  töltsem el. Kanjuri egy pillanatra csendben maradt, amikor a nagynéném kezdett el beszélni. Ő arra emlékeztetett, hogy nem kényszer az, hogy menjek. Ha nem úgy érezném, hogy helyes, ha elmegyek, ne menjek. Azt mondtam neki, hogy megértem az egészet, de hogy a karma döntésének találom, ami arra késztet, hogy elhagyjam a Vénuszt, és hogy az nem engedi meg, hogy szabadon válasszak.

Megértettem, hogy a fizikai világban egy 7 éves gyerek lennék. Az asztráltestem a Vénusz elhagyásakor úgy nézne ki, mint egy 7 éves gyereké. A tudatom azonban a fizikai síkon nagyon fejlettnek számítana, mivel én az asztrálsíkban születtem, és a Vénusz kultúráját és tanításait örököltem.

Az, amikor belsőleg először elképzeltem Sheilát, nagyon sokatmondó volt. Nagyon kedveltem őt karmikus kapcsolataink alapján. Fizikailag nagyon hasonlítottunk, és ez adta nekem a fő lökést ahhoz, hogy azt higgyem, hogy mindez tervezve volt, és karmáról volt szó. Úgy fogadtam el az egészet, hogy ez az én karmám, és erős volt bennem a kívánság, hogy ledolgozzam azt, és megszabaduljak ezek alól a kötelességek alól.

Olyat is éreztem, hogy Sheila számára is szükséges, hogy megszabaduljon a fizikai világból. Ő már eleget szenvedett. Az a döntésem, hogy menjek, inkább megérzés volt, és az a belső sugallat, amit érzékeltem, ma megerősít engem abban, hogy maga az a döntésem is, hogy a Földre jöjjek, karmikusan meghatározott volt.

Kanjuri megismételte ígéretét, hogy előbb egy felkészítő program kezdődik. Néhány nap múlva majd valaki jelentkezni fog nálam. Mi köszönetet mondtunk a mesternek, ő pedig azt mondta nekem, hogy nagyon bölcs döntést hoztam. Lehetséges, hogy földi életemben előbb nem találom majd meg a vénuszi szellemi tanítások egyikét sem, hanem arra csak sokkal később kerül majd sor. Azt is mondta, hogy nem kellene beszélnem ezekről a tanításokról, mert az emberek nem értenék azt meg. Majd ha megérik rá az idő, Amerikában nyíltan feltárják azokat, de én ne kutassak utánuk. Majd azok találnak meg engem. És akkor majd meglepetést fognak okozni nekem ezek a tanítások. Egy mosollyal némult el a mester. Viszontlátást mondtunk és eljöttünk.

Otthon magamra hagyva egyedül akartam elgondolkodni a döntésem következményeiről. Többször átgondoltam azokat, de egyre erősebben azt éreztem, hogy ez nem az én döntésem volt, hanem úgymond a sorsé. Nagyon gyermeki módon gondoltam az előttem álló utazásra, egy sok ismeretlen tényezőt rejtegető kalandnak érzékeltem azt.

És mint ahogy Kanjuri mondta, egy pár nappal később megjelent egy mester az ajtónk előtt, egy a Vénusz emberei számára nagyon szokatlan ember. Sötétbarna szemeivel és hosszú, fekete, vállig érő hajával feltűnő volt a mi társadalmunkban, amelyben a legtöbb ember szőke.

Vonic volt a neve. Azt mondta, hogy azért jött, hogy Sheiláról tanítson engem, a családjáról, meg az angol nyelvre, és a Földön élő emberek másfajta szokásaira. Leültünk sok hosszú beszélgetéseink közül az elsőhöz.

Vonic-ot türelme alapján  választották ki, hogy legyen a tanárom. Én egész életemben és sok más életemben is ismert voltam arról, hogy impulzív vagyok, és gondolkozás nélkül botlok bele dolgokba. Hajlottam arra, hogy hirtelen teljesen összefüggéstelen gondolatokkal megszakítsam a beszélgetést, olyanokkal, amelyek épp keresztülvillantak az agyamon. Ez sok embernek elvette a kedvét, Vonic-nak azonban nem, mert ő nagyon jól tudott bánni ezzel az adottságommal. Ő nagyon nyugodt volt, csak a tényeket mondta el nekem, odafigyelt arra, amit én mondtam, és nem fejtette ki a véleményét vagy kritikáját.

A rákövetkező néhány hét alatt Vonic mindenre megtanított, amit tudnom kellett. Korábban sosem kellett egyszerre ennyi mindent megjegyeznem, de fontos volt, hogy gyorsan tanuljak. Hála Istennek jó emlékezőképességgel voltam megáldva és nem terhelt fizikai értelem.

Vonic megtanított Sheila személyes történetére és minden fontos dologra a családjával kapcsolatban, úgy, hogy megismerkedtem személyiségeikkel és életmódjukkal. Pontosan csak annyit tanultam meg Sheila nagymamájáról és édesanyjáról, amennyit egy 7 éves gyerektől elvártak. Meg kellett tanulnom minden rokon leírását, úgy, hogy képes legyek arra, hogy mindegyiküket felismerjem, és a megfelelő módon beszéljek velük, ha összetalálkoznánk.

Vonic megismertetett a déli államokbeli emberek szokásaival és gondolkodásával is. Kitértünk az életkörülmények egy pár olyan részletére is, a szegénység fajtájára, amelynek ki lennék majd téve. "A fizikai világban", mondta Vonic, "az embereket gyakran az alapvető fizikai szükségleteik ösztönzik, másként, mint az asztrálsíkon, ahol a gondolataink folyamatosan állandóan megteremtik mindazt, amit szeretnénk."

Ezek a gyakorlatok sok időt vettek igénybe, nap nap után újra és újra találkoztunk, ismételgettük a tényeket, és az én szerepemet, mint Sheila. Vonic és én mindenütt dolgoztunk, ahol csak kedvünk volt, a tűzrakóhelyen, fent a szobámban, a kertben vagy az aranyos strandon. Én azt gyakoroltam, hogy úgy beszéljek és cselekedjek, mint Sheila, és Vonic kérdéseket tett fel családjával kapcsolatban, amelyeket pontosan meg kellett, hogy válaszoljak. Nagyon fontos, mondta, hogy abba képzeljem magam bele, hogy Sheila vagyok, ahelyett, hogy csak játszanám ezt a szerepet.

Ez az egész addig ment, hogy mindent megtanított nekem az édesanyja gyerekkoráról, Sheila valódi édesapjáról, az összes unokatestvére esküvőiről és a nevelőapja személyiségéről. Megjegyeztem magamnak az összes betegséget, amelyeken Sheila keresztülment, azt a sok helyet, ahol élt, és azokat az ínségeket, amelyeket átélt egészen a buszbaleset időpontjáig. Sheila saját tapasztalatainak zömét, mindazt, amit az édesanyja mondott neki, és amit maga tanult meg, mind tárgyaltuk Vonic-kal történt beszélgetéseinkben.

Én sose kérdeztem meg Vonic-ot, hogy honnan tudta mindezt a sok személyes információt Sheila családjáról, de biztos vagyok abban, hogy a mi embereink közül a Földön élő valaki barátságban állt velük.

Vonic különösen kiemelte, hogy mit várnának majd el tőlem, és mit nem tehetek majd meg, mint pl. azoknak a pszichikai és szellemi erőknek a használatát, amelyeket addig kifejlesztettem magamban. Merthogy az emberek azt általában nem értenék meg, és olyan erős félelem uralkodhatna el rajtuk, hogy sátánizmussal vagy fekete mágiával vádolnának meg. Semmi esetre sem szabad bárkinek bármit mesélnem igazi származásomról, amíg el nem jön annak a megfelelő ideje és nem vagyok elég idős ahhoz.

Vonic nem csak a Földön elterjedt különböző vallásokra tanított engem meg, hanem azt is elmagyarázta, hogy ezek között a legtöbb csupán társadalmi összejöveteleket képvisel, és nem igazi szellemi tanításokat. Tudomást szereztem az Istenről és a negatív hatalomról - egy Sátán nevű mitikus lény alakjában - kialakult különböző elképzelésekről.

Nem szabad majd elvárnom olyan szabadságot, mint amilyen a vénuszi társadalomban megvan, és ne legyek túlságosan csalódott az életem minden területén jelentkező korlátozottságtól. Azok az iskolák, amelyekbe járni fogok, - magyarázta Vonic -, tanítási módszereikben és tananyagaikban nem lesznek majd annyira fejlettek, mint a vénusziak, úgy, hogy óvatosnak kell majd lennem, hogy ne mutassam ki, hogy mennyit tudok. Azt kell mutatnom, hogy tanulok, és nem szabad engednem, hogy elmenjen a kedvem. A Föld nevelői is a legjobbat nyújtják, amit csak tudnak, mondta Vonic, földi korlátozottságuknak megfelelően.

Meg kellett jegyeznem, hogy ha egyszer megérkezem a Földre, akkor nincs visszaút. Egy ilyen visszalépés minden érintett számára óriási problémákat okozna. Én akkor nem fizetném meg karmikus tartozásomat, hanem ahelyett újabb karmát hoznék létre. Nagy kínok  idején nem szabad megpróbálnom menekülni, esetleg azt mondván, hogy "én valójában nem Sheila vagyok, és nem akarom folytatni ezt a helyzetet!"

Nekem egy olyan tartozást kell visszafizetnem, amelyért Sheila jóval korábban megszenvedett értem, és nekem ennek ellensúlyozására kell szenvednem. Vonic gyakran emlékeztetett engem arra, hogy sok baj áll előttem, de részletesebben sose ért ki arra. Egyetlen segítségként azt ígérték meg nekem, hogy a vénusziak szellemi kapcsolatban maradnak velem. De Vonic azt is hangsúlyozta, hogy ők egyik jövőbeli eseményt sem tudják megváltoztatni.

Ha ma visszatekintek mindarra, ami azóta történt, tudom, hogy tanárom alaposan felkészített engem földi életemre. Ez azt jelenti, hogy többet tudtam, mint ami elegendő volt ahhoz, hogy egy földi család tagja legyek. Vonic és én nagyon jó barátok lettünk.

Kiképzési időm alatt jött el születésemnek az évfordulója. Tudtom nélkül Arena és Odin ez alkalomból valami olyat terveztek el, ami egy különleges tapasztalatot jelentett számomra: egy utazást az asztrálsík más területeire. Ők csak annyit említettek meg, hogy lesz egy születésnapi ünnepség.

Ennek a különös napnak a reggelén nagynéném és én olyan barátokat látogattunk meg, akik nem messze éltek a mi házunktól. Amikor hazaértünk, Rimj és a legjobb barátaim, meg Vonic és a nagybácsim is arra vártak, hogy megünnepeljük a születésnapomat. Minden szoba fel volt díszítve virágokkal és pillangókkal, a természetnek azon elemeivel, amelyeket a legszívesebben rajzolgattam. Voltak ott képek, falfestmények és kivágások, sőt, mozgó készítmények és pillangók is. Zemura megajándékozott egy olyan ruhával, amelyre egy pillangó mintája volt nyomtatva, hogy még a partim témájánál maradjak. A délutáni vacsora után dalokat énekeltünk, táncoltunk, zenéltünk és különféle játékokat játszottunk, de a legjava még hátra volt.

Arena néni odajött mellém, és előrukkolt a nagy meglepetéssel: Azon az estén családunk barátainkkal együtt egy utazást fog tenni az asztrálsíkon! Hogy tartani tudjuk ugyanazt a tudatszintet és senki ne kössön ki valahol máshol, mindannyian Odin bácsi, mint pilóta oltalma alá helyeztük magunkat.

Előzetes öröm töltött el bennünket, amikor beszálltunk a repülőgépbe. Tudtam, hogy életem egyik legemlékezetesebb élménye előtt álltam. Ez lesz első kalandozásom a Vénusz felületén túlra, és első utazásom azon az óriási világon keresztül, amit sok földi ember úgy ismer, mint mennyország.

Amikor űrhajónk felemelkedett és Teutónia városa alattunk egyre kisebb és kisebb lett, részem lett az első lélegzetelállító látványban. Teutónia úgy néz ki, mint egy óriási karácsonyi csillag egy hosszúkás, elvékonyodó földnyelvvel, amely a két hegy között a tenger irányában terül el. Amikor elhagytuk a Vénuszt, körülöttünk a nem-megjelenített gondolatok és érzések csodálatosan szép színes formái kavarogtak. Egyikük másikuk pompás csattanós színekben tündöklő tűzijátékhoz hasonlított, amilyeneket a fizikai világban még sose lehetett látni.

Ezek voltak azok az asztrális régiók, amelyeket még nem dolgoztak meg, nem öntöttek formába gondolatok - mennyei energia elragadó tengerei. A mély világűrben az asztrálsíkban minden így néz ki.

Első célunk az alsó asztrálsík volt, a lidérces álmok és sötét szenvedélyek vidéke. De hozzá kell tenni, az asztrálsík különböző szintekből áll, amelyeken keresztül utazunk fel és le. A különböző szinteket alsó, középső és felső síknak nevezzük, hogy utaljunk lakóik tudat-, ill. ismeretszintjére, ami tükröződik a testük alakjában, a színekben, a tájakban és egy az adott területre vonatkozó mindenütt jelenlevő érzésben.

Egy félelem-roham vett rajtam erőt, amikor beléptünk az alsó asztrálsíkba. Ez egy irtózatos régió volt, torz tájakkal, elgörbült fákkal, óriási pókhálókkal, füstölgő erdőkkel és groteszk teremtményekkel. Ha eltudjátok magatoknak képzelni, hogy hogyan néz ki egy kísértet-erdő, akkor mentálisan valószínűleg azt veszitek, ami valahol az alsó asztrálsíkon már létezik.

Azok az élőlények, akik itt élnek, annyira bele vannak bonyolódva szenvedélyeikbe, a dühbe, a mohóságba és kéjbe, hogy szörnyen embertelen alakokat vesznek fel. Egy néhányuk látványa valamelyest figyelemre méltó, de a legtöbbjük annyira félelmet keltő, mint a körülöttük lévő sötét, zavaros színek.

Itt is vannak házak és települések, de ahelyett, hogy alkotó tevékenységekkel és a művészetekkel foglalkoznának, ezek az emberek a napokat azzal töltik, hogy kedvenc szenvedélyeiknek hódoljanak. Volt ott egy zabáló ember, aki kevés időt töltött az étkezőasztaltól távol, és aki éjjel-nappal ínyenc étkekkel vette körül magát, hogy élvezkedjen az érzékeiben. Egy fösvény meg addig termelné az ékszereket, az aranyat és becses holmikat, amíg a házában már alig maradna hely számára az élethez.

Az alsó asztrálsíkon átmenetileg rossz élőlények töltik az időt fizikai életeik között, amíg valahogy meg nem szabadulnak szenvedélyeiktől. Sok ortodox vallás ténylegesen pokoli régiókat hozott létre magának az alsó asztrálsíkon, amelyek szerencsétlen módon csapdákká váltak azok számára, akik öröknek tartják ottani tartózkodásukat. Mert a pokol csak annyira valóságos, amennyire az ottani emberek azt valóságosnak tartják.

Amikor visszatértünk a középső asztrálsíkba, sok csodásan szép lakott terület fölött repültünk el, ahol különböző vallásos csoportok alakították ki mennyei közösségeiket. Az itteni emberek békében éltek, alkotó képességeket fejlesztettek ki magukban, úgy, ahogy mi is tesszük ezt a mi síkunkon a Vénuszon. Ők nagyon is tudatában voltak annak, hogy egy napon vissza fognak térni a fizikai világba. Sokan közülük olyan házakat és környezetet alkottak maguknak, amilyent fizikai bolygójukon. Azok a tájak és falvak, amelyeket most láttunk, sokkal sugárzóbbak és színpompásabbak voltak, mint a Marson, a Vénuszon, a Jupiteren, a Földön és más bolygókon lévő fizikai megfelelőjük.

Úgy tűnt, hogy a tájaknak, színes hegyeknek, sziklás hegységeknek, szelíden hajló völgyeknek, mezőknek, tavaknak, sivatagoknak és erdőknek végtelen sokfélesége létezik. Úgy, mint a Vénuszon, a természet itt is a színek fénylő ünnepét tartotta fenn. A látványok valóban mennyeiek voltak.

Amikor tovább utaztunk, nagybácsim amennyire csak tudta, elmagyarázta nekem mindazt, ami felkeltette a figyelmemet. A felső asztrálsík egy olyan szellemibb régió, amelyben fejlettebb lelkek élnek. Mindenki, aki ezt egyszer már megélte, meg fogja erősíteni, hogy a felső asztrálsíkot nem könnyű szavakkal leírni, mert ott a színek finomabbak és ösztönzőbbek, és mert ott a békének, örömnek, vidám nyugalomnak és szellemi magaslatnak egy erősebb érzése uralkodik.

Sahasradal Kanwal-ban, ennek a síknak a központjában volt az egyik legszebb vidék, amit valaha is láttam. Zreph-nek hívták. Meg tudom érteni, hogy miért ütötte fel olyan sok vallás itt a mennyei lakhelyét. Zreph virágzó kertjeit nem lehet szavakkal leírni. Ezek a lakosok örömére léteznek. Amikor az emberek fizikai elhunytuk után megérkeznek ide, azt hiszik, hogy ez a halál utáni élet legvégső célja, de ez egy hosszú és fárasztó utazásnak csak az első állomása.

Nem volt arra időnk, hogy megálljunk itt, vagy felfedezzük az asztrálvilág összes lenyűgöző régióját. Egy ilyen túra földi idővel mérve könnyen eltarthatna több életen keresztül.

Az egyik legszenzációsabb látvány tárult fel alattunk, amikor Odin a Seres-fajról beszélt, Sahasra-dal Kanwal lakosainak elődeiről. E mennyei fehér város központjának közelében áll egy kolosszálisan nagy szobor, olyan óriási, hogy vele szemben a mi légi járgányunk az égen csak egy kis pontnak látszott. Ezt a szobrot a levegőből látni egy lélegzetelállító látvány. Ha valaki a talajról néz fel rá, bizony komolyan meg kell, hogy erőltesse a szemét, hogy lássa a csúcsát is.

Ez a gigantikus szobor a Seres-fajt képviseli, amelyik, ahogy nagybácsim mondta, a világűrnek az a népe volt, amelyik először telepített be bolygókat ezen a fizikai szinten. Azok között a gigászi óriások között, akik oda települtek, ahol később Atlantisz létrejött, a Seres-faj tagjai voltak. Mintha hipnotizálva lettem volna, nem csak ennek a szobornak a szépségétől, hanem a méreteitől is. Ennek a kolosszális szobornak a lábai olyan messze vannak egymástól, hogy gyalog napokig tartana, amíg egyszer megkerülnénk mindkettőt. És mert ez a város akkora, mint a Földön az egész szárazföldi terület, látványosságai közül sok néznivaló már eleve nagysága miatt felkelti a figyelmet.

A várost egy fénylő fehér fal veszi körül, amely olyan magas, mint a legmagasabb felhőkarcoló a Földön. A közepén áll a Fény Fejedelmi Hegye, ennek a síknak az erőműve. A Fény Hegyének csúcsáról ezernyi színes fény áramlik ki, és mindegyik kisebb fényekből áll. Mindegyik fény élő.

Ez egy nagyon-nagyon lélegzetelállító látvány volt. A tenger morajló zúgása töltötte meg a levegőt. A fények az égbe lebegtek, és azon is túl, hogy ellássák a fizikai síkot és abban az élet sokféle formáját.

A Fény Hegye magasabb, mint a fizikai világegyetemben bármely másik hegy. Amikor űrhajónk közvetlenül fölötte repült el, szemeimet egy pillanatra be kellett hunynom. Még az asztrális szemek számára is annyira intenzív volt az a fény, hogy bizony fájt. Odin elmondta, hogy ez a város a magasabban fejlett bolygók emberei számára egy nagyon fontos hely. Egy kapcsolódási pont az asztrális és a fizikai síkok között, és számomra is nagyon fontos lesz a jövőben. Itt van az a hely, amelyik egy asztrális élőlény számára lehetővé teszi, hogy egy fizikai testet jelenítsen meg (manifesztáljon). Az itteni emberek gyönyörű szépek voltak, arcaik sok bölcsességet fejeztek ki. Lobogó ruháikkal és szandáljaikkal a földi mitológiából ismert ókori görögökhöz hasonlítottak. Ennek a városnak a lakói között voltak a Teremtőnek olyan méltóságteljes munkatársai, akiket angyaloknak nevezünk. Mint a mi vénuszi kultúránkban, itt is az élet minden pillanatát alkotó kifejezéssel töltötték.

Nagybácsim megállította az űrhajót egy utolsó körbenézéshez, amely számomra az utolsó lehetőség volt arra, hogy magamba szívjam azt a szépséget, amit sosem felejtettem el. De hogyan is lehetne elfelejteni egy makulátlanul fehér várost, mely fénylik, itt-ott kékes árnyalattal és olyan lenyűgözően szép épületekkel, hogy az ember szótlanná válik !

Átrepültünk aztán még falvak egész sora fölött, amelyek leírhatatlan dallamokba voltak burkolódzva, melyek azok jellemző rezgéseiből keletkeznek. Ez Zreph-ben is így volt. Ez a zene úgy hangzott, mint egy xilofon meg egy hárfa, helyenként meg hegedűszerűen.

Az egész asztrálsíkon keresztül végigvonult a magasztos spiritualitásnak, a szabadságnak, a békének és szépségnek egy érzése.

Képzeljetek el magatoknak olyan világokat, amelyekben az emberek abszolút bizalmasan és kötetlenül bánnak egymással, és nem dühösen, hiúan, féltékenyen és irigyen néznek egymásra. Kölcsönösen lelkeknek tekintik egymást, mindenkit isteni szikraként egyformán szépnek és mindenre képesnek.

Feltételezem, hogy nekem néha ezért fáj, ha visszatekintek a múltamra. Nem könnyű vénuszi életemről beszélnem. Ha valaki már belekóstolt a Paradicsomba, és aztán itt él a Földön, az nagyon fájdalmas. És mégis tudok arról a fajta életről, amely vár rám, amikor véget ér ez a rövid földi élet. Akkor a sok földi életben elszenvedett összes kín egy rossz álomnak fog tűnni.

A visszaúton hazafelé nagyobb sebességre kapcsoltunk. Mindannyian fáradtak voltunk. Nem fizikai értelemben véve kimerültek, hanem telve nagyon sok szép emlékkel. Otthon hátra dőltem, behunytam a szemeimet és hagytam, hogy mindaz, amit ezen az utazáson átéltem, leülepedjen mélyen a tudatomban, úgy, hogy újra fel tudjam majd idézni ezeket az emlékeimet, ha később egyszer gyengének és nyomottnak érezném magam.

Miután láttam az asztrálsík csodáit, fokozatosan egyre jobban vágytam földi utazásomra. Egy kalandozásnak is tekintettem azt, de néha nagyon félelmet keltőnek tűnt számomra. Nekem olyat is mondtak, hogy a Föld egyes részei nagyon hasonlítanak az alsó asztrálsíkra.

Azt gondoltam, hogy milyen csodálatos az, hogy ennyire felkészítve mehetek a Földre: készen arra, hogy magamra vegyem az általam felhalmozott karmát, képesen arra, hogy minden történést leckéim és tapasztalataim részeként fogjak fel, abban a helyzetben, hogy ne engedjem magam bekeríteni és legyőzni a megpróbáltatások által, abban a tudatban, hogy van valami nagyobb, mint a korlátozott fizikai élet, mivel tudatosan láttam és tapasztaltam azt életemben. Csodálatos volt tudni azt, hogy ezek a szép világok nem csak kevesek, hanem mindenki számára léteznek, és hogy én egy napon azért fogok élni, hogy elmondjam ezt a történetet másoknak és reménységet adjak nekik.

Másnap reggel köszönetet mondtam nagynénémnek és nagybácsimnak életem ezen egyik legszebb tapasztalatáért. 2 napon belül el kellett indulnom és viszont kellett látnom a nagy fehér várost a tornyos falaival, csak ez alkalommal lecsökkentjük rezgéseinket, és a fizikai Vénuszon fogunk felbukkanni.

Arena nénitől megkaptam az engedélyt, hogy magammal vigyem a gyűrűt és az ékszeradományt. A nagybácsim nekem szánt ajándéka a fizikai síkból származott, és ő később akarta azt átadni nekem. Az ékszert könnyen el tudtam dugni, vagy meg tudtam magyarázni, de egy olyan szokatlan dolgot, mint egy vénuszi ruha vagy vénuszi szandálokat vagy  más, a vénuszi kultúrát tükröző dolgot már nem tudtam volna. Ha nem is vittem magammal szokatlan dolgokat, arra sem volt szükség, hogy a magam védelmére eljátsszam a becsületem. Ügyelnem kellett arra, hogy becsületes maradjak, így mondták nekem, mert ha megbízhatatlan gyerekként válok ismertté, később nem fogják igaznak tartani a történetemet.

A saját felkészülésem az elutazásra főleg belső készülődésből állt, melynek során rendeztem a gondolataimat. A nagynéném egyre másra bátorító szavakkal segített nekem. Azt mondta, hogy szeret engem, és szomorú, hogy távozni lát, de megváltoztathatom a véleményemet, ha akarom.

Még mindig emlékeztettek engem azokra a keserű időkre, amelyek előttem álltak, és arra, hogy erősnek kell lennem, hogy helyt tudjak állni, és ne higgyem azt, hogy védtelenül ki lennék szolgáltatva a sorsnak. Ők nem tudtak beleavatkozni az én karmámba, bármennyire is fájt nekik, hogy szenvedni látnak engem. Mondták, hogy az egész idő alatt lelki szemeikkel szemmel fognak majd tartani, és üzenetet küldenek majd nekem; és amint eljön az ideje, a Földön is nyíltan fogják tanítani a Legmagasabb Istenség Törvényeit. Ők láttak egy olyat is a jövőből, hogy fogok találkozni valakivel, akit ismertem, és meg lesz a lehetőségem, hogy elmondjam a történetemet a világnak. Addig viszont a földi emberek beállítódása miatt hallgatnom kell.

Elmagyarázták nekem, hogy ezek a beállítódások a korlátozott körülményeken múlnak, és azon, hogy arra tanítják a gyerekeket, hogy egyéniségek helyett a felnőttek képmásai legyenek.

Azt is mondták, hogy egy sor csapdába fogok esni, és különböző vallásos úttal fogok találkozni, de hogy ne nagyon engedjem magam belevonni ilyenekbe.

Nagyon jól emlékszem a Vénuszon töltött utolsó napomra. Reggel nagynéném behozta a szobámba azt a ruhát, amit a Földön kell majd, hogy viseljek, ugyanazt a ruhát, amit Sheila viselt a buszbalesete napján. Arena a ruhát azon útmutatások alapján jelenítette meg számomra, amelyeket a mester adott neki. Felvettem a ruhát, és beletettem annak a nyilatkozatnak a másolatát, amelyet Sheila édesanyja írt, és amit a gyereknek magával kellett vinnie nagymamája számára Tennessee-be. Fehér zoknik voltak rajtam és fekete csatos lakkcipők. Ez nagyon különös volt. Én addig még sose burkoltam be teljesen a lábaimat valamivel.

Emlékszem, hogy Arena néni megkérdezte, hogy el akarom-e őt kísérni, hogy megmondjuk a barátaimnak, hogy nemsokára elutazok. Azt mondtam neki, hogy inkább itt maradnék egy kis időre egyedül. Ő bólintott, és ment. Én a kapuhoz vezető úton álltam, figyeltem csodás testét, ahogy ment le a háztól az enyhén kanyarodó úton.

Jobbra és balra sok kis köves gyalogösvény ágazott el, amelyek a virágzó bokrok és fák között tekeregtek. A bejárati kaput két kék fa alkotta kék törzsekkel és levelekkel. Ezek úgy néztek ki, mint a Földön a mandulafenyők.

Amint megfordultam, a vállmagas, kovácsoltvas kerítésünkkel álltam szemben. Leszakítottam az egyik fehér virágot, és szagolgattam, élvezve édes illatát és a csillogó zöld levelek látványát.

Bementem nappali szobánkba, a tűzhelyhez, ahol olyan gyakran cseréltük ki tapasztalatainkat a tanulmányozási idők alatt. Ez egy óriási helyiség volt. Itt-ott volt benne egy-egy lebegő heverő különböző stílusban és színben. Néztem a kristálytiszta falakat, amelyek felnyúltak a mennyezetig. Én addig mindig magától értetődőnek vettem, hogy milyen szép is volt az, hogy ezek a falak átlátszóak voltak és megmutatták nekünk a színes környezetet és a kertet.

Megálltam kedvenc képem előtt, amely hatalmas festmény volt, és bármiféle látható rögzítés nélkül függött ott a falon. A kép állandóan örvénylő színekből állt, minden színnek meg volt a saját hangzása, és mindegyik hangzás a színnel együtt változott, ahogy ott örvénylettek. Sose fáradtam bele ennek a képnek a nézésébe és hallgatásába. És sose volt valahogy diszharmonikus, és állandóan egy új, elbűvölő dallamot hozott létre. Az ilyen műalkotások a Vénuszon nagyon kedveltek voltak.

Mialatt a szoba-vízesésünk édes zenéjét hallgattam, édesapám arcát képzeltem el magamnak, mint oly gyakran tettem azt gyerekkorom alatt. Emlékeztem az arcára, amilyennek röviddel a megszületésem után láttam, a szép arcára, amit bevéstem emlékezetembe, belül tudva, hogy sosem fogom újra látni. Mindig úgy csináltam ezt, hogy behunytam a szemeimet, és egyre mélyebbre és mélyebbre égettem bele az arcát a lelkembe, mintha ez odavinne engem hozzá.

Ma visszaemlékszem széles, szögletes állkapcsára, magas arc-csontjaira és nagyon intenzív, majdnem tengerkék szemeire fehéres szőke, ívelt szemöldökeivel. Apa orra hosszú és egyenes volt, széles orrcimpákkal. Széles telt ajkai mély pirosak voltak, és aranyos szőke haja nem oldalt volt elválasztva, mint a legtöbb férfinál, hanem középen. A haja a válláig ért, és szelíd hullámban omlott alá a szemei mellett. Emlékszem barátságos, kedves mosolygására. Azon a napon, amikor megszülettem, rövid pillantásában láttam azt a szeretetet, amit irántam érzett. Igen, jól emlékszem az édesapám arcára, az állán volt mély barázdára és a gödröcskéire, amikor mosolygott.

Aztán kinyitottam a szemeimet és lassan felálltam. Körbejártam a tűzhely körül, elmentem a heverő mellett, és éreztem az ujjaimmal a puhaságát, amikor végigsimítottam rajta.

A vízesésnél ráültem egy kis falra, amelyik körülfogta a tavacskát. A fal felületébe kis, aranyba foglalt gyöngyházdarabkák voltak beágyazva. A vízben több arany, kék és tarka hal ficánkolt. Amikor kinyújtottam az ujjaimat, hogy felfogjak valamit a leomló vízből, észrevettem, hogy az megváltoztatta azokat a dallamokat, amelyeket a vízesés adott ki magából. Ekkor is behunytam a szemeimet, hogy hallgassam a hangzást. Egyfolytában úgy hangzott, mintha a víz egy hárfát pengetett volna, ha el tudtok képzelni egy ilyen hangzást.

És ezalatt az egész idő alatt éreztem, hogy ébredt fel bennem valami, egy számomra szokatlan, különös érzés, majdnem olyan, mint azon a napon, amelyen azt gondoltam, hogy meg leszek büntetve. Nem tudtam, mit jelentsen ez az érzés, ez a szomorúság mintha kezdett volna megfojtani.

Balra néztem, és nagynénémnek a nagy, kör alakban elrendezett gyógynövénykertjét láttam különböző érdekes gyógynövények százaival. Ő mindet elmagyarázta nekem, a gyógyászati hasznukat és azokat a misztikus szokásokat, amelyek hozzájuk tapadtak az évszázadok alatt. Amint ott álltam, még egyszer átéltem ezeket a vele töltött pillanatokat.

Magam előtt láttam egy bizonyos távolságban azt a legyezőfát, amit úgy szerettem, hogy azt képzeltem magamnak, egy madár vagyok, aki ott ugrálgat rajta és játszogat alatta - ez a csodálatosan szép fa nyújtott törzsével és a lelógó indáival, amelyek egy keleties legyezőre emlékeztetnek.

Hallgattam a madarak énekét és megpillantottam a hintámat, amely szabadon lebegve ringott a könnyű szélben. Csúcsos kialakítása érdekes árnyékokat vetett a fűre. Rácsimpaszkodtam a hintára arccal lefelé, hogy figyeljem a mászó bogarakat, azokat a bogarakat, amelyeket én magam alkottam. Az asztrálsíkon valójában nincsenek kártevők vagy rovarok, azokon kívül, amelyeket az emberek jelenítenek meg. Néhányat közülük egész aranyosnak találtam, és minden alkalommal, amikor eleget tanultam róluk, megjelenítettem őket a kertünk számára.

Felnéztem a rózsaszínű-narancsos égre tarka felhőivel. Aztán visszamentem a gyalogösvényen a házhoz és a bejárat előtt megálltam. Még egyszer ránéztem a kertre, majd behunytam a szemeimet és megpróbáltam örökre bevésni azt emlékezetembe.

Megfordultam, és lassan visszatértem a  házba, megállva az én szobám ajtaja előtt. Bementem, ráültem az ágyamra. A huzatok úgy néztek ki, mint összeszőtt virágok és levelek. Csecsemőtakarómból, amit a nagynéném tervezett olyan állatokkal, amelyek változtatgatták a színeiket, egy párnát csináltam. Ez egyike volt annak a sok tarka párnának, melyeknek legtöbbjét én terveztem és jelenítettem meg.

Ahogy ott ültem az ágyamon, körbenéztem ezen az ismerős helyen, néztem a mennyezetet, az arany, virágokkal átszőtt köteleket, a fát gyöngéd tekervényével és a kacsokkal és virágokkal teli falat. Átmentem a padlóba süllyesztett kádhoz, amit tengeri kagylókból és tengeri csillagokból csináltam, és az arany, hal alakú vízcsapokból kieresztettem egy kis vizet. Ott ültem és spriccelgettem a lábaimat egy pár pillanatig.

Aztán átnéztem arra a kis faasztalkára, amelyet a nagybácsim olyanra faragott és festett, hogy úgy nézett ki, mint egy kis fa. Emlékszem, mennyire szerettem ezt a kis asztalkát kezdettől fogva. Amikor még egyszer körbenéztem a szobámban, amit magam alakítottam ki, amit magam egyik részének éreztem, és ami nagyon megfelelt az én lelkemnek, egy meleg folyadékot éreztem lecsurogni a szemeimtől az arcomon. Az az érzés ébredt fel bennem, amilyet korábban sosem éreztem.

Akkor sírtam életemben először születésem napja óta. Éreztem, hogy ez a felgyülemlett érzés oldódott a lehulló könnyekkel. Nagy megkönnyebbülést éreztem, hogy megszabadulok ettől az érzéstől. Nyugodtan ültem ott és zokogtam, figyeltem, hogy csurogtak le a könnyek az arcomon és csöpögtek rá a kezeimre.

Majd felálltam, ráspricceltem egy kis vizet az arcomra, még egyszer körbenéztem a szobámban, és mélyen felsóhajtottam. "Ezt itt soha sem fogom elfelejteni", mondtam magamnak.

Követtem a kovácsoltvas térelválasztót a nappali szobába. Az a hely, amelyet még egyszer látni akartam, az étkezőszoba volt fent. Lassan mentem fölfelé az ívelt, márványozott csigalépcsőn, menet közben körbe-körbe néztem, és itt-ott láttam az enyhén ívelt keleties boltíveket. Körbe mentem a korlátos erkélyen, amíg eljutottam az egyik kis gyaloghídig, amelyik az étkezőbe vezetett, és leültem kedvenc asztalomhoz, egy faragott tölgyfaasztalhoz, amely a helyiség közepén állt. Megjelenítettem egy csésze gyógyteát. Amint ott ültem, kortyolgattam a teámat és arra gondoltam, mennyire szerettem ezt a helyet, a nagynénémet és a nagybácsimat, majd meghallottam, hogy Arena hív.

Amikor lementem a lépcsőn, megfigyelte az arckifejezésemet és megállapította, hogy valami változás ment végbe bennem. Odamentem hozzá és átöleltem. Szorosan öleltük egymást, és csendben zokogtunk. Ezekben a pillanatokban Arena is először tapasztalt magán könnyeket. Csendben álltunk ott.

Majd egy karhosszúságnyira eltolt magától és belenézett a szemeimbe. Én szóltam hozzá: "Néném, Te olyan sokat mutattál meg nekem az élet szépségeiből. Megértetted velem, hogy édesapám valójában szeretett engem. Te gondoskodtál rólam, és én biztos vagyok abban, hogy jobb vagy hozzám, mint amilyen a saját gyermekedhez lettél volna. Egy halom együttérzést tanultam Tőled. Te megadtad nekem azt az érzelmi biztonságot, amely lehetővé teszi majd, hogy elviseljem azokat a nehézségeket a Földön, amelyekben ott részem lesz, mint ahogy kinyilvánítottad azt nekem. Általad tanultam meg meglátni a dolgok szépségét és értékét és együtt érezni azokkal az emberekkel, akik tudatállapotukban nem olyan boldogok, mint én. Ezt még meg kell, hogy tapasztaljam teljes mélységében, és tudom, hogy még sokkal több együttérzést kell tanúsítanom mások iránt. De szerető arcod által, amelyet örökre meg fogok őrizni emlékezetemben, csodálatosan szép kezeid által és szavaid által sokkal többet tanultam, mint a legtöbben, akiket ismerek. Mindezekért hálás vagyok, Arena néném, és nem foglak elfelejteni sohasem. Te életet adtál nekem, és tudom, hogy édesanyám örökre hálás Neked ezért."

Akkor megjelent Odin bácsi is. Odamentem hozzá, szorosan megöleltem és azt mondtam: "Remélem, hallottad mindazt, amit az imént mondtam." Bólintott. "Ez Rád is érvényes", mondtam neki, "mert Nélküled nem tanultam volna meg akkor is nevetni, amikor a dolgok egy kicsit félresikerülnek. Nem fejlődhetett volna ki bennem ilyen humorérzék. Tőled tanultam meg lazán elfogadni a történéseket, ahelyett, hogy felizgassam magam, a szomorúságot egy vállrándítással lerázni, nagy örömöt találni az élet kis dolgaiban is, és nem megijedni olyantól, amit mások szerencsétlenségnek neveznének. Igen, sokat tanultam Általad, nagybátyám, - például azt az erősséget, hogy akkor is menjünk tovább, amikor az élet nem a mi elképzelésünk szerint alakul. Megtanultam hasznos dolgokat tenni, és nem pazarolni az időt. Mindkettőtöknek hálás vagyok ezekért a nagy ajándékokért, amelyekben részesítettetek engem, és hálás vagyok azért, megosztottátok velem otthonotokat és megtanítottátok nekem a Legmagasabb Istenség nem változó Törvényeit, és azért, hogy tudatosítottátok bennem, hogy ki vagyok én valójában. Ti felkészítettetek engem karmikus terheim viselésére, ami a Földön vár reám. Nincs másom, amit én adhatok Nektek, mint a szeretetem. Nagyon köszönök Nektek mindent."

Néhány pillanatig csendben hallgatva álltunk egymás mellett. Arena szólalt aztán meg, mondta, hogy sok barátom gyűlt össze a ház mellett, hogy lássanak még egyszer. Utoljára léptem ki házunk ívelt ajtaján, hogy megnézzem azt az összes mosolygó arcot - Rimj-ét, Zemura-ét, Vonic-ét és sok másik barátomét, akiknek a neve elhomályosodott tudatomban. Mi ugyanis valójában sose szólítottuk egymást a nevünknél fogva. Ezeket a neveket is én alkottam meg számukra, azért, hogy emlékezhessek majd külön-külön rájuk.

Ott kint a ház melletti tisztáson nem sokat beszéltünk. Mindegyik barátom egy különös búcsút talált ki számomra. Lassan felemelték kezeiket a szívükhöz, mielőtt vették az én kezemet és az ajkaikhoz szorították azt. Vagy előrehajoltak, és gyengéd puszit adtak a harmadik szememre.

Nagyon szomorú voltam. Gyűlöltem azt, hogy el kell hagynom Rimj-et. "Ez nem búcsú volt" - ezek voltak az utolsó szavai hozzám, mert viszont fog látni, úgy értette. Nagynéném megint magához szorított, és megint mondta, hogy szeret, és gondoljak arra, hogy az ereje mindig velem lesz, és hogy nagyon bízik bennem. Biztos jól fogom tenni a dolgomat a Földön. A nagybácsim azt is mondta, hogy anyagilag az első időkben nem lesz jó dolgom, később azonban igen. Mindannyian tudtuk, hogy életeink egy ideig különböző irányokba fognak továbbfejlődni, de egy napon mint lelkek viszont fogjuk látni egymást az örökkévalóságra.

Mindannyiuk tekintetében annyi szeretetet és igazi melegséget láttam, hogy az összes hátralévő napomra el fog látni, ameddig csak le tudom hunyni szemeimet és el tudom mindezt képzelni. Akármit is kelljen elszenvednem  majd a Földön, tudtam, hogy az megéri majd azt, ha cserébe valaki más eljuthat abba a helyzetbe, hogy ő is megtapasztalja ezeket a csodálatos dolgokat.

Hát ezek a visszaemlékezéseim a Vénuszon töltött utolsó napomra.

Nagybácsimmal beszálltam a gömb alakú járműbe, átöleltem utoljára a nagynénémet, az arcomon éreztem hűvös ajkait, amikor még egyszer belenéztem csodálatosan szép, tengerzöld szemeibe. A nagybácsim kellett, hogy elkísérjen a fizikai síkba történő utazásomon, hogy egyben befejezze tudományos munkáját is. Egy másik férfi szintén velünk kellett, hogy jöjjön. Ő hozta az űrhajót.

Később tudtam meg, hogy Arena néni is elhagyta az asztrálsíkot, hogy elkísérje Odin bácsit a Vénusz fizikai síkján, miután ő biztonsággal eljuttat engem a Földre.

Amikor felemelkedtünk, visszanéztem felfelé néző arcaikra és felemelt kezeikre és én is integettem. Ekkor láttam utoljára csodaszép házunkat a virágok és fák között. Egy pillanatra azt kívántam magamnak, bárcsak sose hoztam volna ilyen döntést. Mindkét kezemet szemeim köré tartottam, hogy megpróbáljam még néhány másodperccel meghosszabbítani ezt a látványt.

Elszáguldottunk a hegyek fölött, amelyek olyan ismerősek voltak számomra. A távolban még egyszer láthattam Teutóniát, a tanulás nagy templomait, amelyek a házunk után a második otthonomat képezték.

Láthattam még a strand aranyos homokját, ahol olyan szívesen játszottam, és dugosgattam a lábujjaimat a homokba. Láttam a habzó tengert, amit a házunktól mindig hallottam a távolban zúgni. Mindezeket a dolgokat utoljára még magamba szívtam, mint ahogy korábban sosem láttam és értékeltem az égből.

Amikor beléptünk a felhőrétegbe, eljöttem az űrhajó oldalától, egy mély sóhajtás jött ki belőlem, és felismertem, hogy mindez ebben az életemben mindenkorra elmúlt. Készülődtem új életemre és megpróbáltam az ottani dolgokra gondolni és arra, amit a nagybácsim mondott. A Sahasra-dal Kanwal-ig történt repülés hamar megtörtént, és a Fény Hegyének közelében szálltunk le.

Én kint vártam, míg a nagybácsim bement, hogy találkozzon a mesterrel, és beszerezze az engedélyt arra, hogy igénybe vegyük ezt a különleges zónát. Csak a szellemi ügyben utazóknak, a mester beavatottjaiknak és azoknak van még meg az előjoguk, hogy találkozzanak ezzel a mesterrel, akik az asztrálsíkon legalább elérték az 1000 évet. Úgy hogy érthető, hogy azok az emberek, akik ilyen hosszú, e városban eltöltött életre tekinthetnek vissza, azt hihetik, hogy kétségkívül elérték a mennyországot.

Gyalog kísértek át a különleges zónába. Nekem nincs megengedve, hogy tudósítsak annak részleteiről. A Földön kevesek tudnak egy ilyen létesítmény létezéséről, és jobb, ha az titokban marad. Ezen keresztül majdnem minden levihető a fizikai síkba, mint például arany vagy a jövő hatalmas találmányai.

Egy hataloméhes ember saját céljaira visszaélhetne ezzel a zónával. Ez ugyanaz a régió, amelyen keresztül egy ember fizikai testének halála után felkerül az asztrálsíkra. Itt mérlegelik a karmikus tartozásokat (bűnöket), és az egyén innen kerül tovább arra a síkra, amelyet szellemi értelemben megérdemelt.

Ezen a zónán belül beléptünk egy különleges helyiségbe, egy kerek szobába kék fényekkel, amelyek olyan világosak voltak, hogy alig tudtam látni valamit. Mindegyikünk - a nagybácsim, a másik férfi és én - keresztbe tett lábakkal ült a padlón, és egy titkos mantrát énekelt. A mantrák olyan szavak, amelyek minden síkon nagyon hatalmas eszköznek bizonyulnak, mert azok bizonyos hangzásáramlatokkal (rezgésekkel) kapcsolatosak, minden teremtés alapstruktúrájával. Az asztrálsíkon azért éneklünk mantrákat, hogy megemeljük rezgéseinket egy lélekutazás számára. Most viszont pont az ellenkezőjét tettük, csökkentettük a rezgéseinket, hogy egy fizikai testet jelenítsünk meg.

Egy olyan valaki számára, aki nagyon jól érzi magát az asztráltestben, sokkoló tapasztalat az, ha egy fizikai testet kell megjelenítsen. Nekem is ugyanaz a nyomorult és kellemetlen érzésem volt, mint amilyen a legtöbb embernek van, amikor elhagyják az asztrálsíkot. Az egész élményt nem könnyű elmagyarázni:

Néhány perccel azután történt, hogy énekeltük csukott szemmel azt a titkos szót. Hirtelen úgy tűnt, hogy összeomlik a világ. Én egy fényes fehér villámra és tűzijátékokra emlékszem a bensőmben, meg egy sistergő zajra, a fülem csengésére és a testemnek egy különös, vonagló mozgására, mintha összes izmom egyszerre feszült volna meg. Mindez egyetlen egy sokkszerű pillanat alatt történt. Szédültnek és szétszórtnak éreztem magam, alig bírtam lélegezni, és egész testemet kellemetlenül melegnek éreztem. Aztán észrevettem, hogy az a héj, ami körbevett, az volt a fizikai testem !

Kinyitottam a szememet. A fűben ültünk egy kis, fémesen csillogó, kerek jármű közelében, amely alakra úgy nézett ki, mint nálatok egy megfordított csészealj, és felül egy kupolája volt. A távolban, mérföldekkel arrébb terült el Retz városa a Vénusz fizikai síkján.

Ez a létállapot egy fizikai testen belül félelmet keltő volt. Nehézségembe tellett a lélegzés, mert azelőtt nem tettem ilyet. És immár nem rendelkeztem asztrális szemeim vizuális látótávolságával. Ahelyett két kis lukon, új fizikai szemeimen keresztül néztem. Hogy megértsétek, milyen nyomorultan éreztem magam, képzeljétek el, hogy egyszer csak hirtelen egy lovagi páncélzatban találnátok magatokat bezárva, meglehetősen beszorított állapotban és nehézkesen, és azt is tudnátok, hogy nincs kiút ebből a helyzetből.

Amikor első alkalommal próbáltam megbeszélni, a saját hangom idegenül hangzott számomra. Megmondtam a nagybácsimnak, hogy nem tetszik nekem ez a fizikai testben lévő lét. Ő csak nevetett, és azt mondta, hogy fokozatosan meg kell, hogy szokjam. De hogy tételezzem fel, hogy valaki valaha is hozzá tudjon szokni ilyesmihez, csodálkoztam hangosan. Odin azt válaszolta, hogy mindent meg lehet szokni.

"De hisz mozgatnia kell az embernek a fejét ahhoz, hogy lásson !" tiltakoztam. Én nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy mozgassam a fejemet annak érdekében, hogy lássak, mert mi az asztrálsíkon mindent érzékelünk, ami körülöttünk történik. Nekünk meg van az a képességünk is, hogy megváltoztassuk az alakunkat és a megjelenésünket. És én most itt egy olyan testben voltam bezárva, amelyik az arckifejezéstől eltekintve változatlan volt.

A nagybácsim beismerte, hogy ez a test korlátozott volt, úgy, hogy előbb meg kell, hogy tanuljam megtartani az egyensúlyomat, hogy helyesen tudjak járni. A járásom először nagyon esetlen volt. Én ahhoz voltam szokva, hogy siklok, vagy egyszerűen ott bukkanok fel, ahol lenni akartam. A fizikai test azonban így nem működött. Azt centiméterről centiméterre, lépésről lépésre mozgatni kellett. Én voltam az egyetlen személy, akinek nagy nehézségébe tellett a felállás és az, hogy kinyújtsam új lábaimat. Végül is fizikai lépték szerint csak egy 7 éves gyermek voltam.

A fizikai Vénusznak ez a területe hasonlóan néz ki, mint a Földön Nevada vagy Arizona. A távolban hegyeket láthattam és egy érdekes vegetációt. Az időjárás száraznak tűnt, és forróság volt, de az egyáltalán nem volt kellemetlen. Retz itt egy félreeső völgyben terült el, ugyanúgy, mint az asztrálsíkon. A nagybácsim egy néhány nappal azelőtt, az asztrális világban tett utazásunk alatt elmesélte nekem, hogy Retz egy olyan város, amelyik egyszerre létezik mindkét síkon. A fizikai város a fizikai bolygó spirituális fővárosa. Előbb az asztrális Retz létezett, a fizikai Retz annak másolata. De fordított folyamat is volt, nevezetesen, hogy az emberek az asztrálsíkba történt transzformáció ideje alatt alkottak ott olyan új városokat is, amelyek azoknak a fizikai városoknak a másolatai voltak, amelyeket elhagytak. Retz azonban valóban egyedülálló.

Nem csak ebben a vonatkozásban egyedülálló. A város egy védő klímakupola alatt található, melynek átmérője kb. 80 km. Ez már akkor létezett ebben a formában, amikor a fizikai Vénusz még a Föld sivatagi zónáira hasonlított. Retz egy mély völgyben védetten fekszik. A fekvése, no meg a klímakupola által lehetséges az, hogy a várost bár forró gázok fedik be, mégis tud létezni. A kupola nem átlátszó, hanem álcázó anyagokból áll, amelyek felfelé olyan látványt nyújtanak, mintha a város is egy része lenne a Vénusz egyébként sivár pusztaságának. Így érthető, hogy Retz városát földi űrszondák miért nem tudják felfedezni, bár az fizikailag létezik a Vénuszon.

A nagybácsim, a másik férfi és én is leteszteltük új végtagjaink méreteit. Én úgy vettem észre, hogy Odinnak nem változott meg az alakja, de teste kevésbé volt sugárzó. Valóban körülöttünk mindenből hiányzott a ragyogás csodálatos tulajdonsága.

Én nem voltam biztos abban, hogy én magam hogy néztem ki. Zavart az is, hogy addig már nemigen fogok tükröt látni, amíg megérkezünk a Földre. Mindenesetre otrombának és nehéznek éreztem magam. Az első lépteimnél az volt az érzésem, mintha egy ólomból készült öltönyben lettem volna.

Mielőtt odamentünk volna az űrhajóhoz, nagybácsim egy nekem szánt különös ajándékáról mondott valamit. A hazámra való emlékezés érdekében akarta, hogy vigyek magammal egy olyan növényekből és virágokból álló gyűjteményt, amelyek itt nőttek, a Vénusz fizikai régiójában.  Együtt szedtünk vagy két tucatnyit a legérdekesebb példányokból és összekészítettük őket a Földre való szállításhoz. Ezek a gyűrűmmel és ékszeremmel együtt az egyetlen személyes felszerelésemet képezték. Odin bácsi kézen fogott és odavitt a vénuszi "Konvoi"-hoz.

Ez volt az én első találkozásom egy konvoi-jal, amely egy fordított csészealjalakú űrhajó típus, amelyet néha meg lehet figyelni a Föld egén is. Egyedül a Vénuszon ennek az űrhajótípusnak több alakváltozata található meg, amelyek mind ugyanolyan módon működnek. Fejlett bolygókon ezenkívül megtalálhatók ennek a típusnak más változatai is sok különböző nagysággal és alakkal

Az az űrhajó, amelybe beszálltam, úgy nézett ki, mint két, a belső oldalával összeborított csészealj. Egy kiemelt, üveghez hasonló kupolában egy tekercs foglalt helyet, közvetlenül alatta körbe-körbe pedig kerek ablakok voltak. Az űrhajó alul rendelkezett 3 fémes félgömbbel, melyek egy egyenlő oldalú háromszög csúcspontjaiban egyenletesen voltak elhelyezve.

Az űrhajó külső felülete egy speciálisan kezelt titánium anyagból állt, amely ellen tudott állni a légkörben történő repüléseknél keletkező súrlódásnak és hőnek. És bár csillogott és fémesen nézett ki, az anyag nem volt azonos a Földön ismert titániummal. Valahogy áttetsző volt - hasonló, mint az üveggyapot.

 

Harangszerű vénuszi felderítőhajó (konvoi)

( Megjegyzés : Itt is az Adamski-típusú felderítőhajóról van szó )

Vénuszi felderítőhajó

 

 

Ez Glenn Passmore rajza, amely sokat megmutat abból, amit Omnec leírt. Passmore itt több külső részletet szolgáltat, míg a szerzőnő az űrhajó belsejében található részletekre koncentrál.

 

Magyarázat a képhez:

obere Linse  =  felső periszkóplencse                       

magnetischer Pol  =  mágneses pólus

Kraftspule : Strahlkranz  =  meghajtótekercs sugárkoszorú fényjelenséggel

Luken-Bullaugen  =  kerek kémlelőablakok                             

Karten u. tabellen  =  térképek és táblázatok helyisége

Kontrolltafel   =  irányítópult                        

Werkstatt-Tür  =  ajtó a szerelőhelyiséghez

3 Kondenzatorenringe  =  három kondenzátorgyűrű

Eingangstür  =  bejárati ajtó

Aussenflansche  =  külső peremborítás                                       

Der 3 Landekugeln ( Kondensatoren )  =  az egyik leszálló kondenzátorgömb a három közül

Fussbodenlinse  =  padló-periszkóplencse

untere Linse  =  alsó periszkóplencse           

3 Kabel führen zu den Landekugeln ( Kondensator )  =  három kábel vezet a leszálló kondenzátorgömbökhöz     

 

Az alsó részben volt kör alakú nyíláson keresztül léptünk be az űrhajóba. Ez az ajtó valóban elcsodálkoztatott engem. A nagybácsim megmutatta nekünk, hogy hogyan nyílt és záródott. Először csak egy kis lyuk jelent meg a jármű külső felületén, amiből senki nem gondolt volna ajtóra vagy nyílásra, mert még egy varrat sem volt látható. Aztán a nyílás egyre nagyobb és nagyobb lett, hasonlóan egy fényképezőgép zárjához, amíg csak elég nagy nem lett ahhoz, hogy akadálytalanul átmenjen rajta egy magas növésű vénuszi ember. Amikor az ajtó bezárult, a kör alakú nyílás egyre kisebb és kisebb lett, amíg csak el nem tűnt. Nyílásnak semmi nyoma nem maradt utána, hanem csak a tiszta fémfelület. A nagybácsim megpróbálta ezt tudományosan elmagyarázni nekem, de nem értettem meg. Valami olyasmi rémlik, hogy a jelenségnek a molekulák szétválásához volt valami köze.

Belül megmutatta nekem, hogy hol üljek. Az űrhajó közepét egy kb. 70 cm átmérőjű oszlop képezte, amelyik a padlótól a fenti üvegkupoláig ért. Ezt alul körbevette egy nagy lencse, amelyen keresztül repülés közben láthattam a talajt.

A lencse körül szabályos távolságokban ívelt párnázott padok voltak az utasok számára. Én itt ültem le a másodpilótánkkal, míg a nagybácsim az irányítópult előtt foglalt helyet, amelyik azzal a fallal szemben volt, amelyben megnyílt az ajtó. Odin bácsi elindította az űrhajót. Egy halk zümmögést lehetett hallani.

El tudom képzelni, hogy a nagybácsimat kiképezték ennek a típusú űrhajónak a vezetésére, még mielőtt elhagytuk Teutóniát, mert úgy tűnt, hogy pontosan tud mindent. Én egyébként ezekben a percekben nem nagyon figyeltem, mert még mindig az új testemmel voltam elfoglalva, és azzal, hogy milyen kényelmetlen volt az. Arra emlékszem, hogy egy kör alakú mező oldalai mentén mindenféle világító képernyő volt, melyek villámló színűek voltak, rácsháló mintáik voltak, és színes hullámvonalaik, amelyek fel-fel villantak, majd megint kialudtak. A látható képek segítettek neki az űrhajó kormányzásában, mondta Odin bácsi. Azok jelezték a világűrben a különböző mágneses feltételeket, és a légköri viszonyokat a bolygók körül.

Az irányítópult nagyon egyszerűen nézett ki. A nagybácsim egy forgó kagylós széken ült, egy ferde pult előtt, amelyen négy gomb volt és egy kar. A pult fölött két képernyő volt. Az egyik valami olyasmit mutatott, mint egy kis négyszögekből álló rácshálós minta színesen felvillanó cikk-cakkos vonalakkal. Mindegyik négyzet meg volt számozva és más volt a színe.

Mindezek a képernyők biztosan nagyon lényegesek voltak. A pilóták egyike mindig nagyon gondosan szemmel tartotta őket. Egy másik képernyő a pilóta előtt annak a vidéknek a képét mutatta, amely fölött az űrhajó éppen haladt. Ez a képernyő össze volt kapcsolva egy sor kis lencsével, amelyek körben az űrhajó peremén voltak elhelyezve. Csak később magyarázták el nekem, hogyan működött az űrhajó. Odin bácsi azt is mondta, hogy a Retz-ben történő leszállás és néhány perces tartózkodás után átszállunk egy nagyobb anyahajóba, amelyik a mély világűrbe történő utazások alkalmával sok ilyen kisebb hajót visz magával.

Az a csodálatos ezekkel az űrhajókkal történő repülésnél, hogy mozgást a legkisebb mértékben sem lehet közben érzékelni. Én az összes repülésem alkalmával sose éreztem legkisebb légörvényeket sem vagy gyorsulást-lassulást vagy fel- vagy leszállást. Még akkor is, amikor ez az űrhajó óránkénti több ezer mérföldes sebesség mellett 90 fokos fordulatot hajt végre, utasainak folyamatosan az az érzése, hogy egy szilárd alappal rendelkező helyiségben van. Az utasnak ki kell néznie az ablakon vagy a kémlelőlencsén, hogy érzékelje, hogy a hajó mozog.

Így én is egészen addig, amíg meg nem láttam, hogy a talaj eltűnt alattunk, nem tudtam, hogy elemelkedtünk. Nos, egyszer csak feltűnt alattunk Retz városa és leszálltunk a túloldalán, közel a főkapuhoz. A városfalon belül űrhajók nem tartózkodhatnak.

Mind a hárman elhagytuk az űrhajót és gyalog mentünk a főkapu irányába. És bár nem volt számomra könnyű, de sikerült saját lábaimon mennem egy rövidebb távot, mialatt Odin bácsi fogta a kezemet. Időszakonként megemelve vitt engem. Az Arany Bölcsesség Temploma felé tartottunk, hogy fogadjuk a mester áldását - egyik kedvenc mesteremét.

Retz a fizikai síkon majdnem megegyezett az asztrális várossal. Ezt akkor vettem észre, amikor áthaladtunk a kapun és beljebb mentünk. Miután már voltam ott elég gyakran, most nem ébredt fel bennem a kívánság, hogy ilyen körülmények között további felfedező sétát tegyek a városban. Olyan állapotban voltam akkor, hogy kevés kedvem volt bárminek a megtételére.

Retz földi léptékkel mérve mennyeinek tűnik, de az asztrális Retz-cel összehasonlítva a fizikai város szépsége már korlátozott. A színek nem tiszták és sugárzóak, az épületek nem fénylők, és az általános közérzet sem ugyanolyan. Könnyen meg tudtam érezni a sokkal alacsonyabb frekvenciájú rezgéseket.

A mester ugyanolyan szép volt, mint mindig. El kell, hogy mondjam, hogy egy mester nagyon jól tud együttműködni az emberekkel egy sor különböző szinten is. Ez az egyik oka annak, hogy mesternek hívják őt. A templomban beszéltünk vele, bölcs szavakat intézett hozzánk. Már nem emlékszem arra, hogy mit mondott, talán azért, mert üzenete csak nekünk szólt.

Miután visszatértünk a fedélzetre, nagybácsim az ismert zümmögés mellett megint elindította az űrhajót. Megint nem vettem észre, hogy mikor emelkedtünk fel, de amikor már száguldottunk felfelé, láthattam alattunk Retz-et, ahogy egyre kisebbé és kisebbé vált. Egy pillanattal később már enyhe szög alatt a Vénusz felső atmoszféráján száguldottunk keresztül. Az ég sötétebbé vált, mert már majdnem bekövetkezett az alkonyat, amikor elhagytuk Retz-et.

Ezen az utazáson kevés szórakoztató dolog történt. Engem annyira lekötött az, hogy a Vénusz tájait figyeljem, hogy alig vettem észre, hogy nagybácsim és kísérője helyet cseréltek.

Amikor Odin mellém ült, elmondta, hogy ezt az űrhajót csak rövid távolságokra használják egy bolygó légkörén belül. A tulajdonképpeni űrutazásnak egy sokkal nagyobb hajó fedélzetén kell végbemennie, amelyik akár 50 ilyen kisebb űrhajót is magába tud fogadni. Az anyahajó csak ritkán szállt le, és közvetlenül a térből vette az energiát önállóan - bármilyen hajtóanyag segítségül hívása nélkül. A 'konvoi'-nak nevezett kisebb hajókat az anyahajókban rendszeresen fel kellett tölteni energiával.

Amikor körbenéztem a konvoi-ban, láttam, hogy ez az űrhajó nagyon egyszerűen volt felépítve. Középen volt a nagy, kör alaprajzú kabin, amelyben épp ültünk. E fölött volt egy tárolótér tartalék alkatrészek és javítószerszámok számára. Bár a mi technológiánk nagyok fejlett, mégis zavarok előfordulhatnak, és rendszeres karbantartás szükséges. Ezért viszünk magunkkal speciális felszerelést vészleszálláshoz is. Szokás szerint ezek a kis hajók csak néhány utast szállítanak, vészhelyzetben azonban el lehet helyezni biztonságosan több személyt is a fedélzeten.

Volt még egy járható helyiség, amely egy oldalsó szerkamrához hasonlított. Ez volt a kapcsolóhelyiség, amelyben biztosítékok, vezetékek és fel-felvillanó fények voltak. Kis gyerekek, mint én, ide nem tehették be a lábukat.

Egyszer csak mindkét pilótán láttam, hogy valami fontos kellett történjen, mert figyelmük hirtelen a képernyők felé fordult. Aztán én is megpillantottam a kémlelő lencsén keresztül egy nagy, sötét, árnyékos tömeget mellettünk - az anyahajót. Fénypontok voltak jól láthatók, az űrhajó kerek ablakai.

Lassan közelebb és közelebb lebegtünk a hosszú, hengeres hajó tompa végéhez. Egy fényrésen keresztül siklott le a mi hajónk, mígnem csak egyszer előszörre ennek a járműnek a fedélzetén egy kis lökődést éreztem.

Odin magyarázta, hogy az anyahajó sínei érintkezésbe kerültek a mi kör alakú járművünk széleivel, és ezeken a síneken fogunk becsúszni mélyen az űrhajó belsejébe. Ezután már nem éreztem semmiféle mozgást, hanem a mi űrhajónk ajtaja kinyílt egy kis korlátos rámpa mellett. Egy gyönyörű szép hölgyet pillantottam meg, akit egy marsi embernek ismertem fel, és egy férfit, aki úgy nézett ki, mint egy szaturnuszi. Ők arra álltak készen, hogy üdvözöljenek bennünket, amikor kiszálltunk az űrhajónkból.

Két kísérőjük kábeleket kapcsolt rá a hajóra, miközben mi meg felfelé emelkedtünk egy emelőrámpával. Egy hosszú átjáró bejáratánál álltunk meg, és két kísérőnk kézen fogott engem és vezettek.

Először az előcsarnokba, egy óriási, hosszúkás helyiségbe érkeztünk, amely nagyon egyszerűen volt berendezve és könnyen képes volt befogadni száznál is több utast is. Itt-ott egy-egy csoport szék, heverő és asztal volt elhelyezve. A színválaszték is nagyon egyszerű volt. Az egyik zónában kék szőnyegek voltak és a bútorok tompa sárgás árnyalatúak voltak, míg a csarnok másik vége drappos és földi színekre volt festve. Az egész helyiség nagyon szépen és elegánsan nézett ki.

A világítás itt is, és az egész anyahajóban is ugyanolyan különös volt, mint a mi saját hajónkon. Szelíd, finom fény töltötte meg a levegőt, mintha maga a levegő fénylett volna. Nem voltak világítótestek és árnyékok.

Az előcsarnok falai mentén szabályos távolságokban csobogó ivóvízadó helyek voltak kiépítve. Észrevettem egy portrét is, amely a férfi és nő perfekt egyensúlyát ábrázolta, és egyszerűen "Az Istenség" nevet viselte. Ezt a képet sok űrhajón meg lehet találni. Azt mondták nekem, hogy ezt a lényt 'Elam'-nak nevezték, a fizikai sík urának.

A falakon lévő rajzok annyira hasonlítottak fényképekhez hogy nem tudtam azoktól megkülönböztetni őket. Voltak ott különböző bolygók ábrázolásai, azok városai, és egy sor az űrhajóik közül. A tájképek és tengeri panorámák úgy néztek ki, mint a földiek, ennyire univerzálisak a természet alkotásai.

Az előcsarnokról azt lehet mondani, hogy nem volt ott semmilyen fölösleges felszerelés, egyetlen egy képes folyóirat vagy újság sem. Itt-ott állt egy-egy szobor, ez volt minden.

Az előcsarnok alatt az űrhajó éttermébe jutottunk. Egy hosszú asztal várt ránk, megrakva felséges kinézetű ételekkel. Néhány szék kivételével minden hely foglalt volt. Az asztalfőnél az anyahajó mestere ült, nem a parancsnok, hanem a szellemi mester. Minden vénuszi hajón hagyomány már, hogy jelen van egy mester.

Az asztal két oldalán ugyanannyi férfi és nő ült. Ők különböző bolygókról származtak. Ez az űrhajó ugyan a Vénuszon készült, de nem tartozott egyik bolygóhoz sem. Önkéntesen megosztották a Bolygók Testvériségének minden tagja között. A vénusziak mellett felismertem, hogy voltak ott emberek a Szaturnuszról, a Marsról és a Jupiterről is. Ebben az esetben a mester egy vénuszi testvér volt, mert most egy vénuszi vállalkozásról volt szó.

Amikor az asztalhoz ültünk, nem mutattak be minket egymásnak a neveinknél fogva. Nevek használata helyett sokkal fontosabb az, hogy kölcsönösen hallgatással vegyük észre jelenlétünket. Nekünk szokás szerint még neveink sincsenek, hanem csak a sajátos, kire-kire önmagára jellemző rezgéseink. Az én nevemet és a nagybácsimét az étkezés után ismertették. Ők Sheilának neveztek engem, ahogy később a Földön hívnak majd.

Minden jelenlévő mondott egy áldást. Aztán csendben ettünk. Ha valakinek volt valami fontos mondanivalója, akkor mindannyian tiszteletből mindig abbahagytuk az evést, és rá figyeltünk. A vacsoránk egy nyers salátával kezdődött és egy sajtkompozícióval. Én előételként kedvenc gyümölcsömből, yunyából kaptam egy darabot. Hús nem volt, hanem ahelyett enyhén párolt zöldséget kaptunk sült sajt-öntettel. A kenyér földi viszonyokhoz képest meglehetősen különös volt, sötétbarna volt és enyhén édeskés - olyan fánk ízű -, vékony szeletekből állt. Az a víz, amit ittunk, más volt, mint amilyet a Földön szoktak az emberek inni. Valamivel sűrűbb volt, híg olajhoz hasonlított egy kicsit, és teljesen íztelen volt. A mi bolygónkon ilyen víz van forgalomban. Minden étel felséges volt, még az én új, finom ízlelő idegeim számára is.

A közös étkezés után a mester beszélt hozzánk, és elmondta, hogy az én Földre történő utazásom egyedülálló, mivelhogy én gyerekként egy teljesen tudatos emlékezettel fogok megérkezni. Azt is mondta, hogy az utazásom okainak egyike karmikus természetű, de hogy van még egy másik küldetésem is, ami majd csak később bontakozik ki.

A mester azzal folytatta, hogy életem folyamán később majd több fény fog derülni a földi tartózkodásom igazi okára (és a megérkezés különös módjára). Az én utazásom azért különleges, mert nem csak azért megyek, hogy kiegyenlítsem saját, személyes karmámat. A következő gondolattal fejezte be szavait: "Életében később az emberek csodálni fogják őt bátorságáért."

Az anyahajó érdekes hely volt. A személyzet tagjai úgy tűnt, mindig el voltak foglalva. Nekik gondoskodniuk kellett a hajó irányításáról, a navigációról, a karbantartásról és javításról, az étkezések előkészítéséről ( hisz mivel itt már nem volt megjelenítés ), a konvoi-ok ellátásáról és karbantartásáról is, arról a sok tudományos programról nem is beszélve, amelyekkel szintén meg voltak bízva. Megtudtam, hogy a személyzet két-két tagja két-két napig végzett egy feladatot, mielőtt másik munkára váltottak volna át. Ez azt jelentette, hogy mindenki képes volt elvégezni mindegyik munkát a hajón - az anyahajó vezetésétől és navigálásától kezdve a konyhagépek kezeléséig bezárólag.

Minden munkaperiódus végén tartottak egy általános összejövetelt a személyzet tagjai számára. Én két ilyen ülést figyelhettem meg, egyet az első napon a különleges vacsora után, és egy másikat a második napon röviddel a földi légkörbe való belépés előtt. A Földre történt utazás körülbelül 2 napig tartott.

Az étkezés után engem egy speciális űrruhába öltöztettek, ami úgy nézett ki, mint egy síruha. Aztán végignéztem, hogy hogyan tartják meg az általános összejövetelt. Ez valóban inkább egy informális beszélgetés volt, amelyen beszámolókat adtak le és új ötleteket tettek közzé. A problémákat mindig az egész csapattal beszélték meg, hogy közösen és kreatívan dolgozzák ki a megoldásokat. Jegyzőkönyveket ismertettek az űrhajó küldetésének előrehaladásáról és a tudósok által folyamatosan végzett legfrissebb kísérletekről.

Az egyik fő oka annak, hogy ezek az anyahajók bebarangolják a világegyetemet az, hogy kutatják annak összefüggéseit. Tudósok egy csapata mindig tartózkodott a fedélzeten, hogy tanulmányozza a bolygók légköreinek körülményeit és kielemezze a bolygókon és azok környezetében végbemenő változásokat. A mi népeinket azért vonzza a világűr, mert még nem tudnak mindent vele kapcsolatban.

Amint felfedeztek valami újat a  tudósok, közölték ezt a tudást a személyzet többi tagjával is. És naponta ismertették a tesztek és kísérletek eredményeit - hogy mit fedeztek fel, és miben álltak a további problémák.

Nem emlékszem ennek a találkozónak minden részletére, mert az én érdeklődésem nem terjedt ki annyira. Kaptam ajándékba egy festőkészletet, és azzal festegettem a személyzet két nőtagjával együtt.

Azon az estén elmesélte nekem a nagybácsim azokat a dolgokat, amelyekkel a földi gyerekek szoktak játszani, akik nem tudják csak úgy egyszerűen maguk megjeleníteni a játékaikat, mint a vénuszi gyerekek az asztrálsíkon. És amiket felsorolt, azok között voltak kifestőkönyvek és zsírkréták is. Az a festőkészlet, amit ott kaptam, hasonló volt, és megkedveltem, de nem vihettem magammal.

Az alvással szerzett első tapasztalatom váratlanul lepett meg. Egyelőre még az alvás szükséglete nem volt bennem tudatos, mert az asztrálsíkon csak a szellem pihenése létezik. Addig, amíg a szellemem élénk volt, asztráltestemet nem kellett pihentetnem. A fizikai test megjelenítése óta az élményeim számomra annyira újak és különösek voltak, hogy az alvásra nem is gondoltam.

Az előcsarnokban voltam, ott ültem és odafigyeltem a szomszédos beszélgetésre, amikor a fejem egyszer csak lebiggyedt - bang ! Megijedve tértem újra magamhoz, és nem tudtam mire vélni ezt a jelenséget. A fizikai testem nagyon különösen viselkedik, gondoltam magamban.

Ez megtörtént aztán újból, majd megint, míg valaki odajött hozzám. Elmagyarázta nekem, hogy most már fizikai testem van, és hogy az maga gondoskodik a pihenéséről, ha nem adom azt meg neki. Ez a testem még akkor is el fog aludni, ha a szellemem éber, mondta. Tehát ez így működik, gondoltam magamban. A tudatos szellem most teljesen háttérbe szorul. Ezzel lefeküdtem aludni.

A következő napon végigvezettek az anyahajón. Először azt a területet néztem meg, ahol síneken beérkeztek a kis hajók és lesiklottak a hangárzónába. Minden alkalommal, amikor egy konvoi-t fel kellett tölteni, egy férfi csatlakozókat rögzített a szélére és meghúzott egy kart. A piros tekercs aztán az egész feltöltési idő alatt izzott.

Megmutatták nekem az alsó szintet is az űrhajó ellenkező végében, ahol az un. csészealjak egy másik légzsilipen keresztül kiléptek az anyahajóból. Az anyahajónak három fedélzete volt. A legalsó fedélzet foglalta magába a tulajdonképpeni hangárzónát, ahol akár 50 konvoi is parkolhatott.

A középső fedélzet az előcsarnokból állt, az étkezőből és a pilóták két helyiségéből. A nagy hajó mindkét oldalán volt egy-egy pilótahelyiség. Ezekbe a helyiségekbe nem néztem be, mert ez nem érdekelt. A kísérőim azt mondták, hogy azok nem sokkal másképp néztek ki, mint egy konvoi irányító zónája, csak nagyobbak és bonyolultabbak. Ezekben a pilótafülkékben is voltak a padlóba süllyesztett kémlelőlencsék, csak azok sokkal erősebbek voltak, mint a kisebb űrjárművekben lévők.

Majdnem minden helyiségből, de különösen az előcsarnokból a kerek ablakokon keresztül tiszta látás nyílt a világűrbe. Végül én is onnan csíptem el a Föld első futó látványát.

Az anyahajó felső fedélzete hálóhelyiségekre és tároló zónákra volt osztva. Minden helyiség úgy nézett ki, mint egy motelszoba, olyan ágyakkal, amelyeket a falból lehetett lehajtani. Nappal a szobák lakószobákként működtek íróasztallal és székkel. Minden szobában volt egy szökőkút és egy mosdófülke is.

 

A vénuszi anyahajó

( Megjegyzés :  ez az anyahajó megegyezik azzal, amelyen George Adamski járt 1953 februárjában,

meg azzal is, amellyel Giorgio Dibitonto találkozott 1980-ban! )

Vénuszi anyahajó

 

Magyarázat a képhez :

Untertassen-hangardeck = csészealjak hangárfedélzete ( csészealjak tárolása )

Einfahrts-gleitbahn = a csészealjak bejövetelekor anyahajóba vezető sínpályájuk

Luftschleusen = légzsilipek ( alul és felül )

Ankunfts- und Abfahrts-Plattform = érkezési és indulási oldal ( a csészealjaknak )

Lounge od. Wohnraum = váróterem és lakóhelyiség

Hinteres Pilotendeck = a hátsó pilótafedélzet

Zentral-Kontrollraum = központi irányító helyiség

Gleitschienen = továbbító sinpályák

Ausfahrt-Gleitbahn = sínpálya a csészealjak indulásához

 

Vonic megtanított nekem valamit az alvásról, a kiválasztásról és a fizikai test más funkcióiról, de abban az időben még nem értettem ezeket a folyamatokat, mert ebben az életemben még nem volt fizikai testem.

A fedélzeten lévő hölgyek egyike elmagyarázta nekem, hogy mire szolgálnak a WC-k, és hogyan kell használni azokat. Én hangosan csodálkoztam ezen.

Bár minden szobában két ember alhatott, szokás szerint a személyzet minden tagjának meg volt a saját, személyes helyisége, kilátással a világűrbe. Mindig két szoba osztozott egy kerek ablakon. Kb. 60 ilyen helyiség volt az anyahajóban, de nem mindegyik volt foglalt.

Az idő gyorsan telt az űrhajó fedélzetén. A második nap vége felé történt, hogy a személyzet egyik tagja egyszer csak intett, hogy kövessem őt egy kerek ablakhoz. És ott volt a Föld, egy kék-fehér labda a világmindenség sötétsége előtt !

A kék zónák, magyarázta a barátom, óceánok. A tengerek fölött örvénylő felhők különös, de szép mintákat alkotnak, gondoltam magamban. A glóbusz egy része sötét volt, ott, ahol a éjszaka még nem változott át nappallá. Ez volt hát az a bolygó, amelyen hamarosan élni fogok.

Az anyahajó csak eddig merült be a Föld légkörébe. Konvoi-unknak kellett megtennie az út hátralévő részét. Az indulásunk órájára mindenki összegyűlt az előcsarnokban, hogy elköszönjünk egymástól. Néhányan egy kézfogással búcsúztak el, mások egy öleléssel, ki-ki saját kulturális szokásai szerint. Nagybácsim, másodpilótánk és én egy folyosón mentünk végig, amelynek ajtajai voltak az űrjármű-hangárhoz. Ott újra ráálltunk az emelőrámpára, majd két védőkorlát mozdult a helyére mellettünk.

Ugyanaz a konvoi várt ránk, amellyel jöttünk. Odin vette át a vezetést, én pedig a kémlelőlencse mellett ültem le. Egy pillanat alatt bezárult az ajtó, és érezhettem, ahogy a hajó csendesen és nyugodtan lesiklott a síneken, majd keresztül haladt a légzsilipen és a padlónyíláson.

Akkor már egyre nagyobbnak láttam a Földet, amint lebegtünk egyre lejjebb és közeledtünk a nappal és éjszaka határához. Nem sokkal azután egy óriási hegylánc tűnt fel. Nagybácsim észrevétlenül megnyomott egy gombot a kémlelőlencse közelében. Az egyik lencse félremozdult, és egy másik foglalta el a helyét. Ott már nem volt szükségünk olyan nagy nagyításra. A legjobb lencsénk olyan erős, hogy egy olyan űrjármű utasai, mint a miénk volt, meg tudják különböztetni egymástól a lenti utcákon járó embereket, míg az űrhajó még olyan magasan  lebeg, hogy alig lehet egy piciny pontként látni fent az égen. Egy védőköpeny zárul a lencse elé, hogy megvédje a szennyeződésektől, amikor a konvoi leszáll.

Átrepültünk ezeknek a hegyeknek a csúcsai fölött, és a köztük lévő völgyekben fekvő falvak fényei mind elhúztak alattunk. Az a táj, amelyhez közeledtünk, lenyűgözően szép volt. Amikor hajónk közeledett a Föld napos oldalához, mély benyomást tettek rám az óriási hegyek és a szelíd zöld völgyek. A célunk, mondta nagybácsim, egy szellemi város volt a Himalája hegységben, amely Agam Des néven volt ismeretes. A legtöbb űrutas előbb Agam Des-be érkezik, hogy hozzászokjon a Föld bolygón uralkodó alacsonyabb rezgésekhez.

 


 

 

9. fejezet

 

A bolygók testvérisége

 

 

A bolygók testvéri közössége

Minden bolygó sajátos

A bolygók evolúciója

A be-nem-avatkozás elve

Teleportáció

Az űrutazás titkai

A Föld Holdja egy űrbázis

Hogyan működik a mi űrhajónk

Vénuszi tudósok

 

 

Ha eljön a földi űrhajósok számára az a korszak, amikor először fognak leszállni a Vénuszra vagy a Marsra, azokon az emberi élet nyomaira fognak bukkanni.

( A kiadó megjegyzése : 1976-ban, 1 évvel Omnec kéziratának elkészítése után a NASA űrszondái leszálltak a Marson és érdekes képeket küldtek a Földre. Ezeknek a fényképeknek Vincent DiPietro és  Gregory Molenaar számítógép-specialisták általi elemzése hihetővé teszi azt a feltételezést, hogy itt tényleg mesterségesen létrehozott, szimmetrikus monumentális struktúráról van szó. Richard Hoagland egész könyvet írt erről az felfedezésről "The Monuments of Mars" - A Mars emlékművei címmel. )

Ugyanez érvényes a Testvériség többi bolygójára is. A Testvériség természetesen tudja, hogy Titánia civilizációja az asztrális síkon él - ugyanúgy, mint ahogy más bolygókon is ez az eset áll fenn. Egy időn át népünk az asztrális Vénuszról fizikai testeket jelenített meg, hogy újra betelepítse a Vénusz fizikai síkját, vagy hogy a Földön éljen.

Azt nem tudom megmondani, hogyan alakult az élet a bolygómon azóta, hogy elhagytam a Vénuszt. Talán a Testvériség más olyan emberei, akik manapság inkarnáltak a Földre, majd fognak beszélni más bolygókon töltött életükről.

A más bolygókon létező kultúrák sokaságának felkutatása azzal a kísérlettel egyenlő, mintha meg akarnánk számolni egy strandon a homokszemeket. Ezzel összehasonlítva viszont sok különböző földi kultúra tanulmányozása már gyerekjáték.

Egy bolygón lakó lelkek szellemi érettsége az, ami a leginkább meghatározza, hogy milyen lesz ott az élet. Minél fejlettebbek az egyének szellemileg, annál kevésbé lesz nehéz lesz az életük, és annál kevésbé függenek az anyagi technológiáktól. Mi vénusziak jobban hagyatkozunk a léleknek a természetes erejére, amely a mentalitáson keresztül hat.

Az élet egy bolygón kezdetben egyszerű és primitív, de ez az állapot csak addig tart, amíg fel nem bukkan valamilyen technológia és az ott nem kezd érvényesülni. Ezután a bolygó eljut egy olyan szintre, amelynél technológiai viszonyai megegyeznek a Földön jelenleg uralkodóval – vagyis amikor a technológia bizonyos mértékben már fejlett, de nagyon összetett. Ez a korábbi fejlődést lezáró stádium olyan szint, melyet a Földnél fejlettebb bolygókon meg lehet találni, ám ott technológia már újra nagyon egyszerű, de egyben nagyon fejlett is.

A járás például a helyváltoztatásnak egy egyszerű, mégis korlátozott módszere. Javulásnak lehetne tekinteni a lovaglást. Összetettebb és fejlettebb az autók használata. A szellemi ( asztrál ) testben való utazás azonban még fejlettebb és mégis egyszerűbb, mint a helyváltoztatásnak az alsóbb világokban ismert egyéb módjai. Más bolygók mind valahol a fejlődés skálájának valamelyik szintjén állnak, és mindegyik a saját szellemi fejlettségi szintje szerint halad az egyszerű, mégis technikailag fejlett életmód felé.

Néhány bolygó még visszamaradott, mint például a Föld. Erre a helyzetre a Naprendszerben minden magasabban fejlett civilizáció gondoskodóan és részint aggódva reagál. Mert ha a technikai haladás megelőzi a szellemi (spirituális) érettséget, mindig nagy nehézségekre kell számítani.

Mint ahogy korábban már megemlítettem, létezik emberi élet a megfelelő formában a Vénuszon, a Marson, a Jupiteren, a Szaturnuszon, az Uránuszon, a Neptunuszon és a Plútón is. Én úgy értesültem, hogy a Plútón túli bolygók még lakatlanok és névtelenek. Ez azonban megváltozhatott, mióta elhagytam a Vénuszt.

Eredetileg csak 4 bolygó volt a Naprendszerünkben : a Merkúr, a Vénusz, a Mars és a Jupiter. A 12-ből a többi később alakult ki a teremtés és elpusztulás folyamatos természetes folyamata által. ( Megjegyzés : a Naprendszerünknek jelenleg 12 bolygója van – ezt minden földönkívüli üzenet és elsőkézből nyert tapasztalat megerősíti évtizedek óta! )Állandóan jönnek létre és szűnnek meg bolygók. Ez viszont ellentmondásban áll azzal, amit sok földi tudós feltételez.

A Földön folyó atomkísérletek komoly dolgot jelentenek, mert így a Földön is bekövetkezhet az, ami egykor a Merkúron történt. A keringési pálya megváltozása közelebb vitte a bolygót a Naphoz, és a lakosok kénytelenek voltak elhagyni a Merkúrt. Szerencsére abban az időben a Szaturnusz lakatlan volt, és az űrutazás a Merkúron volt már annyira fejlett, hogy lehetséges volt az evakuálás. A Földnek talán nincs ilyen szerencséje. ( Természetesen az isteni gondviselés a földi emberiségre vonatkozóan is működik - a magyar fordító megjegyzése)

A Legmagasabb Istenség Törvényeinek igazságai természeti törvényekként Naprendszerünk más bolygóin is ismeretesek. Mert amiben ezek a magasan fejlett bolygók közösek - ez a Földön jelenleg nem érvényesül kellő mértékben - az az, hogy a fejlett emberiségek tudatosan a Szellem Törvényei szerint élnek, ezért ezeket az igazságokat életük legfontosabb részévé teszik.

Mi, fejlett bolygói lények, embertársainkat nem fizikai testük vagy szellemük, tudatszintjük, szokásaik vagy alacsonyabb szintű tulajdonságaik által azonosítjuk. Ezek csak múló-változó álarcok. Mert minden élőlény egy halhatatlan lélek, aki valahogy kifejezi önmagát, és ezért megértéssel viszonyulunk az élet dolgai iránt, ahelyett, hogy csak megítélnénk azt.

A szellemileg, spirituálisan fejlett bolygók lényei mind tudatában vannak a karma törvényének, és az ott élő lelkek tudják, hogy egy napon szembesülni fognak minden jó és rossz cselekedetükkel. Azt is tudják, hogy a halál nem abszolút véget jelent, hanem csak egy átmenetet a másik világba. Ezért az élet törvényeinek felismerése hatalmas változást okoz az emberek cselekedeteiben!

A Földön is megváltozna az élet, ha csak annyi történne, hogy az emberek széles körben megértenék és elfogadnák a karma törvényét. Csak az egyének belső fejlődése fogja kivezetni a Földet a háborúk és a zsarnokság korszakából. Nektek azért vannak ilyen bajaitok, mert még mindig akarjátok azokat. Amint belsőleg elegetek lesz ezekből, belsőleg növekedni fogtok.

A lelkek általános ellensége természetesen az un. kal-erő, az a negatív erő, amely átáramlik a tudaton, annak érdekében, hogy eluralkodjon az adott ember szellemén és érzésein, és azáltal friss karmát teremtsen. Mivel ebben a világban mindig a gondolatok és az érzések képezik az okokat, a gondolatok és érzések fölötti uralom a sors fölötti uralmat is jelenti.

Az emberen keresztül áramló negatív áramlat az 5 szenvedély, a sóvárgás, a düh, az önteltség, a kéj és az anyagi dolgokhoz való kötődés  egyikében-másikában, vagy valamelyik kombinációjában mutatkozik meg. Ha az emberek összességükben uralmuk alatt tartják ezeket a szenvedélyeket, akkor nagy mértékben javul az élet és hasonlítani fog arra, ami a Vénuszon és a Testvériség néhány más bolygótagján már létezik.

Ha ilyen belső önuralom általánossá válna, akkor nem lennének vitatkozások, összetűzések, konfliktusok és háborúk. Az utolsó bolygók közötti háború ebben a Naprendszerben már akkor lezajlott, amikor a Ti társadalmatok még nem is létezett. Az élet külső körülményei mindig a gondolatok és érzések fölötti belső ellenőrzést/uralmat tükrözik vissza.

Ha megpróbáljuk megérteni a Földdel szomszédos bolygók emberiségeit, ezáltal olyan felfedezésre jutunk, ami a fizikai jelenségeken túllépett emberi lényekre jellemző. Mi, fejlett lények, mindenekelőtt azzal a tudattal viszonyulunk más emberekhez, hogy minden élőlény egy halhatatlan lélek, és az alsóbb világokban való tartózkodása csupán iskolát jelent számára. Túltekintünk tehát az emberi nézőpont korlátozottságán.

Ha a Földön olyan emberrel találkozunk, akinek előítéletei vannak vagy valamilyen okból negativitást hordoz, akkor ezt azért fogadjuk el, mert az ilyen megnyilvánulások is azon ember tudatszintjének a kifejeződései, melyekben benne van minden, amit ez az ember idáig megtanult. Tudatosítjuk magunkban azt a szemléletet, hogy tulajdonképpen senkiről sem mondható el, hogy nincs igaza, mert mindenkinek csak véges lehet a tudása, miközben a tapasztalatai változtatják meg az alap-beállítottságát meg az ismeretszintjét.

Mi, vénusziak arról vagyunk ismertek, hogy minden élő megnyilvánulás irányába szerető érzést tanúsítunk, és békés és oldott kisugárzást terjesztünk. Minden helyzetben boldogok tudunk lenni, és ahelyett, hogy valamely negatívumnak tartanánk egy helyzetet, elfogadjuk azt egy tapasztalatnak, amely segít bennünket a növekedésben, bármennyire negatívnak is tűnjön az számunkra. Nagyon egyszerű jól kijönni más bolygók embereivel. Van egyfajta belső minőségünk, amely vonz másokat.

Mi nem vagyunk jobbak, mint a Földön élő emberek. Nekünk csak meg volt a lehetőségünk arra, hogy ez alkalommal olyan környezetben szülessünk meg, amely békében van önmagával és lehetővé teszi a szellemi igazságok komoly érvényre jutását. Közülünk is sokan éltek korábban a Földön.

Minden emberben benne rejlik az az erő, mellyel megváltoztathat mindent, amivel nem ért egyet. És ez egyszerűen úgy történik, hogy minél jobban elképzeli magának azt, amit szeretne. A földiek között legtöbben nincsenek tudatában ennek a bennük lakozó erőnek, azért hajlamosak arra, hogy olyan embereket tiszteljenek, akik megtapasztalták ezt az erőt és megtanulták meglátni azt. Nekünk meg van a lehetőségünk arra, hogy megvalósítsuk önmagunkat, azaz akik és amik vagyunk, míg a Földön élő ember nem valósítja meg azt a nagy potenciált, ami annál fogva van benne, hogy egy egyéniség. Minden egyénnek tehát azt az utat kell választania, amelyet leginkább szeretne járni.

A kiegyensúlyozottság és a be nem avatkozás az életnek olyan alapvető elvei, melyek által a mi népünk évszázadokon keresztül nagy eredményeket ért el. Ezek az elvek alapvető jelentőségűek a szellemi fejlődés szempontjából, mikor a lélek az alacsonyabban fejlett világokban az önmegvalósítás és istenivé válás felé vezető utazást éli át. Ezek olyan leckék ( feladatok ), melyeket a Földön még sok embernek meg kell tanulnia.

A be-nem-avatkozás egy szellemi törvény minden egyén szabadságának biztosítására. Még két ember sem gondolja, érzi mindig ugyanazt, reagál mindig ugyanúgy, rendelkezik ugyanazokkal a szokásokkal és álláspontokkal vagy szellemi ( spirituális ) fejlettséggel. Minden egyénnek meg van az ő saját, személyes világa, amit a szellemi törvény szerint tiszteletben kell tartani.

Ezt a Földön nagyon sokan nem ismerik fel vagy értik meg, ami sok mai problémának a mélyebb okát képezi. Ha az emberek több figyelmet fordítanának saját életvitelükre, kevesebb probléma lenne a világban.

Minél inkább beleavatkoztok mások életébe, annál jobban bele fognak ők is avatkozni a Tiétekbe. Ilyen módon működik a karma törvénye.

Az olyan vélekedés, hogy a másiknak valamilyen meghatározott emberré kell válnia, vagy meg kell, hogy feleljen bizonyos normáknak vagy szokásoknak, beavatkozáshoz vezet. Az az ideális, ha elfogadjuk a másikat egyéniségnek az ő szintjén, aki mint lélek végzi az ő sajátos feladatait.

A beavatkozás magába foglalja azt is, ha rá akarunk erőltetni gondolatokat vagy álláspontokat másokra, kérés nélkül segítünk másoknak, tanácsokat osztogatunk, vagy azt is, ha azt gondoljuk, hogy az, amit más csinál, az helytelen.

Az, ha megpróbáljuk megérteni, hogy mások miért cselekszenek, gondolkodnak vagy éreznek úgy, ahogyan, az sokkal jobb, mint csupán ítélkezni fölöttük. Az ilyen magatartás segít is minden egyénnek, hogy jobban megértse önmagát. Mi nem vitatkozunk! A megértést keressük, és azt érezzük, hogy az, amit a másik szeretne mondani, fontosabb, mert ő már tudja, hogy mi jár az eszében.

A kiegyensúlyozottság annyira fontos az életben, annyira univerzálisan fontos, hogy az összes alsóbb világban élő élőlény mind törekszik rá. Az attól való tartózkodás, hogy valamilyen szélsőség rabjává váljunk az életben, az egyik út ahhoz, amely által meg lehet szabadítani a lelket a tér és idő alacsonyabb világaitól. Sajnos a Földön csak kevesen tanulják meg az egyensúly leckéjét.

Az, hogy egy lélek kiegyensúlyozott, azt jelenti, hogy minden tekintetben kiegyensúlyozott. Még az evésnél is meg kell próbálni egyensúlyt tartani a pozitív és a kal-étkek között. Elég szomorú, hogy a Földön "civilizált" emberek főleg kal-táplálékot vesznek magukhoz.

A kívánságait tekintve egy embernek mindig képesnek kell lennie arra, hogy távolságot tudjon tartani bármely dologtól vagy helyzettől, máskülönben e világ dolgainak a rabjává válhat. Nem kell sem elkötelezettje, sem merev tagadója lenni valaminek.

Egy ilyen középútnak a járása néha olyannak tűnik, mintha egy kés élén táncolnánk. A szellemi ember  néha jó szellemi erő és néha kal-erők csatornája. Az egoista ember majdnem mindig a negatív kal-erők csatornája.

Az sem lenne olyan jó, ha egy csapásra ki lehetne zárni az emberi tudat 5 szenvedélyét az életből, mert ez azt jelentené, hogy a pozitív polaritás szempontjából kiegyensúlyozatlanok lennénk, és így nem tanulnánk meg a fölöttük való uralkodás leckéit. Ezek a tapasztalatok viszont elvezetnek egészen addig a pontig, amikor valamely ember képes lesz ugyan arra, hogy élvezze a fizikai világ lehetőségeit, de remélhetően anélkül,  hogy annak a rabjává válna. Az ezen összefüggések felvillantása mögötti  egyik szándék az, hogy segítsünk az embereknek, hogy képesek legyenek eljutni földi életükben egyfajta egyensúlyra.

A kiegyensúlyozottság fontos az embernek a természettel való bánásmódjában is. Az elmúlt évtizedekben rengeteg kárt okoztak az emberek a Föld érzékeny ökológiai rendszerében, és ez a pusztítás továbbra is folytatódik. ( Megjegyzés : még egyszer hangsúlyozzuk, hogy Omnec Onec e könyv kéziratát 1975-ben írta ) Korszakokkal ezelőtt már a Vénuszon és a Marson élő népek is ráébredtek arra, hogy önmagukat pusztítják el, ha a természetet pusztítják. Elkezdték tehát újra tisztelni a természetet azáltal, hogy visszaadták a talajnak azt, amit elvettek tőle, és nem pusztítottak ki mindent annak érdekében, hogy városokat és falvakat építsenek.

Ha a világszerte sajnálatos talajviszonyokat a Földön nem kezelik, és nem állítják le a növénytermesztésre alkalmazott vegyszerek használatát, az emberiség nem fog megélni még egy évszázadot sem a Földön!

Más fejlett bolygókon nincs betegség, és az átlagéletkor azokon sok száz év. A húsz év fölötti és harmincas éveik elején járó vénusziak nem mutatják öregedés jelét. Ennek sok tényező az oka : az ottani emberek szellemi alapállásától kezdve egészen a Vénusz bolygóból fakadó befolyásokig.

Ha Ti a Földön tudnátok a táplálkozással kapcsolatos igazságot, és alkalmaznátok azt, ugyanarra a kitűnő egészségre számíthatnátok, amelynek mi örvendünk. Sok, a Földön ismert és rettegett betegséget tulajdonképpen az a táplálék okoz, amit az emberek elfogyasztanak, vagy épp nem vesznek magukhoz. Az, hogy egészséget várjunk el amellett, hogy mérgezett és hiányos táplálékot fogyasztunk, ugyanolyan, mintha az autótól várnánk el, hogy tejjel menjen benzin helyett.

A betegségek egyben tünetek is. Az okok három szinten léteznek: a gondolatok, az érzések és a fizikai cselekedet szintjén. Negatív gondolatok és érzések végül a fizikai test szenvedéseiben fognak visszatükröződni.

A tárgyak szállítása a Vénuszon energia-anyag átalakítókkal történik. A küldő egység az anyagot energiává alakítja át, míg a fogadó egység visszaalakítja az energiát anyaggá. Korábban ehhez mindenekelőtt levitációs gépeket használtak. Azok kifejlesztése körülbelül abban az időben történt, amikor a mágneses erőt először használták fel az űrutazáshoz.

Az űrutazás sok évszázad óta szorosan össze van fonódva a mi életmódunkkal. Minket az ösztönzött a bolygónk felszínének az elhagyására, hogy többet tudjunk meg az univerzumról és annak természeti törvényeiről.

Űrhajóinkban, anyahajókban és a konvoi-okban egyaránt,  nagyszámú tudós és szakszemélyzet tartózkodik. És mivel a változás alapvető megnyilvánulás mind az alsóbb világokban, mind nálunk, ezért mindig találunk valami új, figyelemre méltó jelenséget és így tanulni valót is.

Sok előnye van annak, ha egy bolygó hozzátartozik a Testvériséghez. A Földön kívül az összes bolygó összefogott egy Szövetségben, ugyanolyan okból, amiért két személy is összefog egy közös ügyért és érdekért.

Mi mindig fel vagyunk készülve arra, hogy segítségére legyünk egy másik bolygónak vagy űrhajónak, amelyik éppen szükséghelyzetbe került; vagy ásványokat és növényeket osszunk meg egy szomszédos bolygóval, amelyen esetleg abból nincs elegendő. Tudósaink, közösen más bolygók tudósaival, erőfeszítéseket tesznek együtt annak érdekében, hogy a képzelőerő csodás alkotásait létrehozzák.

Minden naprendszerben nagy gondot okoz a Kal Na-ar vagy negatív gyerek, ahogy mi nevezzük a Föld bolygót. (A Föld tulajdonképpeni vénuszi neve fonetikus átírással így hangzik : Dzsalata Dzsiom.) A Föld jelenlegi fejlődésével pedig gyakran fenyegetést jelent mind a saját, mind a közeli bolygók túlélésére.

Korszakokkal ezelőtt a Hold egy operációs bázissá vált a mi Földdel kapcsolatos munkánk számára. Itt kiterjedt településeket és szállítórendszereket építettünk viszonylag félreeső völgyekben és kráterekben. Erről a tényről többet is közzé fognak tenni a közeli jövőben.

( A kiadó megjegyzése : Említésre méltó ebben az összefüggésben Fred Steckling-nek az időközben megjelent könyve: "We Discovered Alien Bases on the Moon"  - 'Idegen bázisokat fedeztünk fel a Holdon'. Ez a könyv fényképeket közöl a Hold felületén talált érdekes struktúrákról, amelyek mesterséges építészeti alkotáasokra emlékeztetnek, továbbá feltűnő fényjelenségek felvételeit is tartalmazza. )

Létesítményeink között hatalmas hangárok is találhatók, melyekben anyahajóink biztonságosan karbantarthatók és tárolhatók.

Nálatok a nyilvánosságot teljesen félrevezették a Holddal kapcsolatban. A holdak nem kihalt mellékbolygók, hanem kis bolygók, amelyeket ugyanolyan gondossággal terveztek meg, mint azokat a bolygókat, amelyek a Nap körül keringenek. A Föld Holdjának van olyan légköre, amely emberi életet tesz lehetővé. Felületén van víz, növényzet, vannak baktériumok, rovarok és kis állatok.

A Hold felülete legnagyobb részben sivatag, és a hőmérséklet nagyon magas. Viszont a mi embereink egyelőre még képesek ott élni a szabad levegőn speciális felszerelés nélkül hasonlóan más odalátogatókhoz. Idővel az emberi test képes alkalmazkodni a ritkább légkörhöz. Nekem mint gyereknek a Vénuszon nem csak tanították azt, hogy a Föld Holdja lakható, hanem magam is meggyőződtem erről egy testen kívüli tapasztalat alkalmával.

Az anyahajóval történt utazásunk alatt egy alkalommal nagybácsim mellém ült, hogy elmagyarázza nekem az űrutazás egynémely titkát. A mi roppant nagy technikai fejlettségünk annak az eredménye, hogy hasznosítjuk a természeti erőket, ahelyett, hogy ellenük dolgoznánk.

Űrhajóink, mind az anyahajók, mind a csészealj alakú konvoi-ok képesek olyan műveletek végrehajtására, amelyek csodáknak tűnnek, azáltal, hogy felhasználják a tér természetes energiáit, a napenergiát és a mágneses energiát. A mi hajóinkat a nehézségi erő és a súrlódás nem befolyásolja, azonkívül hatalmas sebességek mellett képesek manőverezni.

Földi megfigyelők radaron mérték űrhajóinkat hihetetlen sebességekkel. Hegyesszögű fordulókat figyeltek meg óránkénti több ezer mérföldes sebességeknél, extrém gyorsulási és lassulási értékeket, amelyeknek elméletileg minden fedélzeten tartózkodó utast szét kellene préselniük.

A titok a mágneses erő használatában rejlik, mágneses mezők és napenergia használatában. Minden anyahajónak és kis űrhajónak van a belsejében valami olyan, amit én központi árbocnak vagy pólusnak neveznék. Az anyahajóban ez a pólus hosszában fekszik, míg a konvoi-ban fentről lefelé látható a központi helyiségben. Ez az árboc a hajó mágneses pólusaként szolgál, és segít abban, hogy olyasféle mágneses mező épüljön fel az űrhajó körül is, mint amilyen minden bolygó körül és azon belül létezik. Úgy, mint ahogy a Földnek is van egy északi és egy déli pólusa, űrhajóink is rendelkeznek pozitív és negatív polaritású töltéssel.

A mágneses gravitációs mező felépítéséhez szükséges erőt közvetlenül a Napból gyűjtik be. A konvoi-ban fent, az üveghez hasonló kupola alatt és a mágneses póluson egy tekercs helyezkedik el, amelyik egy ritka kristállyal van körbevéve.

Ez a kristály anyag nagyon hatékonyan alakítja át a napenergiát mágneses energiává. Egy állandó aranypólus is közreműködik még a szükséges mágneses mező létrejöttében. Az arany a mágneses erő egyik legjobb vezetője.

Ha egyszer tisztán be van állítva a mágneses mező, akkor a konvoi-t vagy az anyahajót egy független képződménnyé teszi, eltérően a Ti repülőgépeitektől és űrhajóitoktól, amelyek függenek a Föld mágneses terétől és a légkörtől. Úgy, hogy a mi hajóink önmagukban kis bolygóknak felelnek meg. Egy bolygó vonzerejétől való ilyen függetlenséget súlytalanságnak is neveznek.

A repülés alatt a mi hajóink egyensúlyban vannak a közelben lévő bolygóval.  Ha bekapcsolják az erőt, a hajó súlytalanná válik. Ilyenkor csak kevés tolóerő szükséges ahhoz, hogy leszálljunk egy bolygó felszínére vagy elemelkedjünk onnan. A légköri súrlódást is hatékonyan el lehet kerülni azokkal a mágneses és nagy energia-mezőkkel, amelyek körbeveszik a hajót. A bolygó közelében, annak légkörén belül is olyan helyzetben van az űrhajó, mintha a mély világűrben tartózkodna. A bolygó gravitációja és légköre nem befolyásolják.

A konvoi-ban lévő pólus polaritása fordított a felszállásnál és a leszállásnál. A vízszintes repülést vagy tolóerőt három feltöltött, fémes gömb idézi elő, amelyek a konvoi alvázát képezik. Ezek alapvető felszerelései ennek az űrhajó-típusnak, úgy, mint ahogy a mágneses pólus is ezen hajók minden változatánál a meghajtó- és operációs rendszer alapfelszerelését jelenti.

Ezeknek a hajóknak a gömb alakú alsó szerkezeti elemei is rendelkeznek mágneses pólusokkal, és elektromosan is töltöttek. Annak az alsó vázelemnek az elforgatásával, amelyre ezek a gömbök rögzítve vannak, ezt az űrhajót egy másik mágneses erővonalra lehet átállítani.  Hajóink sebességét csak a világűr aktivitása korlátozza, nem valamilyen önkényes fénysebesség. Egy bolygó közelében az extrém nagy sebességek nagyon veszélyesek.

A fedélzeten a legkisebb mértékben sem lehet az űrhajó mozgását vagy gyorsulását érzékelni, akármilyen drasztikus is legyen egy repülési manőver. Hajóink egy másodperc tört része alatt képesek megállni anélkül, hogy az a pilóta vagy az utasok számára a legkisebb megterhelést jelentené. A jármű belsejében csak egy nem mozgó helyiséget lehet érezni.

Ez azért van, mert az űrhajó független külső erőktől. A hajónak a megállásig való lefékezése egyidejűleg a pilótának a lefékezését is jelenti, és ő a hajó mozgása ellenére nem érez semmilyen mozgást.

A hajó körüli erőterek a levegőben történő összeütközéseket is megakadályozzák. A hajók úgymond lepattannak egymásról, anélkül, hogy megrázkódtatnák az utasokat. Mi még akkor is repülünk, ha hajóinkra lőnek, mert a lövedékek visszapattannak a Földfelszín felé. Ez egyeseket arra a tévedésre vezetett, hogy hajóink visszalőttek volna.

Erőtereink védenek minket a légkörön belüli súrlódás és meteorzáporok ellen is. Bár az anyahajók és konvoi-ok titánium-burkolatai segítséget jelentenek, az igazi védelmet az erőterek jelentik. Egyébként nem az itt a Földön ismert szokványos titániumról van szó, hanem olyan anyagról, amit egy bizonyos sugárzó energiával kezeltek, és az okozza az átlátszó hatását is.

Csak az anyahajók önellátóak. A konvoi-ok számára szükséges energia egy részét az anyahajóban lévő hangárban töltik beléjük. A konvoi-ok nem hosszú utazásokra készültek. Az anyahajók minden energiájukat közvetlenül a térből nyerik.

Biztos forradalmasítaná az életet a Földön, ha bevezetnék a mágneses erő titkait. Képzeljétek csak el magatoknak azokat a változásokat, amelyeket az okozna, ha az energia szabadon hozzáférhető lenne és minden ember számára rendelkezésre állnának mágnesesen meghajtott űrhajók.

A negatív erők azonban jelenleg még erősen uralják a Földet. Ők fenyegetettségnek éreznek mindent, ami az egyéneknek több erőt és szabadságot biztosíthatna, beleértve a Legmagasabb Istenség Törvényeit is. Az olyan találmányokat, amelyek jók lennének az emberiségnek, de hátrányosak az uralkodók számára, rendre elzárják a nyilvánosság elől, és vagy megsemmisítik, vagy legalább is lejáratják azokat.

A Föld sokat köszönhet a feltaláló, Nikola Teslának az elektromosság területén. Nélküle a Föld most nem tartana ott, ahol tart. Thomas A. Edisonnal együtt villanymotorok és generátorok tervezésén dolgozott. Tesla volt az, aki felelős volt a Niagara-vízesésen létesítendő villanyerőműért. És mire elért a 70 éves életkort több, mint 700 találmány volt Nikola Tesla mögött.

De úgy kellene fogalmaznunk, hogy ez az ember túl haladó volt kora számára. Még Edison is ellene fordult, és megpróbálta lejáratni az övénél még briliánsabb ötleteket. Tesla úttörő volt abban, hogy megcsapoljuk magának a Földnek a korlátlanul rendelkezésre álló energiáját. Ő megértette, hogy nem kellene nagy erőművekben energiát termelni.

Azok, akik akkoriban megértették, hogy miről beszélt Tesla, sikerült rossz hírbe keverniük ezt az embert a fő felismeréseivel együtt, ezért a földi világ máig nem jutott el a mágneses erő titkainak profitálására. Tesla saját szavai elmondják nekünk, hogy mire akart törekedni: "A kábel nélküli energia legértékesebb alkalmazása a repülőgépek meghajtása lesz."

Halála után Tesla laboratóriumait bezárták, és az évek során nagysága egyre jobban elhalványodott. Ma kevés ember tudja a Földön, hogy egyáltalán létezett, és még kevesebben tudják, hogy ő a Vénusz bolygóról jött ide, hogy segítségetekre legyen.  ( Megjegyzés : megint ki kell hangsúlyozni, hogy 1975 körül még a világ szinte semmit sem tudott Nikola Tesláról, csak az 1987 utáni, Harmonikus Konvergenciával kezdődő egyetemes spirituális ébredés fedeztette fel az emberiséggel újra Nikola Tesla munkásságát. )

 


 

 

10. fejezet

 

Agam Des

 

 

Leszállás Agam Des-ben

A spirituális város és lakói

A kolostori élet

Alkalmazkodás a fizikai viszonyokhoz

Mesterek régbe visszanyúló vonala

A titkos könyvek

Utazás Nevadába

Első benyomások Amerikáról

A buszbaleset és Sheila halála

 

 

 

 

Űrhajónk egy mély völgyben szállt le Kasmír magas hegycsúcsai között. A kerek ablakon keresztül egy távolabbi völgyben egy indiai város háztetőit láthattam meg. Kora reggel volt, a nap fényesen sütött és bevilágította a hegyek meredek lejtőit. Ebből az első látványból azt gondoltam, hogy a Föld biztos egy csodás hely.

Amikor elhagytuk a konvoi-t, visszanéztem és láttam, hogy az pontosan egy erdős fennsíkon lévő tisztáson szállt le. Úgy tűnt, hogy órákba fog telni, amíg megmásszuk az előttünk lévő meredek hegyoldalt. Számomra elég nehéz volt az egyszerű járás is, ezt itt meg alig bírtam elviselni. Tovább tartott az az érzésem, hogy egy páncélzatban vagyok, és a lábaim fájdalmasan nehezek voltak.

Addig még nem néztem meg új testemet egy tükörben, de annyira nehéznek éreztem magamat, hogy biztos voltam abban, hogy nevetségesen ijesztő vagyok.

A körülöttünk lévő dombos tájak nagyon különösen néztek ki. Hóátfúvások borították a legtöbb mezőt, és mégis egyáltalán nem volt hideg. A nagybácsim magyarázta, hogy a levegő ilyen magas hegységben nagyon ritka és ezért lehetséges úgy is havazás, hogy nincs olyan hideg.

Előttünk egy erdős magaslatot láttunk, amelyen egy óriási, fából és kőből épült erődítmény magasodott. Ez volt a szellemi város, Agam Des fizikai megfelelője.

A dombon kő lépcsők vezettek fel egy fa kapuhoz, ill. egy kerítéshez, amely az erődítményt vette körül. Egyszer csak virágos- és veteményes kerteket láttunk és sok haszonállatot. Nagybácsim, a másodpilóta és én megmásztunk egy keskeny köves ösvényt, és elértük a nagy, vas gyűrűkkel ellátott fa kaput.

Pontosan abban a pillanatban, amikor odaértünk, csendben befelé megnyíltak az ajtók és egy kapucnis csuhában egy szerzetes állt előttünk. Ő egy jól megtermett ember volt hosszú szakállal és kék szemekkel. Köszöntött minket: "A szobáitok elő vannak készítve" - mondta. Rögtön elvezetett minket hálóhelyeinkre, aminek én fáradt testemben nagyon örültem.

Agam Des a legnagyobb szellemi város a Földön. Yaubl Sacabi mester vezeti. Külsőre Agam Des minden tekintetben úgy néz ki, mint minden más tibeti kolostor, viszont itt él a Föld néhány legnagyobb szellemi mestere. Yaubl Sacabi azokhoz a beavatottakhoz tartozik, akik úgy döntöttek, hogy testüket halhatatlanná teszik. Az ő kora hihetetlen. Úgy mondják, hogy ő több ezer éve ugyanabban a fizikai testben él.

Az űrhajózók évszázadok óta Agam Des-ben érkeznek meg, hogy ráálljanak a Föld durvább rezgéseire. Agam Des foglalja magában az Arany Bölcsesség egyik földi templomát is. A másik szintén Tibetben, a Katsupari kolostorban van.

( A kiadó megjegyzése : A Katsupari kolostor a Thanglha hegyekben van, Akisvasha hangjának régi helye közelében, aki egy még mindig aktív jós a rideg Észak-Tibetben. Közel van egy Tirmer nevű fel nem tárt helyhez. A kolostort egy Fubbi Quantz nevű apát vezeti. )

 

Ezek a templomok őrzik azokat az ősi tanításokat, amelyeket a Legmagasabb Istenség Törvényeinek nevezünk, és amelyeket a Vénuszon hosszú idő óta általánosan tisztelnek.

Fizikailag nézve Agam Des egy gigantikus négyzetes épület, kőpadlókkal és sötét fa falakkal. Gyertyák gondoskodnak a világításról, amelyek egymástól szabályos távolságokban függenek a falakon. Az épület közepén egy nagy étkezőcsarnok található egy tűzhellyel. Ehhez csatlakozik egy óriási, katedrális jellegű közösségi helyiség spirituális énekek számára. A kapukon belül van egy belső udvar állatokkal, gyógynövénykertekkel, zöldséggel és virágokkal.

Az épület külső oldalai mentén kb. 50 egyszemélyes, nagyon egyszerűen berendezett hálóhelyiség helyezkedik el. Mindegyikben található egy egyszemélyes ágy egy éjjeliszekrénnyel könyvek és egy kevés személyes holmi számára. Minden helyiségben ki van függesztve egy mester képmása is. A templomban senki sem lép be hívatlanul egy másik ember szobájába.

Agam Des-ben mindenki a nappal együtt kel fel, tudtam meg az első napon. Előző este azt mondták nekem, hogy egy harang csendül majd fel, amely a reggelihez szólít majd.

Egy kakas kukorékolt az udvaron, amikor meghallottam a harangot, amely felébresztett. Megállapítottam, hogy az a kapucnis, kötélövvel ellátott csuha, amit fel kellett vennem, egy durva anyagból volt szőve, mint egy krumplis zsák. Rájöttem arra is, hogy túl nagy volt rám.

Amikor kinéztem az ablakon, alattunk hegytetőknek egy egész tengerét láttam, ami elhúzódott a látóhatárig, a felkelő nap pedig a narancs-vörös reggeli égbolton állt. Egy meleg szellő simogatta meg arcomat. Az ablak csupán egy kőbe foglalt négyzetes nyílásból állt, fa rekeszekkel mindkét oldalon.

Az étkezőterem már meg volt telve, amikor beléptem és helyet foglaltam a hosszú asztalok egyike mellett. Mindegyik asztal mellett kb. 25 személy fért el. A középső asztal főjénél egy mester ült, és a többi asztal végénél is a nagytiszteletű beavatottak ültek.

A reggelink egy darab gyümölcsből, egy tál rizsből és gyógyteából állt. Ez volt minden. Az étkezések Agam Des-ben nagyon egyszerű eseménynek bizonyultak, naponta kétszer került rájuk sor. Reggelente barna rizst kaptunk, egy hegyi növény gyökerét és gyógyteát. A darab gyümölcsre és joghurtra minden második nap került sor.

Esténként friss zöldségekből készült salátát ettünk, fűszerek vagy öntet nélkül. Minden második napon volt hús vagy hal. Váltakozva kaptunk egy tányér kombinált ételt, amely zöldségből és egy szénhidráttartalmú étekből állt. A nappal egész folyamán gyógyteákat és gyümölcsleveket ittunk, és néha kecsketejet is élvezhettem.

Az ételek nagyon takarékosak és egyszerűek voltak, de jók. Az én Agam Des-i tartózkodásom alatti diétámhoz egyre másra hozzáadtak egy kis fűszert és más, a faluból származó étkeket is. Így napról napra fokozatosan ráállhattam arra a fajta táplálkozásra, amiben aztán nem túl sok idő múlva Amerikában lett részem. Mint később kiderült, szervezetem hevesen reagált Tennessee-ben és Arkansasban az első években mindenre, amit csak megettem. Amerikában a táplálékból annyira hiányoznak a megfelelő anyagok, annyira kezelt és mérgezett az ételek zöme, hogy azt szabályszerű tragédiának lehet nevezni.

Az első reggelinél észrevettem, hogy nagybácsim és barátja nem voltak ott. Azt gyanítottam, hogy kint voltak és az űrjárművet készítették elő az anyahajóhoz való visszatérésre.

Az étkezés után azt a feladatot kaptam, hogy dolgozzak a kertben és szedjek zöldséget a vacsorához. Minden látogató és minden szerzetes Agam Des-ben napi házi munkával fizet az ellátásáért. Így tartják fenn a helyet. Némely napokon etettem az állatokat vagy fejtem a kecskéket. Nem sokat beszéltem a szerzetesekkel, mert az ő szabályaik azt írták elő, hogy szükségtelenül ne beszéljenek.

Délelőtt ott ültem a közelükben és hallgattam őket, hogy tartották meg zeneórájukat és hogy játszottak különböző hangszereiken. Azok, akiknek nem voltak hangszereik, énekelték a dallamot.

A vallásos éneklésekre minden nap az énekcsarnokban került sor, ahol összegyűltek a férfiak és eközben padokon vagy a padlón ültek. Én szerettem az éneklést. Az olyan csodálatos és felemelő zene volt, hogy az az érzésem támadt, hogy elszállok a szépségtől. A barátok minden reggel és minden este énekeltek, minden alkalommal egy másik mantrát, azzal a szándékkal, hogy valamely magasabb létszinten szerezzenek maguknak egy élményt.

Hamar megtanultam, hogy Agam Des-ben az élet nagyon kiegyensúlyozott és rendezett volt. Azoknak a férfiaknak ténylegesen szigorú szabályaik voltak. Mindent napról napra pontosan ugyanabban az időpontban végeztek. A délidő után mindenkinek volt egy szabad órája arra, hogy személyes dolgokat intézzen, belátogasson a faluba, szunyókáljon egyet vagy tegyen, amit akar. Az első nap szabad órájában én nem akartam szunyókálni, bár nagyon fáradt voltam. Inkább körbe akartam nézni. Egy kicsit sétáltam kint a kertekben, majd leültem egy kis folyócska partján. El voltam mélyülve a gondolataimban, amikor kongott a harang és jelezte, hogy megkezdődött a tanítási idő.

Azon tanítványok számára, akik Agam Des-ben éltek, ez volt az az idő, amikor a Legmagasabb Istenség Törvényeit tanulmányozták. Az olyan látogatók számára pedig, mint amilyen én is voltam, ez annak az ideje volt, hogy egy oktatóval találkozzon össze. Az én tanárom ezen az első napon csak néhány témát érintett. Egy darabig arról beszéltünk, hogyan működött a matematika a nyugati világban, és hogy épült fel az amerikai iskolarendszer. Elmagyarázta, hogy mi az óvoda, és azt a tényt, hogy minden gyereknek 5 vagy 6 éves korától kezdve iskolába kell járnia. Azt is elmagyarázta nekem, hogy mik azok a bizonyítványok.

Ő azzal egészítette ezt ki, hogy mindez nem egy túl jó rendszer, de nincs jobb. Azt is mondta, hogy ez nem olyan, mint amilyenhez én voltam hozzászokva. Megtanított néhány szó betűzésére, az abc írására, és egy-két bekezdés elolvasására. Mindez meglehetősen egyszerű volt.

Még egyszer kinyilvánította felém azt, amit addig már olyan gyakran mondtak nekem. Hogy tehát az én szellemi tanításaimat sehol sem fogom megtalálni és senkit sem fogok találni, aki megérti azokat. Ilyen majd csak később fog bekövetkezni az életemben.

Hogy az emberek más fajokkal szembeni viselkedése nem felel meg annak, amihez én hozzászoktam. Hogy a sötét fajokat alacsonyabb rendűnek tartják. Nekem nehezemre esett ennek az elfogadása, mert emlékeztem a jupiteriek királyi fajára. Az volt a benyomásom, hogy majd ezzel kell élnem, és meg akartam próbálni megérteni, hogy ez miért van így.

Az Agam Des-i szerzetesek nem árulták el a neveiket, mert abban az időben a szellemi tanítás nagyon titkos volt. Ez az ő védelmükre történt, mert a falvakban élő emberek minden olyan tanításhoz negatívan viszonyultak, amelyik nem egyezett valamelyik elfogadott indiai vagy tibeti irányzattal. Azt is mondták, hogy az előítéleteknek ezzel a fajtájával később még gyakran fogok találkozni.

A következő két hétben sok új dolgot tanultam meg a Földdel kapcsolatban. Volt, amikor az oktatóm és én bent ültünk a szobában a könyveink között, és volt, amikor kimentünk az erdőbe, hogy a különböző növényekről, fákról és virágokról tanuljunk meg valamit. A gyógynövénykertben különböző gyógynövényekkel ismerkedtem meg, és megmutatták nekem azok használatát is, elmagyarázva, hogy a nap egyes szakaszaiban miért kell bizonyos fajtákat alkalmazni.

Sok napot töltöttem el azzal, hogy gyakoroljam a járást, az ülést, a lépcsőn járást, és edzem magamat mindenféle fizikai gyakorlatban. Csak két hetem volt arra, hogy feszélyezettségemet, és azt a kínzó érzést, mintha egy páncélzatban lennék, levetkőzzem. Minden napra kaptam egy egyensúlyi feladatot, amin gyakoroltam a menést és a szaladást, az egy lábon állást és az ugrást. A kinti sétáink alkalmával átugrálgattam a pocsolyákat vagy felmásztam fákra, miközben valamelyik barát figyelte a fejlődésemet.

Agam Des-ben több tanárral dolgoztam együtt. Minden témának meg volt a maga tanára. Mindig adódott valaki, aki az adott területen különösen jól kiismerte magát és azt behatóan tanulmányozta. Nekem az Egyesült Államok történelmét tanították és annak jelenlegi rendszerét is. Elmagyarázták nekem a hidegháborút, és azt, hogy mennyire félnek az emberek ellenséges bombatámadásoktól.

Amikor első tanáromnak elmeséltem, hogy mennyire nehéznek érzem magam, ő gondoskodott arról, hogy kölcsönbe hozzanak nekem a völgy egyik falvából egy tükröt. Agam Des-ben senkinek sem volt tükre. Nagyon izgatott voltam, mert addig még egyszer sem láttam új testemet; a tükör segített a magatartásomban, mert láttam, hogy egyáltalán nem voltam olyan testes, mint amilyennek éreztem magam. A barátok azt mondták nekem, hogy földi viszonyok szempontjából nagyon kecses és szép vagyok. El kellett ismernem, hogy elfogadhatóan néztem ki, és azután már kevésbé otrombának éreztem magam.

Az első Agam Des-ben töltött teljes napom végén, a tanulási idő után élvezettel fogyasztottuk el egy gyógynövényteát és hozzá sötét kenyeret ettünk kecskesajttal. Azt követően kimentünk az erdőbe, hogy a szabad természetben énekeljünk mantrákat. Ezáltal, ahogy kiérkeztünk oda, elfogyasztott ételünket jobban emésztettük meg, végül leültünk.

Erről a mantráról tájékoztatásként megmondták, hogy épp ez melyik létsíkról származik. Aztán énekelni kezdünk. Csak annyit mondhatok róla, hogy ez derűs, frissítő élmény volt, ihlető és ugyanakkor leírhatatlan. Majd annak érdekében, hogy végül visszatérjünk az 'itt és most' földi síkra, a beavatottak még egy fél órát szántak ránk, amit kérdés-felelettel töltöttünk el.

Sportos gyakorlatokkal megvalósított lazítás-pihenés szerepelt következőként a szerzetesek napirendjén, de azon a tanítási órán nekem nem volt szabad részt vennem. A nagybácsim és kísérője javasolták, hogy tegyünk egy sétát valamelyik falu irányában. Odin elmesélt nekem mindent ezen falvak utcai piacairól, amelyek számomra nagyon érdekesek voltak. Itt árultak mindenféle kézműves tárgyakat: kis szőnyegeket, ékszert, edényeket, ruhadarabokat és sok minden mást.

Égtem a vágytól, hogy elmenjünk egy faluba és lássam mindezeket a dolgokat, de a nagybácsim kijelenetette, hogy ez nem lesz lehetséges. Világos bőrünk és a hajunk túl feltűnőek lehetnek, mert a helyieknek nagyon sötét bőrszíne volt. A falvak egész sora állt kommunista uralom alatt, és voltak ott hatósági emberek, akik papírokat és igazolványokat akartak látni.

Útközben nagybácsim különböző érdekes rügyeket, növényeket és állatokat mutatott nekem. Különösen megtetszettek nekem a fácánok és a vadpávák. Röviddel a vacsora előtt érkeztünk vissza Agam Des-be, és a szobámba mentem, hogy kipihenjem a sétánkat. Ott megnéztem a Vénuszról hozott növényeket és az édesanyám ékszerét, és az egész idő alatt az a kíváncsiság mozgott bennem, hogy vajon milyen lesz majd az életem az Egyesült Államokban. A harang megkondulása törte meg a csendet, ami az étkezéshez hívott bennünket.

Agam Des-i tartózkodásom alatt kb. háromszor láttam Yaubl Sacabit - egyszer az imaéneklés alatt és kétszer vacsorakor. Minden héten egyszer összegyűjtötte a mester az ő "gyermekeit", ahogy ő mondta. Ő az idő legnagyobb részében egyébként úton volt valahova a hegyek között és a falvakban, vagy el volt mélyedve egy lélekutazásban, hogy végrehajtson valamilyen küldetést itt a Földön vagy valahol magasabb létsíkokon.

Yaubl Sacabi pontosan úgy nézett ki, mint egy indiai ember, nagy sötét szemekkel, sötét-olajzöldes arcszínnel és szakállal. Haja ezüstösen szürke. Ő egy nagyon nyugodt férfi, és arcán mindig hordoz magával egy kis mosolyt. Ritkán beszél spirituális témákról, hacsak nem épp tart egy beszédet.

Az a pár többi mester, akikről én tudok, Rebazar Tarz és Fubbi Quantz, szintén földi spirituális küldetések szolgálatába állították fizikai testüket. Rabazar Tarz közvetlenül azért volt felelős, hogy kiképezze Peddar Zaskq-ot, aki Paul Twitchell-ként is ismeretes, valamint annak utódját, Dap Ren-t a modern társadalomban végzendő missziókra. Tanította a Legmagasabb Istenség Törvényeit. Ő az eljövendő évtizedekben a nyilvánosság előtt erősebben fog munkálkodni a Föld szellemi ébresztésén.

A vacsora alkalmával Yaubl Sacabi megáldotta az ételt és arról beszélt, hogy az hogyan szolgál minket. Üdvözölte Odin bácsit, a kísérőnket és engem, és azt mondta, hogy nagy szeretettel látnak minket Agam Des-ben. Az összes szerzetes nevében beszélt, és hangsúlyozta, hogy nagyon megtisztelve érezték magukat, hogy látogatóik lettünk a kolostorukban. A mester semmi közelebbit nem mondott rólunk. A barátok nem tudták, hogy mi a Vénuszról jöttünk, csak a tanáraim és Yaubl Sacabi.

Szerettem közel lenni egy mesterhez. Mert az ő jelenlétükben jól éreztem magamat, és az ő személyisége pontosan ezt a jóságot sugározta magából. Amikor ő is ott volt az asztal mellett, mindig beletördelte a kenyeret egy tálba, és körbeadta azt az asztalon tanítványai tiszteletére.

Agam Des-ben minden férfi csuhát és kapucnit viselt, amit sosem vettek le valaki más jelenlétében. Ők a földi társadalom fizikai mércéi szerint nem voltak szépek, de szép volt arcvonásaik simasága és az az érzés is szép volt, amit bennem ébresztettek. Az Agam Des-ben élő szerzetesek és beavatottak azért tettek rám jó benyomást, mert nagyon tiszta lelkek voltak tiszta arckifejezésekkel. Megtisztelve éreztem magamat, hogy a közelükben lehetek.

Agam Des olyan mesterek egy régbe visszanyúló vonalának az otthona, akik képesek a lélekutazásra, és nagy felelősséget hordoznak a Föld szellemi (spirituális) fejlődésével kapcsolatban. Ennek a régi tudománynak tanulmányozói is élnek itt. Az összes lakos férfi volt, leginkább indiaiak, kevesük nyugatról jött. Egyesek közülük nagyon fiatalok voltak, csak 12 évesek, de a különböző életkorok kiterjedtek akár több ezer évre is. Én nem voltam képes arra, hogy fizikai megjelenésük alapján megbecsüljem életkorukat. Legtöbbjük úgy hatott, mintha egy elmúlt évszázadból érkezne.

Mindannyian nagyon nyugodtak voltak, és nem beszéltek, ha nem volt arra feltétlenül szükség. Mindannyiuknak hasonló, barátságos hangja volt, és ugyanazt a szokást követték, amit a többi bolygón ismerünk, hogy nem szakítanak félbe valakit, amíg beszél.

Senki sem szólalt meg tehát addig, amíg a másik beszélt. A szellemi tanítások legfiatalabb tanítványai két évnyi templomi szolgálattal fizettek. Ők voltak azok, akik minden szobában megtöltötték a mosdótálakat vízzel, és segítettek a karbantartásban. Ilyen módon a barátoknak mindig volt segítségük a templomban, és mindig kaptak új tanítványokat.

Az első nap vacsorája után mindenki segített a tisztogatásban. Egyesek elmosták az edényeket, mások a padlót tisztították, megint mások pedig az asztalokat tisztogatták. Aztán mindenki visszavonult a szobájába és személyes dolgaival kezdett el foglalkozni, olvasott vagy elaludt. Az első földi könyv, amit én olvastam, a "Heidi" volt. Az egyik barát adta nekem kölcsönbe. Nagyon élveztem.

A szombatokat azzal töltötték, hogy élelmiszert gyűjtöttek be a következő két napra, és eltárolják azt a fürdőházban. Ez egy kis faépület volt, amely egy hidegvízű hegyi patak fölött állt az erdőben, a kis fürdőházban pedig fürödtek. Ott volt egy nagy öntöttvas fenekű fakád, amiben a vizet az alatta lévő tűzzel melegíteni is lehetett. Az a lehetőségünk is megvolt, hogy a patak egyik hideg vízesésében fürödjünk.

Vasárnap nekünk nem sok dolgunk volt, szinte csak az étkezések előkészítése. A nap egyéb részei szabadok voltak. Én sokáig aludtam, majd kimentem játszani a tyúkokkal és a csibékkel.

Ott üldögéltem közöttük, és hallgattam a barátok éneklését és hangszerjátékát, és szívesen betársultam én is az énekbe. Az egyik dal, amit megtanítottak nekem, valahogy így hangzott:

 

I am a happy Soul today,                     Boldog vagyok, boldog lélek,

I'll be happy all the way.                      Boldog leszek, amíg élek.

Even if the sun don't shine,                  És ha Nap se süt reám,

I will shine all the time.                       Fény leszek én : úgy bizám!

 

I am a happy soul today,                     Boldog vagyok, boldog lélek,

I'll be happy all the way.                      Boldog leszek, amíg élek.

Won't you be happy with me too,            Te is lehetsz boldog velem,

I'm a happy, happy soul.                      Örömtáncot jár a lelkem.

 

Az Agam Des-i szerzetesek újra és újra szenteltek időt kedvenc foglalatosságaikra is. Szerettek énekelni és hangszereken játszani. Egy néhány férfi festett, de nem hiszem, hogy valaha is eladták munkáikat. Némely barátnak volt egy-egy kis gyógynövény-kertje, vagy segítettek rendben tartani a virágoskerteket.

Az időjárás mindig kellemes volt. Élveztem, amikor kimentünk és a hegyeken át lenéztünk a völgybe. A levegő mindig tiszta és friss volt, és mindig sütött a nap itt a világ tetején. Itt álltam hát, behunyva szemeimet és mélyeket lélegezve.

Sokat tanultam az említett két hét alatt Agam Des-ben. Megtanultam kényelmesebben élni a fizikai testben és mindent kellemesen tenni. Idővel kevésbé esetlennek és otrombának éreztem magam. Sokat tanultam a nehézségi erőről, és nagyon óvatosnak kellett lennem a fizikai törvényekkel a magam védelmére.

Biztonsági okokból néztem a lábaimat, hogy lássam, szilárdan álltak-e a talajon. Nagyon óvatosnak kellett lennem a tárgyakkal való bánásmódban is, hogy jól álljanak, ha odatettem őket valahova. Az asztrálsíkon megengedhettem magamnak, hogy kevésbé óvatos legyek. Azt gyanítom, hogy annak az oka, hogy a Földön azóta is mindig belebotlok valamibe és kék foltokat gyűjtök magamnak, abban áll, hogy sosem szoktam meg teljesen a fizikai törvényeket. Ha itt beleütközünk valamibe, az fáj; nem megy az, hogy egyszerűen azt gondoljuk valamiről, hogy eltűnik az utunkból. Valószínűleg jó dolog az, hogy a legtöbb ember nem emlékszik magasabb létsíkokon töltött korábbi életeire, mert különben a fizikai világ korlátozottságai meglehetősen elviselhetetlennek tűnnének neki.

Agam Des-ben töltött első napjaim után nagybácsim javasolta, hogy próbáljak meg táncolni. Ez jó ötletnek tűnt, de kérdéses volt számomra, hogy fog-e az menni, hiszen már az egyszerű járással is voltak nehézségeim. Először lassítva gyakoroltam a mozdulatokat, majd napról napra mégiscsak egyre jobban ment a táncolás. Nagyon élveztem magamat. A barátok kölcsönadtak a nagybácsimnak és a barátunknak egy fuvolát és egy különösen régi kinézetű vonós hangszert, úgy, hogy zenei kíséret mellett táncolhattam.

Egy fizikai testtel táncolni különös élmény volt. Az asztráltestem szabadsága eltűnt. A táncolás itt a fizikai síkon sokkal korlátozottabb. Mert ha felugrunk, akkor le is kell jönni. Ahelyett, hogy kecsesen a gondolatok erejével táncolnánk vagy többé-kevésbé lebegnénk, itt fizikai egyensúlyt  és minden izmot ellenőrzésünk alatt kell tartani. És ahelyett, hogy a zenét pillanatról pillanatra magunk alkotnánk meg gondolati erővel, itt valakinek fizikailag kell játszania egy hangszeren. De az egész mégiscsak egy derűs élmény volt, melyet továbbra is élveztem.

Odin bácsi sok időt töltött velem, néha azért, hogy felolvasson nekem egy történetet, vagy elmeséljen vidám részleteket a gyerekkoromból. Éreztem, hogy szomorú volt elmenetelem miatt, de ő mestere volt annak, hogy az ilyesmiket ne mutassa ki.

Megválaszolta az olyan dolgokról feltett kérdéseimet, amelyekre Vonic-nál esetleg nem került sor. Mondták nekem, hogy figyeljem meg gondolataimat itt a Földön, mert bár azok itt nem testesülnek meg rögtön, de itt is a gondolatok és a magatartásmódok teszik a világot azzá, ami.

Mint megtudtam, a gyerekek itt sok elképzelő játékot játszanak, de ők nem tudták úgy megjeleníteni azt, amit elképzeltek, mint mi az asztrálsíkon. A földi gyerekek papást-mamást játszottak, és beöltöztek különféle ruhákba, mint ahogy mi is tettük, csak azok kevésbé voltak művészi ruhák.

Miután a barátok rájöttek arra, hogy táncolni tanultam, azt követelték tőlem, hogy - egyfajta házi feladatként - táncoljak számukra az étkezések után. Nekik alig volt valamilyen szórakozásuk, és mivel az én táncom szellemi irányultságú volt, nagyon tetszett nekik. Ez egy olyan feladat volt, amit szerettem.

Mivel én egy magasabb létsíkról származtam, nagyon jól érzékeltem az Agam Des-ben jelen lévő magas szintű szellemi rezgéseket. Miután elhagytam ezt a szellemi várost, éveken keresztül feltettem magamnak a kérdést, hogy az valóban a Földön létezett-e. Inkább egy spirituálisan fejlettebb bolygón lévő helynek tűnt. Természetesen arról van itt szó, hogy egy valódi átmeneti helyet bocsássanak a más bolygókról és létsíkokról érkező látogatók rendelkezésére.

Mindenki, aki a Földön tanulmányozza azt, amit mi a Vénuszon a Legmagasabb Istenség Törvényeinek nevezünk, az igazságokra és bölcsességekre főleg belső vezetés által jön rá. Az ilyen embert szellemi testében elvisznek ezeknek a templomoknak az egyikébe - legyen az a Földön, a Vénuszon vagy magasabb síkokon -, hogy az "Örökkévalóság  Ösvény"-éről tanuljon, ami a legősibb és legteljesebb írás ezen a bolygón.

Normál esetben egy tanítvány az egyik templomból a másikba megy tovább, és a földi tanítványok a Katsupari Kolostorban kezdenek Tibetben. Az "Örökkévalóság Ösvényé"-nek első könyvét ott őrzik, és a tanítványok Fubbi Quantz mesterrel tanulnak.

Az "Örökkévalóság Ösvényé"-nek második könyvét Agam Des-ben őrzik, amit ottani tartózkodásom alatt valóban saját szemeimmel is láttam. Ez egy nagyon nagy könyv, egy üvegszekrénybe van bezárva, nagyon egyszerű kivitelében, de a szellemi (spirituális) emberek számára ismert legrejtettebb titkok közül tartalmaz néhányat. Sokat írtak a kilenc ismeretlen és titkos mesterről, akik az ezekben a könyvekben lévő bölcsességet őrzik.

Egy harmadik könyvet Moksha házában őriznek Retz-ben, a következő Gopal mester felügyelete alatt van az Arany Bölcsesség templomában Sahasra-dal Kanwal-ban a mi asztrálsíkunkon. Amikor ez utóbbi nevezett ember még a Földön élt, Krisztus előtt több ezer évvel, az ókori Egyiptomban kis, beavatott körökben tanította a lélekutazást.

Az "Örökkévalóság Ösvényé"-nek kiegészítő fejezeteit a magasabb létsíkokban őrzik a törvények előrehaladottabb tanulmányozói számára.

Az Agam Des-ben töltött utolsó napunk egészen különleges volt. Egy felséges reggelivel kezdtük, ami teából állt és mézes süteményből tejföllel. Rizses tálkánk egy gyógynövényekből és csirkeszeletekből álló raguval volt tele, és ez a templomban mindenki számára egy ritka csemege volt.

A délután folyamán az énekteremben egy különleges összejövetelt tartottak, egy összeállítás volt hallható-látható, mely szellemi költészetből, zenéből, dalokból és mantrákból állt. Bizonyos módon olyan volt ez, mint egy spirituális szeminárium, mert Yaubl Sacabi mester az egésznek a végén tartott egy rövid beszédet. Mivel az üzenet, amit mondott, a tanítványainak szólt, itt nem szabad beszélnem arról, amit mondott.

Ezen az estén vacsorára ünnepi lakomával leptek meg bennünket, amely bárányhúsból, barna rizsből és főtt zöldségekből állt. Egy óriási saláta és gyógytea tette teljessé az étket. Yaubl Sacabi még egyszer megtörte a kenyeret és körbeadta. Ez egy Agam Des-ben történt királyi tartózkodás királyi befejezése volt.

Utána a szobáinkba mentünk összepakolni, majd a lámák elkísértek bennünket a kapuig, hogy elbúcsúzzunk. Integettünk, lementünk a lépcsőn, és utoljára átszeltük az erdős platót. A meredek lejtőkön lefelé sokkal kecsesebb és kényelmesebb volt a járásom, mint korábban és úgy tűnt, hogy csak egész rövid ideig fog tartani, amíg elérjük az ismert fennsíkot azzal a tisztással, ahol leszálltunk. Rövid várakozás után űrhajónk felemelkedett a kora esti égboltra.

Nagybácsim kivárt az utazással az alkonyatig, mert ily módon könnyen el tudtunk keveredni a fénylő csillagok közt. Olyan magasan repültünk, hogy alattunk a városok kis fénypontoknak látszottak. Úgy volt, hogy az Egyesült Államok nyugati részéig történő utazásunk kevesebb mint egy órát fog igénybe venni.

Ez alatt a keleti irányban tett utazásunk alatt én azzal foglaltam el magam, hogy figyeltem a csillagokat, alattunk a Föld felszínét és az irányítópulton fel-felvillanó képernyőket. Nagybácsim próbált még többet mesélni a földi emberekről, olyan dolgokat, amiket egy gyereknek tudnia kellene. Megint beszélt nekem a gyerekek világáról, a jellemző magatartásaikról és a társadalomban betöltött szerepükről. Azt mondta, hogy a gyerekek itt nem hozhatnak saját döntéseket, mint más létsíkokon, és nem mint teljes egyéniségű lelkekhez viszonyulnak hozzájuk.

Amikor közeledtünk Nevada államhoz, felvettem Sheila ruháját. Agam Des-ben egy csuhát viseltem szandálokkal; ezt odaadtam a nagybácsim-nak, ő meg ideadta nekem azt a kis csomagot, amiben a virágaim voltak és az ékszerem. A gyűrűt a nyakamba akasztottam. A ruha jól nézett ki, de én nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ilyen rövid holmit hordjak. A hajam olyanra volt fésülve, mint a Sheiláé, és Odin bácsi segített nekem a hajcsatok jó elhelyezésében. Lakkcipőimmel és fehér zoknijaimmal majdnem ugyanúgy néztem ki, mint Sheila a Chattanooga felé tartó buszon.

Néhány órával éjfél után szállt le az űrhajónk a nevadai sivatagi vadonban. Bent az űrhajóban vártunk kb. 10 percet, amíg az erőtér eloszlott és a jellemző zümmögő hang elült. Akkor kiszálltunk, és láttuk egy közeledő autó fénycsóváit. Az időzítés perfekt volt!

A nagybácsim és a másodpilóta átmentek az út másik oldalára és kezet ráztak az autó vezetőjével, és egy darabig beszéltek egymással. Aztán odahívtak engem és meleg mosolygás mellett kaptam egy barátságos kokit a fejemre. A nagybácsim földi kapcsolattartója ( egy Marsról származó férfi ) amerikai öltönyt viselt nyakában nyakkendővel és valahol ott a közelben lakott. Úgy volt megbeszélve, hogy ő visz el minket Arkansasba. Beszálltam a nagybácsimmal az autójába és elindultunk.

Amikor köveken és kátyúkon hajtottunk keresztül, nehezen értettem meg, hogy mi történik. Ez a mozgásélmény új volt számomra. A konvoi-okban repülés közben semmiféle mozgást nem lehet érzékelni, akármilyen turbulens a levegő vagy éles a manőver. Egy olyan kis járműben, mint ez az autó volt, számomra félelmet keltő volt az utazás. Itt most nem csak arról volt szó, hogy a fizikai testemet olyannak éreztem, mintha egy robot lenne, hanem ráadásul a robot még benne ült egy olyan gépben is, amelyik melyik nem különösen finom volt.

A kipufogó gázok és az autó szűkössége irritáló volt számomra, mert ilyen dolgokhoz nem voltam hozzászokva. De valószínűleg ez csak az én tudatom számára volt ennyire nem megfelelő; mert valójában az az autó, amelyben utaztunk, földi viszonyokhoz mérve meglehetősen luxus kivitelű volt - ez egy Cadillac Fleetwood volt. Míg én a rázós, göröngyös utazásról panaszkodtam, a férfiak megpróbálták elmagyarázni nekem a régimódi földi utazási módszereket, meg azt is, hogy miért használnak benzint a természeti erők helyett. Ez magyarázta a szagot és a borzasztó zajt. Legalábbis ez az én érzékeny orrom és füleim számára túl hangos és büdös volt.

Előre hajolva ültem az ülésen és élveztem a gyönyörű szép napfelkeltét, amikor járművünk hirtelen két dühösen felhangzó trombitával lázadt fel ellenünk. Én felvisítottam, befogtam mindkét fülemet és hátraestem az ülésben. "Mi van? Mi ez?"

A nagybácsim és a vezető körbenéztek, és látták, hogy kitágultak a szemeim a félelemtől, majd hangos nevetésben törtek ki. "Ez, kedves gyermekem", mondta Odin bácsi halkan nevetve, "a  duda volt. Ez egy olyan hangos berendezés, ami a többi vezető figyelmeztetésére való." "Oh", mondtam megkönnyebbülve, "azt hittem, a jármű nem szeret minket."

Ezután viszonylag kellemesen utaztunk a reggeli órák alatt, míg egyszer csak megálltunk tankolni. A nagybácsim azt mondta, hogy az autó tankját bizonyos mennyiségű kilométer megtétele után fel kell tölteni, különben a kocsi megáll. Megmutatta nekem a mosdót és emlékeztetett arra, hogy nekem is kell folyadékot és ennivalót töltenem a testembe, de különösen folyadékot.

Sok ember, mondta, csak élvezetből eszik saját maga táplálása helyett. Ezért volt a benzinkutaknál olyan sok rágcsálnivaló és szénsavas ital.

Királyi beavatást kaptam az amerikai konyhába. Odin burgonya-chips-szel kezdte, amit nekem vett. Feltűnt nekem, hogy ez nagyon sós volt és ropogós, és jókora zajjal járt, amikor ettem. Következőként azt akarták, hogy igyak valamilyen szénsavas italt. Gondolhattam volna, hogy valamivel megijesztenek egy kicsit, amikor láttam, hogy a marsi ember és nagybácsim egymásra mosolyogtak, mielőtt odanyújtották nekem a palackot. Az első kortynál már tudtam, hogy mire ment ki a játék! Olyan volt, mintha tűz folyt volna le a torkomon bele a hasamba; olyan erős volt, hogy majdnem megfulladtam. Amint megint kitágultak a szemeim és könnyesek lettek, a férfiak nem tudták tovább visszatartani a nevetést. Új ízlelő mirigyeim ilyesmire nem számítottak. Olyan volt, mintha egy újszülöttnek egy üveg limonádét adtak volna. De aztán én is elkezdtem nevetni és rájöttem, hogy nagybácsim sikeresen egy új tréfát játszott el velem.

Egész naplementéig egy látszólag végtelen országúton haladtunk. Azok az autók, amelyek velünk szemben száguldottak el mellettünk, egy ideig komoly félelmet keltettek bennem. Attól féltem, hogy valamelyik belénk ütközik. Odin, aki megérezte a félelmemet, elmagyarázta, hogy az országút közepén lévő felfestett vonal az úttestek megosztását szolgálja, és hogy csak ritkán ütköznek össze az autók, akkor, ha valaki nem figyel. Nem volt akadály, ami megvédte volna az autókat attól, hogy összeütközzenek. Az autóbalesetek sok embert kényszerítenek az átmenetre ( hogy meghaljanak ).

Van egy bizonyos ital, folytatta a nagybácsim, amit az emberek szórakoztatásukra isznak. Az alkohol, és még bizonyos vegyszerek, amiket kábítószernek neveznek, alkalomadtán amiatt okoznak baleseteket, ahogy azok az ember szellemi működésére és érzékelésére hatnak.

A teherautókról szerzett első benyomásom sokkolt engem. Közel jártam egy szívrohamhoz, amikor láttam szembe jönni azt a szörnyet a mellettünk lévő sávban - annyira nagy és zajos volt! "Mi volt ez?" - kiabáltam, "mi volt ez a nagy valami?" A többiek megint nevettek és azt mondták, hogy rengeteg ilyen szörnyet fogok még látni.

Odin bácsi elmagyarázta, hogy ilyen nagyobb járműveket, amelyeket teherkocsiknak hívnak, használnak arra, hogy a különböző városok között ide-oda szállítsák az árukat. Ha az egyik városnak volt egy gyára, a másiknak meg nem, akkor a teherkocsikat használták arra, hogy ellássák a másik várost is mindazzal, amire szüksége van. Az embereket pénzzel fizetik azért, hogy vezessék ezeket a teherkocsikat.

Időszakonként megálltunk, hogy együnk valamit, és én olyan dolgokat fogyasztottam, mint pl. hamburgert, meg mást, amelyek teljesen újak voltak számomra. Este egy darab húst ettem, és az ízlett, de a főtt zöldséghez hozzá sem nyúltam, mert az mindig túl volt főzve. A zöld salátát finomnak találtam.

Észrevettem, hogy a marhahúst először is nehéz volt megrágni; valami belőle ott maradt a fogaim között, és egy másik helyen azért álltunk meg, hogy vegyünk egy fogkefét. A nagybácsim figyelmeztetett, hogy tartsam nagyon tisztán a fogaimat, mert különben elromlanak.

Elmagyarázta nekem, hogy mik az éttermek. Hogy azok, akik nem foglalkoznak azzal, hogy maguk főzzenek, és azok, akik hosszabb utazáson vannak, megállnak, és már készen kapják az ételt. Ellentételként egy bizonyos összegű pénzt kell, hogy adjanak ezért.

A nagybácsim rendelte meg az ételt, és a felszolgálónő kérdéseket tett fel neki. Ő természetesen amerikai öltözéket vett fel, mielőtt elhagytuk az űrhajót. Az autóvezetőnk egy marsi ember volt, aki a Földön élt és olyan munkája lehetett, amiért biztosan jól fizettek, mert egy halom pénze volt.

Azt mondták nekem, hogy más bolygók emberei nagy számban élnek és dolgoznak a Földön. Néhányan közöttük megházasodtak, de a legtöbben egyedül maradnak vagy magukkal hozzák feleségüket bolygóhazájukról.

Az Egyesült Államokban töltött első napunk vége felé egy motel nevű helynél álltunk meg. Itt egy hosszabb utazás folyamán el lehet tölteni az éjszakát, mondta Odin, miután a legtöbb autóban nem volt alvóhely, mint a konvoi-okban. Észevettem, hogy a szobában történt tartózkodásunkért cserébe megint a pénzünket használtuk.

A nagybácsim nagy segítséget jelentett számomra, hogy mindig időt szánt rá, hogy megmagyarázza nekem ezeket az új élményeimet. Sok részlete volt a földi életnek, melyeket nem lehetett csak tanórákon megtanulni, hanem át kellett élni. Ezért volt olyan fontos számomra ez az első két autós utazási nap.

Másnap kora reggel már ismét úton voltunk, és a nagybácsim és a barátja felváltva vezették az autót. Az autókat azért nehéz kezelni, mondták, mert a vezető jobban rá van utalva a gépre, mint saját magára. Ezek az autók viszonylag gyakran meghibásodnak, és azokon a helyeken, ahol benzint árulnak, még több pénzért cserébe autókat is javítanak.

A második nap délutánján már közel jártunk Arkansas-hoz, és arrafelé már több ház volt, különféle épületek, több nyüzsgés és több ember. Minél több embert láttam meg, annál kevésbé találtam kedvesnek őket. Tibet ezzel szemben olyannak tűnt számomra, mint a Vénusz - és ez az emberek tudata közötti nagy különbség miatt volt. Valakinek már ott meg kellett volna nekem mondania, hogy Amerika nem olyan, mint Agam Des.

Valósággal aggódni kezdtem magam miatt, és sajnálkoztam afölött, hogy ilyen emberekkel kell majd együtt élnem. Amikor kis városokon haladtunk keresztül, éreztem a negatív kisugárzást. Éreztem az emberek sóvárgásait és dühét, rossz auráikat és érzéseiket. Amikor felfogtam gondolataikat is, beállítódásaik mind nagyon idegenek voltak számomra. Akárki is mondta, hogy a Föld egyes részei olyanok, mint az alsó asztálsíkok, igaza van!

Éreztem az idegesség, a bizalmatlanság és a félelem mindenütt jelenlévő érzését. A nagybácsim azt mondta, hogy ennek az érzésnek az oka a pénz, mert a pénz révén jönnek létre az egyenlőtlenségek és az okoz bizalmatlanságot valamint sok más nagy problémát a társadalomban.

A pénz az alapja a legtöbb problémának, mondta Odin bácsi, mert az a hataloméhes emberek eszköze uralkodásukhoz és ahhoz, hogy mindenkit és mindent ellenőrzésük alatt tartsanak. Ez pénz nélkül nem lenne lehetséges. Pénz nélkül nem lehetne a társadalmat olyan állapotban tartani, mint amilyenben manapság van.

Azok a városok, amelyeken keresztül utaztunk, szörnyen kiegyensúlyozatlanok voltak, telve rohanással és rendetlenséggel és nem igen voltak tiszták. Feltűnt, hogy az épületeket mind négyszögletesre építették, és az emeletek olyanok voltak, mint rétegek. Nem tudtam megérteni, hogy az emberek miért élnek így. Miért nem voltak kertjeik és nagy telkeik? Soha nem gondoltam, hogy a Föld ennyire más, mint az a világ, amelyben felnőttem. Odin bácsi elmondta nekem, hogy sok embernek van kertje, de egy túlnépesedett városban nehéz találni olyat. Falusi portákról is beszélt nekem, és az egy kicsit megnyugtatott az ittlétemmel összefüggésben.

Nem tudtam megérteni, hogy egyes emberek miért jártak és néztek ki közösségi helyeken úgy, miért nem törődtek azzal, hogy tiszta legyen a ruhájuk vagy meg legyen fésülve a hajuk. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogyan tudtak önmagukra nézni úgy, hogy nem ügyeltek ezekre. A ruhák stílusai visszataszítóak voltak, gondoltam magamban, és akármerre néztem, mindenütt láttam teljesen csúnya tekinteteket. De az igazi probléma tulajdonképpen bennem volt, az én beállítottságaimban.

Én azért nem tudtam jobban viszonyulni, mert engem óvtak-védtek, és egy más életet éltem. És hát bizony az egyik ok, amiért ide jöttem, az volt, hogy együttérzést tanuljak. Amint tovább nézelődtem, felmerült bennem az érzés, hogy hibás döntést hoztam azzal, hogy az egyik olyan városban kell majd élnem, amilyeneket itt láttam.

A nagybácsim beszélt arról a beállítottságról is, ami sok fehér emberre jellemző a fekete fajjal szemben, és arról, hogy az ilyen felfogás inkább az elődöktől és a szülőktől származik, mint az egyes emberektől.

Kevés egyéniség volt a Földön, mert a szülők a gyerekeik fölötti uralmukban nem engedték érvényesülni azok egyéniségét. Más szavakkal: a gyerekek csak kis felnőttek voltak ugyanazokkal a gondolati sémákkal. Csak akkor tudtak megváltozni az un. fekete bőrű emberekkel szembeni beállítódásaik vagy más előítéleteik, ha viszonylag fiatalon elhagyták a szülői házat, önálló lakásba költöztek, hogy önállóan éljenek és megszerezzék saját tapasztalataikat.

Különösen délen terjedt el nagyon ez a feketékkel szembeni magatartás, mondták nekem. Legyek óvatos az előítéletes emberekkel, mert ők néha erőszakkal vitték keresztül azt, amiben hittek.

Odin emlékeztetett a buszbalesetre, ami nemsokára bekövetkezik. Amikor elfoglalom Sheila helyét, meg kell próbálnom nem nagyon félni a keletkező zűrzavarban. Már este volt, amikor Little Rock-ba értünk. Mikor közeledtünk a város széléhez, észrevettük, hogy dörgött az ég, és elkezdett esni az eső. Hirtelen lelassítottunk, és a nagybácsim mondta, hogy beértük a buszt. A nagy jármű megállt egy étteremnél; Mi nem messze tőle álltunk meg.

Aztán a busz folytatta útját az esőben. A szívem már a torkomig dobogott, mert tudtam, hogy nemsokára megtörténik: a busz szerencsétlenül jár, mint ahogy Kanjuri előre megmondta.

Az este sötétebb és sötétebb lett, és akkor bekövetkezett! A buszsofőrnek teljes erőből fékeznie kellett, amikor az előtte haladó autó megcsúszott és lelassult. A sima úton a busz egy pillanat alatt félrecsúszott, felborult és becsapódott a sáros út menti árokba. Sheila a buszsofőr mögött ült, és a hirtelen káoszban felszakadt az ajtó, és a kislány kirepült a sötétségbe. Azok között volt, akik belehaltak a balesetbe!

A nagybácsim megállította az autót, hogy kiengedjen engem a kis motyómmal. Elbúcsúztam tőlük. Hozzám intézett utolsó szavai a mentőszolgálatra vonatkoztak, amit majd küldenek a sérültek megsegítésére. Mivel Sheila táskája a buszban volt, nekem nem kellett táska; és a buszsofőrnek volt egy feljegyzése a nagymama címével, mert Sheila egy utazási társaság szervezésében utazott, amely az egyedül utazó gyerekek segítségére van.

A nagy káoszban különböző alakok rohantak össze-vissza, és a szirénák egyre hangosabbá váltak, amikor megérkezett a mentőszolgálat. A buszsofőr megpróbálta kisegíteni embereket az árokból, mások az ablakon keresztül másztak ki, amit be kellett törjenek, mivel a busz az oldalán feküdt.

Időközben a nagybácsim és a marsi ember is kiszálltak, hogy megkeressék Sheila testét a sárban vagy a bokrok között. Ekkorra már teljesen besötétedett, a vihar még tartott, és a rendőrségnek is problémát jelentett zseblámpáikkal megtalálni a sebesülteket és a halottakat. Én csak feltételezni tudom, hogy a nagybácsim sikeres volt, mert - Sheila testét a mentők sosem találták meg. Ez volt az utolsó, amit egy időre a nagybácsimból és a mi embereinkből láttam. Remegtem, és nagyon egyedül éreztem magam aközben, ami történt. Sírtam Sheila miatt is, és reméltem, hogy nem sokat szenvedett.

Több, mint egy óráig álltam az esőben, mialatt dörgött és villámlott. Emberek kiáltoztak és össze-vissza szaladtak, szirénák bőgtek fel. A tulakodásban belesodortak a sárba, és a térdem sebes lett. Ugyanúgy néztem ki, mintha egyike lennék azoknak, akiket érintett a baleset, de szerencsére azért nem szenvedtek olyan súlyos sérülést.

Végül is a sötétségből a buszsofőr jött oda hozzám: "Oh, itt vagy!" mondta. Egy nő megkérdezett: "Te nem velünk voltál a buszon?" "De", mondtam idegesen. Azt mondtam nekik, hogy én vagyok Sheila.

A sebesültekkel együtt besegítettek az egyik betegszállító kocsiba. A biztosítás miatt mindenkit ki kellett vizsgálni a kórházban. Amikor bőgő szirénával keresztül száguldottunk a városon, a fehér köpenyben lévő férfi megkérdezett, hogy jól vagyok-e, és bekötötte a térdemet. A kórházban megszólalás nélkül ültem a helyemen.

 


 

11. fejezet

Sheila

 

Donna korai élete

Sheila megszületik

Első életévei

Találkozás C.L.-lel

Egy nehéz élet

Sheilát Little Rock-ból Chattanoogá-ba küldik

 

 

Sheila édesanyja a korai 30-as években született a Tennessee állambeli Falling Water-ben. Egyedülien szőkeként és kék szemekkel Donna volt a legkülönösebb gyerek a családban. Mindenki bájosan "laposfej"-nek hívta, amely nevet az apja adta neki.

Donna apja egy csinos és barátságos férfi volt, olyan ember, akit Donna tisztelt és szíve csücskéből szeretett. Még alig volt 3 éves, amikor Donna minden reggel bement papája hálószobájába, táncolt és énekelt neki. A papa is szerette a kislányát. Az, hogy olyan ingerlően láthatta táncolni, örömmel töltötte el őt, és azt tanácsolta a kislánynak, hogy ne törődjön a nagynénjével, aki azzal fenyegette, hogy az izgalom meg fogja ölni az apját. Donna édesapja sok évet töltött munkásként a szénbányában és ekkor már egy súlyos betegség ágyhoz kötötte.

Donna minden reggel előadása előtt felszaladt, hogy kapjon egy csókot. De az egyik reggel más volt, mint az összes többi. Valami nagyon nem stimmelt - a papa hideg volt. Nem tudta, hogy mit gondoljon, amint olyan csendben látta őt ott feküdni.

Abból a felfordulásból, ami akkor következett, Donna csak egy szörnyű dologra emlékezett. Azok a szavak, amelyeket a nagynénje üvöltött, amikor berohant a szobába, sebet hagytak Donna szívében: "Látod, megmondtam neked, hogy ha tovább táncolsz, még megölöd!" Megrémülve és ömlő könnyekkel rohant ki a kislány a házból, és azt hitte, hogy tehát biztos ő volt az, aki a bűnös a papa halálért.

Bemászott a régi fakunyhó alá, elbújt, és csak nyivákolt és nyivákolt, amíg csak legidősebb bátyja, Ottó oda nem ment hozzá, hogy megvigasztalja. Ő jól beszélt hozzá, magához ölelte és megpróbálta meggyőzni arról, hogy valóban nem ő ölte meg a papát. Ez az esemény csak a kezdete volt Donna fájdalmas és szenvedésekkel teli életének.

Ő és a családja szegénységben nőttek fel. 7 gyerekkel édesanyja, Jane alig-alig bírta összekaparni a megélhetésre valót, miután a férje meghalt. A szegény családnak nem sok jutott az élet kellemesebb oldalából.

Donna nagyon fiatal korában házasodott meg, mert édesanyjának (aki földi nagymamám lett) nem volt annyi pénze, hogy tovább gondoskodjon róla. Amint Donna 14 éves lett, egy olyan férfival házasodott össze, aki valószínűleg a legcsinosabb pasi volt a környéken. Az összes többi lány oda volt érte.

Két hónap telt el, amíg Donna eljutott a serdülőkorig. És röviddel azután már várandós is volt. Biztos nagyon izgult, hogy egy csecsemője lesz, de a férje sose lett gondoskodó apa. Neki korábban az ő otthonában minden fillért le kellett adnia, amit a munkájával megkeresett, hogy támogassa a családot. Most meg, miután kikerült a szülei szárnyai alól, eljött számára annak az ideje, hogy mindent megvegyen, amire csak vágyott korábban.

Elfolyt a pénz a játékaira, a limonádéra, a hot dogokra, a mozira és minden másra, kivéve a legszükségesebbeket. A család számlái sosem voltak kifizetve. Az étkezőasztal egy fadoboz volt barackos ládákkal körülötte, amelyek a székeket jelentették.

Donna túl fiatal és éretlen volt ahhoz, hogy megházasodjon, arról nem is beszélve, hogy gyereket neveljen fel. Továbbra is kedvenc babájával aludt, sőt, éjszakára még krémmel bekente az arcát is, és a férjének jó éjszakát kívánva meg kellett puszilnia.

Néhány dolgot, amit itt földi anyukám korai éveiről írok, nem Vonic-tól tudok. Egy csomó mindent tudtam meg saját magától.

Donnát mélyen érintették egy horgászkirándulás eseményei, amelyre férjével együtt került sor terhességének a nyolcadik hónapjában. Amikor egy meredek lejtőn ereszkedtek le a folyóhoz, Donna megbotlott, elesett és nagy hasával gurult lefelé a lejtőn. A horgász-csali, amit vitt magával, szanaszét repült.

Amikor a férje utána futott, nem tudott másra gondolni, mint az ő csalijára. "Ó, a csalétkeim! Tönkretetted a csalijaimat!" Egy picit sem törődött azzal, hogy vajon Donna és a magzat megsérültek-e. És Donna sohasem bocsátotta ezt meg neki. A férj ezt nem kegyetlenségből tette, hanem csak mert fiatal volt és tapasztalatlan.

Augusztus 20-án, férje születésnapján Donna egy élő születésnapi ajándékot adott neki. Az 1948-as esztendőnek ezen a napján született Sheila. A férj számára azonban úgy tűnt, hogy csak az volt fontos, hogy nem kapott tőle hagyományos értelemben vett születésnapi ajándékot.

Donna nagyon keveset tudott a csecsemőgondozásról, és a férje sose vette meg azt, amire a kis Sheilának szüksége volt. Ez részben az alacsony jövedelmén múlott, részben pedig azon, hogy ő is nagyon keveset tudott a csecsemők szükségleteiről. Ennek következtében a gyermek rövid néhány hónap múlva már közel állt a halálhoz, és maguk az orvosok is alig tudtak tenni valamit. A csecsemő zsigerei látszottak a bőrén keresztül, súlyos hasmenései voltak, begyulladtak a fülei és a torka is gyulladásban volt.

Donna Istenhez imádkozott, és ígéretet tett, hogy rendes életet fog élni, ha meghagyja életben a csecsemőjét. A kis Sheila életben maradt, Donna azonban nem tartotta be ígéretét. Ezért éltében később nagyon szenvedett.

Nem sokkal azután, hogy a kicsi lány újra jobban lett, Donna elhatározta, hogy elválik. Ahelyett, hogy leült volna a férjével és megpróbálta volna egyenesbe hozni a dolgaikat, egyszerűen elvált tőle. Keveset tudott arról, hogyan lehet egy házasságot működésbe hozni. Mindketten éretlenek voltak, és önálló családi életre alkalmatlanok. Így 16 éves korában egyedül volt a csecsemőjével.

Vénuszi felebarátaim már ebben az időpontban figyelemmel kísérték Sheila életútját, hogy megtudják, mikor jelenhetek meg én a képben. Mindezt egy olyan mester szervezte, aki az én szellemi fejlődésem fölött őrködött. Ő tudta azt, hogy Sheila nem fogja megélni nemi érettségét, de kiválásának pontos időpontja akkor még nem volt egzaktul meghatározható.

Időközben Sheila apja feleségül vett egy Peggy nevű lányt. Egy napon magával hozta, és bemutatta Donnának, hogy megkapja az ő beleegyezését is. Ez furcsán érintette és nagyon zavarta Donnát. Peggy pedig tényleg egy csodálatos nő volt és egy nagyon szép személy; ő is és a kis lány apja is nagyon jók voltak Sheilához az azt követő években.

Ebben az időben Donna pedig egyre gyakrabban találkozott egy idősebb, Ed nevű férfivel, akinek volt egy kb. Sheilával megegyező korú kislánya. Ed olyan kedves volt Donnához és Sheilához, hogy Donna végül 17 éves korában hozzá ment feleségül.

Donna és Ed aztán beköltözött abba az apartmanházba, amelyikben Donna nővére lakott, akit Donna szinte istenített. Donna boldog volt, hogy ott élhetett a nővére, a sógora és azok kis fiának a közelében. A fiú csak egy pár évvel volt idősebb, mint Sheila, és a két gyerek nagyon jól el volt egymással.

Aztán Donna megint várandós lett, és szült egy kisfiút, akit az édesapja után Edgar Vernon-nak nevezett el. Egy néhány évig ott éltek; Donna valamelyest boldog volt a fiával, lányával és Ed-del. Úgy tűnt, sose vette észre, hogy a férjének sokkal jobban tetszett a nővére. Donna nővére iránti szeretete kevés teret engedett valamely féltékenységnek.

Egy napon Donna meglátogatta édesanyját, Jane-t, magával vitte Sheilát, és a kisfiát, Eddie-t pedig otthagyta a nővére szomszédos lakásában. Amikor hazaérkezett, azt vette észre, hogy a kisfia, a férje és a nővére eltűntek. Donna és a sógora csak két nappal később értették meg, hogy a kettő valóban együtt ment el. Ez egy szörnyű csapás volt Donna számára, és nagyon megsértette őt, miután olyan nagy szeretetet és bizalmat ápolt a nővére irányában. Az idő múlásával azonban érzései fokozatosan megváltoztak, és fokozatosan elfogadta ezt a helyzetet.

Ez volt Donna második tönkrement házassága. 19 éves korában íme most már másodszorra lett egyedül kis lányával, Sheilával. Azokról a jogi lehetőségekről, amelyekkel visszakaphatta volna a fiát, nem tudott semmit.

Amíg még együtt volt második férjével, Donna megismerkedett egy C.L. nevű férfivel, aki úgymond véletlenül Edgar nagybátyja is volt. C.L. egy Cary Grant típusú férfi volt bajuszával, ívelt szemöldökeivel és különös öltözködési stílusával.

C.L. egy hűbelebalázs volt minden témában, és egy nagyon jó felépítésű férfi, de teljesen megbízhatatlan. Ki tudta csikarni mindenkinek az utolsó fillérjeit is; egy szélhámos és csaló volt. De C.L. mint férfi ellenállhatatlan volt, erős személyiség, és volt egy olyan hódító bájosság benne, amivel az ujja köré tudta csavarni az embereket. Bonyolult jellem volt és nagyon intelligens. Egy nagyon vallásos anya nevelte fel, és tiszteletben tartotta a kereszténységet, de nagyon iszákos volt.

Még az anyja is beszélt arról, hogy C.L. milyen "összevissza" ember. 11 éves korában kezdett el inni, és már 5 éves kora óta mindig is szörnyen kegyetlen volt. Az anyja azt állította, hogy az egész akkor kezdődött, amikor egy lakókocsiban éltek. Egyszer egy nagy vihar tombolt. C.L.-ből egyszer csak hirtelen egy halálos kiáltás tört ki; ezután az eset után sose volt többé olyan, mint korábban. Azt mondta az anyja, olyan volt az az eset, mintha egyfajta gonosz energia szállta volna meg a testét.

C.L. egy kiszámíthatatlan alak volt. Az egyik pillanatban megsimogatta valakinek a fejét, a következő percben meg verekedve hajszolta ugyanazt az embert össze-vissza a helyiségben. Senki sem tudta, hogy a következő pillanatban mit fog csinálni, vagy hogy hogyan viselkedjenek vele szemben. Donna mégis belezúgott. Az emberek úgy tűnt, hogy mindig mindent megtettek C.L. kegyeiért.

Amikor még csak kacérkodtak egymással, a férfi gyakran vitt élelmiszert és ruhákat is a kis Sheila számára. Donna együttérzéssel viszonyult ahhoz a kínszenvedéshez, amit C.L. a feleségével kapcsolatban mesélt neki, és mivel még olyan fiatal volt, nem vette észre, hogy milyen ember volt ez a férfi tulajdonképpen. Elpanaszolta, hogy a felesége alkoholista volt, Donnának azonban később meg kellett tapasztalnia, hogy C.L. vitte a feleségét az alkoholizmusba.

Miután Donna körülbelül egy hetet élt vele együtt, észrevette, hogy a férfi is alkoholista, de akkor már késő volt, hogy tegyen valamit. Bár Donna nem volt iszákos, a férfi azzá tette; kialakult az, hogy legtöbbször azért itta le magát, hogy így meneküljön a férfi aljassága elől. A férfi kegyetlensége a kis lányt is érintette. Amikor be volt rúgva, C.L.-nek mindig az volt a szokása, hogy megverte Donnát, míg Sheila rettegve nézte az egészet, és irtózatosan félt a férfitől.

Donna és C.L. sose maradtak hosszabb ideig egy helyen, mint néhány hónap; utazgattak az egész országban és leginkább motelekben és panziókban laktak. Egy ideig Virginiában volt egy kis éttermük, és C.L. egész sikeres volt. Mégse tudott sokáig megmaradni egy helyen. Mindig arra vágyott, hogy elfusson az összes pénzzel és áruval, amit meg tudott szerezni. Az egyik államból a másikba menekült, mert mindenütt összeütközésbe került a törvénnyel, és Donna mindenhova követte őt. Keresztül az egész országban menedzseltek éttermeket és moteleket, és amikor a legális üzletek nem fizetődtek ki, teherkocsikat rabolt ki vagy csempészkedett. A kis Sheilát a kettős mindenhova hurcolta magával. Ő nem volt egy boldog kislány. C.L. állandó félelemmel töltötte el, és amiatt pedig meg volt rémülve, hogy az édesanyja szerette ezt a férfit.

Amikor C.L. józan volt, vonzó is volt, de amint berúgott, szélsőségesen kegyetlenné vált. Volt egy különleges eset, amikor a kis, 6 éves Sheila megpróbálta megvédeni az édesanyját, miközben C.L. épp verte. A férfi dühösen ütött Sheila arcába is, úgy, hogy kék lett a szeme. A kis lány bámult rá, és nem tudta megérteni, hogy Donna miért viseli el azt a rengeteg fájdalmat.

Az egész helyzet nagyon szomorú volt, mert C.L. nem tudott magán segíteni. Semmi sem felelt meg a szellemi állapotának, kivéve az ivást. De ez már talán részben a szenvedélyének a következménye is volt. Donna is egyre többet és többet ivott, csak hogy valahogy elviselje az ő sorsát. Kezdte a férfit annyira meg is vetni, mint amennyire szerette. Sok alkalommal elment tőle Sheilával, de a férfinek mindig sikerült őt vagy visszacsalogatnia, vagy erőszakkal visszavinnie maga mellé.

Eljött egy nap, amikor Donna ismét megpróbálta elhagyni C.L.-t. Magához vette Sheilát és lestoppolt egy teherkocsit, majd a sofőr elvitte a saját házáig Indianapolisba. A sofőr és a felesége elkezdtek róluk olyan jól gondoskodni, mint saját ikerfiaikról.

Akkor meg Donna elkövette azt a hibát, hogy felhívta telefonon C.L.-t. Ezáltal C.L. képessé vált arra, hogy elmenjen az autókulcsaiért, amelyeket Donna azért vitt magával, hogy megakadályozza a férfit abban, hogy utánamenjen. Donna nem tudta azt, hogy C.L.-nek voltak pótkulcsai is. Amikor C.L. megérkezett Indianapolisban, sírt és tovább fogadkozott, hogy milyen komolyan fogja venni azt, hogy megváltoztassa az életét. Váltig állította, hogy soha többet nem lesz rossz és megígérte, hogy abbahagyja az ivást. És Donna elhitte ezt neki.

Indianapolis városhatáránál C.L. Donna nagy csodálkozására hirtelen letért az országútról. Mélyen behajtott egy erdőbe. Ott megállt, és mindkettejüket elkezdte azzal fenyegetni, hogy megöli őket, amiért úgymond becsapták őt. Mialatt egy pisztollyal hadonászott, azzal vádolta Donnát, hogy viszonya van a teherkocsi-sofőrrel. Sőt, megpróbálta Sheilára rákényszeríteni, hogy mondja azt, hogy látta őket együtt. Aztán ahogy a sors akarta, egy rendőrjárőr mentette meg őket, aki egyszer csak megállt mellettük, hogy figyelmeztesse C.L.-t az illegális parkolásra.

Ez egy kicsit lehiggasztotta C.L.-t, de Donna ekkor felismerte, hogy ez nem olyanfajta élet volt, amit Sheila megérdemelt és hogy ilyesféle esetek már túl gyakran fordultak elő. Képes volt meglátni, hogy kislánya boldogtalan volt amiatt, hogy C.L.-lel kellett együtt élnie. És mert jobban szerette Sheilát, mint saját magát, elhatározta, hogy a gyerek védelmére és a saját lelki békéje érdekében elküldi őt a nagymamájához.

Donna meggyőzte C.L.-t, hogy Sheila Chattanoogában sokkal rendszeresebb életet fog élni; ott járhatna majd iskolába és lehetnének barátai. C.L. beleegyezett, de csak azért, mert meg akart szabadulni a lánykától. Ekkor C.L. és Donna Indianapolisból elindultak vissza nyugatra; egy helyen hosszabb pihenőt tartottak, és miután ellátták Sheilát egy Donna anyjának, Jane-nek szóló üzenettel, a sofőrre bízva felrakták a Chattanoogába menő buszra. Így érte el Sheilát a sorsa azon az esős éjszakán Little Rock-ban, Arkansasban.

Amikor megérkeztem a nagymama házába Chattanoogába, részévé váltam ezeknek a kaotikus karmikus összefüggéseknek. Donna lett az anyám, és C.L. a nevelőapám. Amikor később én is együtt éltem vele, ugyanabba a rémálomba jutottam, amin Sheila is keresztülment, vagy talán még rémesebbe.

 


 

12. fejezet

Földi családom

 

Megérkezés a nagymamánál

Az első napok

David és Peggy

Egyház és iskola

Gondolatok az új életről

Földi anyám

Játékok

Felnőttek és gyerekek

Nagymama

Donna

Betegség

Elutazás Sanibel-be

 

 

Ott álltam a nagymama lakása előtt, és kopogtam. Végül felgyulladtak a villanyok, az ajtó kinyílt és egy idősebb asszony állt előttem hálóingben. Rögtön felismertem: ő volt földi nagymamám, Jane. Vonic-nak igaza volt, amikor beteges asszonynak írta le őt. A gyomrában lévő daganatoktól úgy nézett ki, mintha állapotos lenne a nyolcadik hónapban.

"Sheila?" kérdezte, és a sötétséget fürkészte, hogy ki van még ott. "Igen, én vagyok az", mondtam. Szótlanul álltam ott, és vártam, hogyan reagál.

"Te gyerek, hát te mit csinálsz itt!? És hol van az anyád? Hol vannak ők?" - kérdezte. Számomra nyilvánvaló volt, hogy nem hitt a szemének, hogy hajnal 3-kor Sheilát találja az ajtaja előtt. Mint kiderült, Donna nem hívta őt fel előre, hogy bejelentse a lányának Chattanoogába történő érkezését.

"Rajtam kívül nincs más itt", feleltem. "Egyedül vagyok itt." "Mit értesz az alatt, hogy egyedül vagy itt?" kérdezte. Aztán kitárta az ajtót, hogy beléphessek.

Vonic jól felkészített engem arra, hogy mi legyen a következő, amit mondjak. "Édesanyám küldött ide, mert ő és C.L. veszekednek, és nem akarta, hogy még tovább maradjak ott."

Megmutattam neki az üzenetet, és elmeséltem, hogy mit csinált C.L., hogy meg akart ölni minket, Donnát meg engem, és hogy Donna megkérdezte C.L.-t is, hogy elküldhet-e engem az anyjához, Jane-hez, hogy legyek ott.

"Hogy tehettek ilyet anélkül, hogy előre tudatták volna velem?" nagymama nagyon ideges lett. Amikor mentünk keresztül a nappalin a lépcső felé, azt mondta aggódva, hogy "csak azt nem tudom, hogy mit kezdjek veled."

Egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, amikor nagymama felment velem a szobájába és magához vett az ágyába. De nem tartott sokáig, amíg a sódertető sercegése és pattanásai közepette elaludtam, ami a csökkenő hőmérsékletből adódott. Ez enyhén szólva egy hosszú és eseményekben gazdag nap volt.

Ez kellett tehát, hogy az új otthonom legyen több évre. Nagymama még nem teljesen költözött át a vidéken lévő házából ebbe az állami szociális lakásba. Néhány bútora már itt volt, de a lánya, Ellen még mindig ott élt a régi házban. Nagymama most épp azért volt itt, hogy kipihenje magát abból a kómából, amit nemrég elszenvedett. Az orvosok ekkor fedezték fel, hogy cukorbeteg volt, és szívritmus zavarokban szenvedett. Ellen néni azt tervezte, hogy egy kellemesebb szomszédságba költözik át.

Amikor reggel felébredtem, észrevettem, hogy már mindenki ott ül lent a reggeli mellett. Nyugodtan mentem le a konyhába, odaültem az asztal mellé és csak futólag szakítottam meg Ellen néni és nagymama beszélgetését. Rólam volt szó. Ellen-nek az volt a gondolata, hogy küldjenek el engem egy menhelyre, főleg azért, mert nagymamám abban az időben nagyon szegény volt, segélyekből élt és már így is gondoskodnia kellett a két fiúról.

Én szótlan voltam! Igaz lehet ez? gondoltam, és ők tovább folytatták beszélgetésüket, mintha én ott se lettem volna. Majdnem megszakadt a szívem, hogy azt kellett, hogy halljam, hogy milyen kis mértékben törődtek Sheilával, már ilyen rövid idővel azután, hogy megérkezett.

Amikor észrevettem, hogy mennyire komolyan gondolják, hogy elküldenek, könnyekben törtem ki. "Nem akarok egy gyermekotthonba menni", kiabáltam, és felugrottam, hogy átkaroljam nagymama lábait. A könnyek patakzottak a szememből. "Kérem, ne küldjetek el engem egy otthonba", könyörögtem.

Nagymama ránézett Ellen nénire. "Hát én nem tudom őt egyszerűen beküldeni egy menhelyre", mondta és emlékeztette Ellen-t arra, hogy a gyerek valószínűleg eleget szenvedett amiatt, hogy C.L.-lel kellett együtt élnie.

"Jó, esetleg egy darabig magamhoz tudom venni őt én, amíg Nálad kialakul valami", javasolta Ellen néni.

Nagymama elhatározta, hogy magánál tart engem. Azon a reggelen telefonált valakivel, és megállapodott egy bírósági fogadóórában a gyámsági eljárás megindítása érdekében. Erre megkönnyebbültem.

A reggeli után aztán megismertem az unokatestvéreimet, Ellen néni fiait, Donny-t és Jim-et. Előbb kint játszottak. Donny egy pár hónappal idősebb volt, mint én, Jim meg kábé három hónappal fiatalabb. Jóvágású frizuráik nagyon tetszettek nekem.

Majdnem rögtön elkezdtek nekem mindenfélét mesélni arról az iskoláról, amibe majd járok, ami nagyon boldoggá tett. Nem mintha féltem volna az iskolába járástól, hanem azért lettem boldog, mert elfogadtak és kedvesen szóltak hozzám.

Merle-t és Ben-t már az éjszaka is láttam, amikor kicsit lejöttek a lépcsőn, hogy megnézzék, mi volt az az éjszakai felfordulás a házban. Ők voltak azok a fiúk, akik között az egyik a másiknak már bácsi volt, habár mindketten idősebb gimnazisták voltak.

Amikor együtt ültünk a konyhában, Donny és Jim megpróbálták nekem mindazt elmesélni, amit a szomszédokról tudtak. Akkor két kislány jött be a konyhába. Mindketten körülbelül az én koromban jártak. Egyiküket, akinek barna szeme és haja volt, lófarkat hordott és nagyon csinos arca volt, úgy ismerhettem meg, mint unokatestvéremet, Lynn-t. Másikuknak, Andreának hosszú, gesztenyebarna haja és zöld szeme volt.

Nagymama bemutatott engem nekik; ők Donna testvérének azok a lányai voltak, akiket (mint Sheila) már régen láttam. Ők a nem messze tőlünk lévő bérházak egyikében laktak. Nem sokkal azelőtt költöztek el Falling Water-ből, ahol nagymamának még mindig meg volt a háza.

Jó érzéssel állapítottam meg, hogy unokatestvéreim között a legtöbben hellyel-közel az én koromban voltak, és azt gondoltam, hogy valószínűleg jó barátok leszünk. Pontosan úgy néztek ki, mint ahogy Vonic lefestette őket nekem.

Még azon a napon nagymama, a két fiú és én visszaköltöztünk az ő vidéki házába. Ez volt az első aközött a sok hirtelen költözködés között, amelyek meggátolták, hogy túl jól érezzem magam ezekben az első hónapokban a Földön.

Falling Water a legprimitívebb hely volt, amit valaha is láttam, annak ellenére, hogy buja zöld növényzet vette körül. Ott Tennessee erdős dombjai között voltunk, nem messze Chattanoogától. A házunk egy kő talapzatra épült faház volt 9 szobával. Az illemhely egy deszkabódéból állt a tisztás mögött. A vízellátásunk egy mérföldnyire volt egy hegyi patak mellett.

Kint vadállatok jöttek-mentek, és én kedveltem őket, kivéve a vaddisznókat, akik alkalomadtán kijöttek az erdőből és beűztek engem a házba.

Én csak csodálkoztam mindezen. Szerettem a friss szagokat, az erdőben való játszadozást, de sose gondoltam volna, hogy a Föld bolygó ilyen primitív is lehet. Falling Water a modern viszonyokhoz képest természetesen tényleg primitív volt, és én még addig nem sokat láttam Chattanooga városából.

Nem sokáig laktunk Falling Water-ben. Nagymamám és én az egyik este sokáig fenn maradtunk, és beszélgettünk egymással. "Nagymama, ugye nem fogsz engem hazaküldeni?" kérdeztem.

"Nem, már beszéltem azzal a bíróval, akivel a városban fogunk találkozni. Azt hiszem, meg fogja engedni, hogy magamnál tartsalak téged."

"Mi van veled, nagymama?" kérdeztem, amikor hirtelen észrevettem, hogy betegnek látszott. "Nem túl jól nézel ki."

Egy sóhajtással válaszolt. "Igen, nem is érzem magam valami jól. Egész elfáradtam." Akkor elkezdett nekem a Bibliáról beszélni. Én fejemet az ölébe tettem, és a kerozinlámpa fényében felolvasott nekem egy csodálatosan szép történetet Jézusról és a kútnál lévő asszonyról. Nagyon késő volt már, és Merle és Ben még nem jöttek haza, amikor elaludtam.

Aggódó érzés volt bennem, amikor kinyitottam a szemeimet. "Hol vagyok?" gondoltam, amikor megláttam a körülöttem lévő különös falakat. "Ébren vagyok, vagy álmodok?" Fent, egy csatlakozó helyiségben elektromos fény égett. Egy párkányon egy csinos nőnek és egy kedves kinézetű férfinek a képét láttam. A párkány másik végénél egy csecsemő képe állt.

Akkor lépéseket hallottam, amelyek a szobához közeledtek. Becsuktam a szemeimet és úgy tettem, mintha aludnék. Egy női hang azt mondta: "Nem tudom, hogy hova tegyük. Azt hiszem, valahol egyszerűen felállítunk egy priccset."

Aztán döntött: "David, azt gondolom, ide hozzuk őket. Ide tesszük a csecsemőt, oda meg Sheilát."

Akkor átvillant a párkányon lévő fotó az agyamon, és vissza-emlékeztem arra, hogy Sheila édesapját David-nak hívták. "Ez az én apám", gondoltam magamban, "földi papám". Kinyitottam a szemeimet és kinyújtóztam.

"Na, édes, hogy vagy?" kérdezte David, amikor mosolyogva odajött az ágyamhoz. "Papa!" kiáltottam. "Igen, én vagyok az", mondta vidáman, amikor fölém hajolt. Felültem, és magamhoz szorítottam. Valóban örültem, hogy láthatom őt és nagyon jól esett, hogy átkarolhattam ennek a férfinek a nyakát; olyan kedves ember volt.

"Téged fektetünk a bébi ágyába, ő meg mellettünk fog aludni", mondta. "Rendben van?"

"Jó, nekem jó lesz, de aludhatnék a padlón is."

"Nem, azt nem kell. Van annyi helyünk. Tudod, van még egy kisfiunk is. Ő körülbelül 4 éves."

Peggy a szomszéd szobából jött be. "Na jól van, gyertek enni. Vacsoraidő van."

"Vacsora?" kiáltottam. Én biztosra vettem, hogy reggel van.

"Az bizony", mondta David, "éjszaka aludtál, és valóban fáradt lehettél, mert átaludtad az egész napot is."

"Valóban?" Alig tudtam elhinni.

"Igen", válaszolta David, " a nagybátyád idehozott, és nálunk fogsz maradni, amíg nagymama jobban lesz."

Azt gyanítom, hogy nagymama megint nagyon beteg lett és egyik fia bevitte a kórházba. Ahogy mondták nekem, meglehetősen gyakran lett beteg.

Apámnál és Peggynél maradtam amíg nagymama jobban lett, és átköltözött a városi lakásba. Ezután soha többet nem mentem Falling Water-be, eltekintve a még ott élt, más rokonoknál tett rövid látogatásoktól.

Ezek alatt az első földi heteim alatt egyszer sem merült fel bennem félelem, hogy valamelyik rokonom azt mondaná nekem, hogy "Te nem Sheila vagy!" Tudtam Sheiláról eleget, és nagyon hasonlítottam rá, úgy, hogy elég bizalmam volt, hogy elviseljem ezt a helyzetet.

Peggy és David nagyon jók voltak hozzám, és élveztem a náluk való élet. Nem zavart, hogy Peggy nem az édesanyám volt, mert egyik ember sem volt a saját rokonom, akiknél éltem. Peggy egy kedves és csodálatos ember volt, és úgy kezelt engem, mintha a saját gyereke lennék.

Egy napon az evés után meglátogattuk Peggy édesanyját, Rose-t és a gyerekeit, Jimmy-t és Janice-t. Úgy találtam, hogy Janice egyszerűen gyönyörű volt hosszú, szőke hajával, ami a válláig ért. Ő csak öt nappal volt fiatalabb, mint én, és nagyon jól megértettük egymást.

"Sheila, játsszuk azt, hogy filmsztárok vagyunk", javasolta.

"Mi?" kérdeztem, mert az valami új dolog volt számomra.

"Filmsztárok, hát nem tudsz semmit róluk?"

"Nem", mondtam, "én még sosem szerepeltem egy filmben."

"Ja, igen. Te kint éltél vidéken", emlékezett Janice és Falling Water-re gondolt. "Én most Doris Day vagyok. Vagy nem - én Janet Leigh akarok lenni. Te vagy Doris Day."

"Jó", mondtam. "Kicsoda az a Doris Day?"

"Figyelj, itt egy kép róla." Janice lapozni kezdett egy képes folyóiratban és végül rámutatott egy fényképre.

"Óh, ő édes", mondtam, "de nem lehetek én Marilyn Monroe, ő itt?"

"Nem, az nem megy, te nem úgy nézel ki, mint ő. Te Doris Day vagy."

"Oké", mondtam.

"Tony Curtis a barátom", magyarázta Janice, "és azt hiszem a tiéd meg lehet Dean Martin."

Még egyszer azt mondtam, hogy oké. Akkor elkezdtünk játszani. "Te hogy játszol ilyet?" kérdeztem.

"Először rendbe kell hoznod magad. Itt van, vedd fel anyukámnak ezt a ruháját."

Janice biztosan csodálkozott, hogy miért voltam olyan értetlen. Úgy hiszem, annak tudta be ezt, hogy én Falling Water-ben éltem, vidéken.

Nevetségesnek éreztem magam a hosszú, földig érő ruhában, és a magas sarkú cipőkben. Janice berúzsozott, majd visszalépett egy lépéssel, és elégedetten nézett rám. "Most szép vagy."

"Köszönöm", mondtam. "Te is szép vagy."

És akkor filmsztárt játszottunk. Megtanultam, hogy azok énekelnek, nagy autóik vannak, éttermekbe járnak és egy halom pénzt költenek el.

Janice szemei egyszerre felcsillantak. "Mondok neked valamit!" kiáltotta. "Meglátom, hogy eljöhetsz-e velünk a ma esti előadásra. Moziba akarunk menni."

"Mit fogunk megnézni?" kérdeztem izgatottan. Ez már érdekesen hangzott. Filmsztárokat játszani ugyanis hülye játék volt.

"The Blob", mondta Janice. "Állítólag a film nagyon hátborzongató. Majd meglátjuk, hogy eljöhetsz-e velünk."

Janice és én berohantunk a nappaliba. "Peggy, eljöhet velünk Sheila ma este az előadásra?" kérdezte. Peggy Janice nővére volt.

"Hm, nem tudom." A papára nézett.

David azt mondta: "Jó, elmehetsz. Rendben van. Tessék Janice, itt van néhány dollár. Elviheted Sheilát a moziba."

"Nem kell a pénz", mondta Janice. "Mi ingyen megyünk be!"

"Hát azt meg hogy csinálod?" kérdezte a papa.

"Bobbie kinn fog várni, és átbújunk a karja alatt, amíg magának fizet." Bobbie Janice 14-éves nővére volt.

"Nem, ez nem becsületes dolog. Ti kislányok, fizettek, oké!" mondta papa. "Itt a pénz. Vegyél Sheilának egy pár kesudiót, az ízleni fog neki."

"Olyat még sose ettem", mondtam.

"Igen, tudom, mert nagymamád nem enged el téged az előadásra, igaz?" kérdezte.

"Nem tudom."

"Tudod, ő semmire sem értékeli a filmeket, jobb, ha sose kérdezed meg őt, hogy elmehetsz-e a moziba", mondta papa.

Ezt nem értettem. "Miért nem szereti őket?"

"Mert ő keresztény, kedves, és a keresztények nem járnak moziba."

Ez még mindig érthetetlen volt számomra, de mégis azt mondtam, hogy oké. Az oké volt a kedvenc szavam, mert ez kimentett mindenféle nehézségből. Én egy nagyon engedelmes kislány voltam.

A vallásoknak az ilyen volta, hogy megmondják az embereknek, hogy mit szabad tenniük és mit nem, számomra abszurdnak tűnt, és emlékszem, hogy a nagynénim egyszer beszélt nekem erről a témáról.

Amikor már készülődtünk, hogy induljunk, Janice visszatartott egy kicsit. "Várj egy percet. Úgy, ahogy kinézel, nem mehetsz el az előadásra."

"Miért, hogy nézek ki?" kérdeztem. Jól éreztem magam.

"Előbb le kell törölni a rúzst magadról és vedd le anya ruháját meg a tűsarkú cipőt", mondta.

Nevettem. "Ja igen, valóban."

Bobbie vitt el minket a moziba, és ott megkaptam a második limonádét életemben, és pattogatott kukoricát is. Ó, a pattogatott kukorica! Azt nagyon szerettem, a kesudiót meg pláne.

A "The Blob" egy repülő csészealjról szólt, amelyik mindenféle pusztítást és terrort okozott az embereknek a Földön. Ez a csészealj éjszaka egy félreeső erdőben landolt. Két egymásba szerelmes tinédzser volt az első, akik meglátták a csészealjat, de amikor a fiatalok odamentek a leszállás helyére, már semmi más nem látszott a csészealjból, mint egy titokzatos, izzó massza.

Kíváncsian, hogy vajon mi történik, a fiú egy bottal beleszúrt a masszába. Erre az a kulimász hirtelen ellepte a kezét, és kúszott felfelé a karján. A fiú barátnője kiabálni kezdett, és elszaladt, míg a fiú kétségbeesve próbálta lerázni magáról azt a valamit.

A kórházban az orvosok elcsodálkoztak. Akármi is volt ez az ismeretlen dolog, egységesek voltak abban, hogy fel kell tartóztatni olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Amikor a fiú melletti helyiségben tanakodtak, egyszer csak egy gigantikus, izzó és lüktető energialabdát láttak meg maguk előtt, mely elnyelte a fiút, majd indult a következő áldozata felé.

A film alatt végig ez az izzó golyó embereket, házakat és autókat nyelt el, és egyre hatalmasabb lett. Az emberekben pánik tört ki, és menekültek a házaikból.

A film hősei véletlenül rájöttek, hogy a lényt alacsony hőmérséklettel meg lehetett ölni, mikor az végezetül megpróbált elbújni egy hűtőszekrényben. Ezzel aztán „a Föld meg lett mentve”.

Nekem az volt a problémám, hogy az egész előadás alatt nem tudtam abbahagyni a nevetést. Számomra mindez annyira nevetséges volt. És mindenek között a "Blob" volt a legnevetségesebb.

"Miért nevetsz?" kérdezte Janice. Nem nagyon értett engem. "Hát tényleg nem hátborzongató?"

"Nem tudom", mondtam. "Számomra nevetséges."

Az egész idő alatt arra gondoltam, hogy ez valóban különös. Miért van az embereknek az az elképzelése, hogy a világűrből ilyen ijesztő teremtmények jönnének? Miből származik ez a tudat? Sok embernek az befolyásolta az elképzeléseit, amit a moziban látott.

Eszembe jutott vénuszi barátaimnak a bölcsessége, akik figyelmeztettek arra, hogy ne mondjam el, hogy én egy másik bolygóról jövök. Mert azok, akik elhinnék a történetemet, valószínűleg visszaemlékeznének a science-fiction filmek ezeknek a szörnyetegeire. Ilyen módon biztosították a negatív erők, hogy a mi népünk ne tudja olyan hamar felfedni magát földiek előtt..

Különös úgymond véletlen volt az, hogy ez az első film, amit a Földön láttam, a világűrből származó teremtményekről szólt. Janice még meg volt ijedve, amikor elhagytuk a színházat. "Várd meg, amíg majd 'Draculát' meglátod!" mondta. "Az tetszeni fog neked."

"Biztos", mondtam. De amikor elkezdte mondani, hogy ki volt Dracula, és miket tett, elkezdtem félni. Okom lett arra, hogy azt higgyem, hogy valóban léteznek a Földön ilyen teremtmények.

Amikor visszaértünk Janice-ék házába, papa várt rám, hogy hazavigyen. "Holnap be kell, hogy jelentsünk téged néhány hétre az iskolába, amíg megint a nagymamádnál lakhatsz majd."

"Vissza kell hozzá mennem?" kérdeztem. "Nem maradhatok nálad?"

Apám szorosan magához ölelt. "Drága, nem élhetsz nálam, mert a nagymamád lesz a gyámod. Ez azt jelenti, hogy a törvény neki ítél oda téged, és nem maradhatsz nálam."

"De nem értem, hogy miért", mondtam.

Megpróbált állhatatos maradni velem szemben. "Mert most így történt. Ha először hozzám jöttél volna, akkor én lettem volna a gyámod. De az nehéz lenne számomra. Nekem meg van a saját családom, fel kell nevelnem a saját gyerekeimet, tudod. Te az első gyerekem vagy, és nagyon szeretlek téged, és te mindig is valami különleges leszel számomra. De hát tény az, hogy most épp nincs elég pénzem ahhoz, hogy mindannyiótokat eltartsalak."

"Oké", mondtam. "De mikor lesz nagymamám megint egészséges?"

"Hát nem tudom. Azon az éjszakán, amikor elaludtál az ölében, tényleg beteg lett. Tudod, ő cukorbeteg és gyenge a szíve. Nemsokára már újra otthon kell, hogy legyen."

"Visszakerül vidékre?"

"Nem, a városban fog élni, a bérházi lakásban."

"Ja igen, stimmel", emlékeztem vissza.

Apám folytatta: "Azt hiszem azért fog ott élni, mert az valóban olcsó, csak 25 dollár havonta."

"És én fogok ott iskolába járni?"

"Igen", mondta.

"Foglak téged még valaha is látni?" kérdeztem. Nagy vonzódást éreztem Davidhez.

"Ó, biztos, fogok jönni és néha elhozlak majd téged a mi házunkba, ha nagymamád hagyja", felelte.

Amikor azon az éjszakán az ágyamban feküdtem, azokra a csodálatos dolgokra gondoltam, amik történtek. Szórakoztam egy velem egykorú kislánnyal, és láttam az első filmet életemben. A filmek a szórakozás kedvenc formái, mondta nekem egyszer Odin bácsi.

A vidéken történt játszás érdekes volt, az meg, hogy moziba menjünk és egy 'világűrből jött teremtményt' lássunk, egy kaland. Úgy hiszem, az alsóbb asztrálsíkokon vannak olyan fenyegető lények, mint ez a "Blob", de a fizikai síkban nem tudok ilyenekről.

Másnap reggel apám ébresztett, hogy felöltöztessen az iskolához. De előbb mutatott nekem valami különlegeset.

"Ez az enyém?" kérdeztem, amikor odanyújtotta nekem.

"Hát persze", mondta mosolyogva.

Egy jegyzettömb volt az, Gene Autry-val és a lovával a tetején. "Csodaszép!" kiáltottam föl, de nem értettem, hogy azok a fekete ironok, amiket még adott hozzá, miért voltak olyan vastagok. És az egyes lapokon lévő vonalak olyan messze voltak egymástól. Azt hiszem, azt várták el a gyerekektől, hogy nagy betűkkel írjanak.

Azon a reggelen ideges voltam az iskolában. Janice már ott volt, hogy bemutasson engem a barátainak, de ő egy másik osztályba járt.

A tanárnőnk egy szép nő volt, nagy barna szemekkel és rövid, göndör fekete hajjal. Bemutatkoztam az osztálynak, és azt mondtam, hogy a szüleim sokat utaznak, és én ezért kezdtem el csak 7 évesen iskolába járni.

Meglepett, és boldog voltam, hogy a többi gyerek milyen kedves volt hozzám. Néhányan közülük, különösen a fiúk nem tudták megállni, hogy egy kicsit barátságosan ne csúfolódjanak velem, amiért én idősebb voltam. De egy idő után mind megnyugodtak.

Mrs. Lewis egy csodálatos tanítónő volt. Ő őszintén fáradozott azon, hogy segítsen nekem a tanulásban, és én kezdtem megszeretni őt. Tudtam én már azt, amit ő tanított nekem, de nem akartam, hogy észrevegye. Azt mutattam, hogy tanulom.

Ő először velem dolgozott, és tanította nekem az abc-t, miközben a többi gyereknek adott más feladatokat. A lehető legrövidebb idő alatt behoztam az osztályt. Mrs. Lewisnek hamarosan már nem kellett külön kirándulásokat tennie az én padomhoz, és elmagyaráznia, hogy közben mit csinál az osztály.

Amikor látta, hogy milyen gyorsan megtanultam a betűket, a számolást és a nevem leírását, áttettek a második osztályba. Ez csak két héttel azután történt, hogy apám bejelentett az iskolába. Maga Sheila sosem fejezte be az első osztályt, és apám és Mrs. Lewis valószínűleg nem tudtak másra gondolni, mint hogy én egy tehetséges gyerek vagyok, akivel igazságtalanság történt, hogy C.L. és Donna olyan sokat utaztak.

Akkor mentem át a második osztályba, amikor ottani tanárunk, Mr. Reed épp a kivonást kezdte el tanítani.

Azt mondta, hogy "ma a szubtrakciót fogjuk tanulni."

"Szubtrakció?" jött ki belőlem.

Ő szigorúan rám nézett, és azt mondta: "Neked nincs megengedve, hogy beszélj, hacsak nem nyújtod a kezedet."

"Óh, oké", mondtam én. Így hát felnyújtottam a kezemet és megkérdeztem: "Mi az, hogy szubtrakció?"

Mr.Reed hangja türelmetlenné vált. "Néhány perc múlva elmagyarázom."

De minél többet beszélt róla, én annál összezavartabb lettem.

"Ez valóban különös", mondtam. "Miért akar valamennyit elvenni a másikból?"

"Nem tudom", mondta ő.

Ez idegesített engem. "Maga nem tudja? Maga a tanárunk. Mit gondol? Elvesz egyet kettőből és egyet kap. Miért akar egyet elvenni kettőből?"

"Sheila, ilyen kérdéseknek nincs értelme."

"És annak van értelme, hogy egyet elveszünk egyből és marad nulla. Hogy tud elvenni valamit önmagából? El tudja venni a tárgyat, és akkor nem lesz semmi, de önmagából nem tudja elvenni." Aztán tovább folytattam, hogy világossá tegyem az álláspontomat; ezek az új matematikai gondolatok nem stimmeltek azzal, amit nekem tanítottak annak idején.

"Sheila, ha nem hagyod abba, hogy örökösen csak kérdezgetsz, az igazgatóhoz küldelek."

"Óh, oké", mondtam nyugodtan. "Többet nem kérdezek."

A szubtrakciónak számomra sohasem volt értelme, és nem is lesz, sose. Azért nem szeretem ezt, mert ez túlságosan mentális, és nem követi a kiterjedés természeti törvényeit. Teutóniában sosem tanítottak nekem olyat, hogy valamit vegyünk el valami másból. Mi csak azon változtattunk, ami létezett.

Nekem a földi tízes számrendszerrel is voltak problémáim. A fejlettebb bolygókon a nulla nem létezik, tulajdonképpeni természete miatt. Azzal, hogy mi ott követjük a természet törvényeit, megtanultuk, hogy hozzánk legjobban az illik, ha a kilences számrendszert tesszük alapvetővé. Mellékesen szólva a Föld kormányai az évek során lezuhant un. repülő csészealjakat vizsgáltak meg, és rájöttek, hogy azok méretei a kilences számrendszerre utalnak.

De hogy mindenki meg legyen elégedve, megtanultam a szubtrakciót. Azon a napon, amikor hazamentem, elmeséltem a papának, hogy mit tanultam. Hogy kettőből egy, az egy.

"Nagyon jó!" mondta.

"Azt is tudom, hogy tízből öt, az mennyi", mondtam.

"Na mennyi?"

"Öt."

"Ezt honnan tudod?" kérdezte. "Ezt is tanították?"

Azt tanították, hogy ha egyet levonunk mi lesz, többit magam találtam ki."

"Hé, te jó vagy ebben, nem?" Mosolygott. "Valóban büszke vagyok rád, mert te vagy az első kislányom. Nagyon hasonlítasz az édesanyádra."

"Valóban?"

"Igen."

"Ő csinos", mondtam és emlékeztem arra, hogy Vonic hogy írta le őt: "Ő úgy néz ki, mint Marilyn Monroe."

"Igen, az", helyeselt nevetve.

Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon fogok-e valaha találkozni Donnával, és ha igen, vajon mikor. Nagymamától és Ellen nénitől annyi mindent hallottam róla, de látni sose láttam. Mint később kiderült, arra csak egy évvel a földi életem megkezdése után kellett, hogy sor kerüljön.

Péntek este az étkezőasztal körül ültünk. Mint szokásosan, most is hot dog és chili volt vacsorára, amit szívesen ettem. Csengett a telefon és a papa vette fel.

"Nagymamád haza fog kerülni", jelentette be, mire nekem elromlott a hangulatom. Úgy volt, hogy egy héten belül visszamegyek hozzá.

Nem szerettem arra gondolni, hogy mennem kell; David és Peggy olyan jók voltak hozzám. És mi legyen az összes új iskolai barátommal, kérdeztem magamban.

"Muszáj visszamennem?" kérdeztem.

"Igen, kedvesem", mondta papa. "Korábban már mondtam neked, hogy vissza kell menned nagymamádhoz."

"Oké", mondtam nyugodtan halvány szomorúsággal. Peggy valóban kedves volt és becsavarta a hajamat. Ő olyan csodálatosan szép volt a kék szemeivel, gyönyörű bőrével és hosszú, hullámos, barna lófarkával. Éreztem, hogy hiányozni fog nekem.

"Hétfőn be kell, hogy menjünk veled az iskolába, vagy küldenünk kell egy üzenetet, hogy a hét végén mégy utoljára. Akkor meg tudják neked küldeni a bizonyítványokat az új iskola számára."

"Oké."

De ahelyett, hogy hétfőn iskolába mentem volna, viszontlátást kellett mondanom papának és Peggynek. Könnyek szöktek a szemembe. Nagymama azt akarta, hogy minél korább menjek hozzá vissza aznap, hogy segítsek neki a kipakolásban és a ház rendberakásában. Még arra sem voltam képes, hogy elbúcsúzzam a barátaimtól.

Nagymama várt rám, amikor megint kopogtam a Southern Street 1821. ajtaján. Bent minden rendben volt, és Merle és Ben segítségének ellenére nem sok minden volt, amit tehettünk, hogy széppé tegyük a helyet. Maga a lakás újonnan nézett ki, csillogott-villogott, de nagymama berendezése olyan ósdi volt, és olyan szörnyen nézett ki, hogy gyorsan depresszióba estem.

Nagymama - úgy tanultam meg Vonic-tól - elvált a férjétől annak iszákossága miatt, és egyedül élt a két fiúval. Ha Chattanooga dombjairól lenéztünk, akkor a mi lakótelepünk apartmanjai a vasútállomással szemben patkó alakban helyezkedtek el. A Southern Street a telep egyik végét érintette, mögöttünk pedig kétemeletes, fehér lapos tetejű  téglaépületek sorakoztak. Minden családnak hátul volt egy saját kertje, egy felső szintje és pincéje, valamint egy a házszámmal ellátott kukája.

A mi lakásunk belső falai szabályos, borsmenta-zöldre festett falazóblokkokból álltak, a padlók pedig sötétbarna aszfaltcsempével voltak borítva. Elöl volt a nappali, jobbra egy folyosó vezetett a konyhába, és a fenti hálószobákhoz vezető betonlépcső a folyosóból balra ágazott le.

Minden elektromos volt; lakásunkban volt egy új hűtőszekrény, egy tűzhely és voltak falba süllyesztett fűtőtestek. A konyha mellett és a nappali mögött volt az éléskamra. Ebben volt két nagy mosogatómedence, egy csomó polc és szekrény. A felső szint három hálószobából állt, és egy modern fürdőszobából beépített fürdőkáddal.

Azért a 25 dollárért, amit nagymama havonta fizetett, mindez még a modern viszonyokhoz képest is luxus volt. Minden hónapban jöttek bogárirtó emberek, ami egy olyan szolgáltatás volt, amelyben sok ember a nagyvárosokban nem részesült, mint megtudtam.

Néhány nappal azután, hogy berendezkedtünk, nagymama elcipelt minket egy a házunk közelében volt szép fehér faházba. Hamar megértettem, hogy Vonic mire gondolt akkor, amikor azt mondta, hogy a nagymama egy engedelmes keresztény Isten Egyházában.

Az, hogy templomba megyünk, hamarosan megszűnt újdonság lenni számomra, mert minden hétfőn, szerdán, pénteken és vasárnap eljártunk oda. A vasárnapi iskola mulatságos volt. Történeteket olvastunk és dalokat énekeltünk. Ugyanolyan vidám dolog volt, amikor a templomban énekeltünk és hallgattuk a gitárokat és a zongorát. Egy fiatalember, aki néha énekelt a gyülekezet előtt, különösen kedvelt volt. A neve Elvis Presley volt.

Az én egyéb élményeim a templomban a tolerancia és megértés leckéiből álltak. Isten Egyháza nagyon nem engedte meg valakinek, hogy egyéniség legyen. Pontosan úgy, ahogy Vonic elmondta, a nők például nem hordhattak nadrágot, rövid hajat, nem daueroltathatták a hajukat, nem sminkelhették magukat vagy nem hordhattak ékszereket. Úgy tűnt, mintha a legtöbb szabály a nőkre vonatkozna.

A férfiaknak meg volt tiltva az ivás vagy az, hogy dohányozzanak, ami tulajdonképpen jó volt az egészségükre nézve. De engem zavart az, hogy csak azért tettek eleget ezeknek, mert előírások voltak.

Engem a prédikáció zavart leginkább. A lelkészek mindig közvetlenül a Bibliából prédikáltak. Egy történettel kezdték, majd magyarázták az erkölcsöt. Gyakran ugyanazt a gondolatot elismételték négyszer vagy ötször, miközben különböző példákat használtak. És azok mindig nagyon érzelmes, néha hangosan kiabáló prédikációk voltak.

Amikor egy vándorprédikátor járt a városban, a prédikálás és éneklés abszolút csúcspontjára jutott. Nagymama ragaszkodott ahhoz, hogy elvigyen engem ezekre az 'ébresztésekre'; egyébként minden este volt valamilyen összejövetel.

A gyülekezet tagjai hozták azokat az új résztvevőket, akiket meg kellett menteni, és annak, aki a legtöbb megtérőt hozta, díjakat adományoztak. Nem tudtam, hogy milyen véleményt formáljak magamnak mindezzel kapcsolatban.

A vándorprédikátor könyörgött és rimánkodott az újakhoz, hogy jöjjenek fel, hogy megmentésben részesüljenek most, mielőtt még túl késő. Felfűtött hangja keveredett a háttérből hangzó egyházi énekekkel. Az egyes részek között gyakran különös hangulat alakult ki a templomban. Voltak emberek, akik sírni kezdtek és letérdeltek. Mások kezdtek fel-le ugrálni, magas hangon kiáltani és idegen 'nyelveken szólni'. Egy bizonyos helyen felütve a Bibliát feltöltött érzésekkel jártak körbe, mutogatták másoknak és rejtélyes nyelven beszéltek.

Azok, akik úgy hitték, hogy megmenekültek, sírva és zokogva estek térdre az előtt a hosszú fapad előtt, amely oltárként szolgált.

A prédikátor és a munkatársai azonnal odasiettek, és letérdeltek minden új várományos mellé. "Akarod kérni Istent bűneid bocsánatára? Akarsz szent emberré válni, hogy Jézus vére eltörölje a bűneidet?"

Ez a teljesen Jézus vérével való üzleteléshez hasonlító magatartás gyakran nyugtalanított engem, mert én szó szerint vettem a dolgokat.

Amikor mindez megtörtént, a megmentett emberek ott álltak elöl, és mindenki jött, hogy kezet rázzon velük és üdvözölje őket, mint az egyház tagjait.

Ezek az ébresztésnek nevezett összejövetelek rendszerint alvásba zsongítottak engem, ha nem rajzolhattam vagy játszhattam. Néha megpróbáltam odafigyelni arra, ami folyamatosan elhangzott, de sajnos az sosem kötötte le sokáig a figyelmemet. Szerettem az éneklést és a tapsolást, tulajdonképpen ez volt minden.

Láttam és megértettem azt, hogy azok az emberek, akik ebbe a gyülekezetbe jártak, nagyon őszinték voltak, és mindaz, amiben összejöveteleiken részük volt, számukra nagyon mély spirituális jelentőségű volt. Az én reakcióim az én saját tapasztalataimon és azokon a tanításokon alapultak, amelyekben nekem volt részem.

Én a Vénuszon azt tanultam, hogy a Biblia olyan különleges embereknek a naplója, akik hosszú idővel ezelőtt éltek a Földön. Nekem úgy tanították, hogy az alig több, mint egy történelemkönyv. Ezt a földi embereknek nehéz elfogadniuk. Volt idő, amikor a vallásos vezetők beszédeiben nagy igazságok voltak, de a különböző átdolgozások és visszafordítások évszázadai után a Biblia nem minden szavát lehet abszolút igazságként elfogadni. A parancsolatokkal mindenesetre egyetértek.

A Vénuszon ismeretes, hogy sok egyén szellemi vezetők írásait a saját céljaira használta fel vagy arra, hogy belevigyen egy bizonyos állítást. Ha más közvélekedés állt fenn azzal szemben, ami le volt írva, vagy ha valamit nem értettek, akkor a Bibliának azt a részét átírták.

Emiatt különböző csoportosulásoknak egymástól eltérő Bibliáik vannak. Az írásokat az ő értelmezésüknek megfelelően megváltoztatták.

Isten szavát vagy az igazságot meg kell tapasztalni, nem egy könyvből kell kiolvasni azt. Ez a Legmagasabb Istenség valódi meglátása és a Vele az un. lelki létsíkon túli névtelen világban történő kommunikáció által történik. Csak maga a lélek képes Őt megtapasztalni. Ez nem egy fizikai tapasztalat.

A vallásos vezetők annak érdekében alkották meg a "Higgy, vagy kárhozz el - evangéliumot", hogy uralkodjanak az embereken - és ez a félelem vallása. Felállítottak egy posztulátumot, mely szerint az írásoknak egy bizonyos gyűjteménye Isten szava. A könyv manipulációja és értelmezése által uralkodni lehet az embereken. Ezek Kal-nak, a negatív erőnek a művei, bár a legtöbben nincsenek tudatában annak, hogy érintve vannak azáltal.

Az emberek által bevezetett törvény bosszantott engem, és gyakran keletkezett vita nagymama és közöttem arról, hogy nők miért nem rúzsozhatják be az ajkukat vagy miért nem hordhatnak nadrágot. Számomra egyszerűen nem volt értelme annak, hogy egy egyház képes volt arra, hogy előírja az embereknek, hogy egyes dolgokat tegyenek meg, másokat meg nem tehetnek meg.

A Legmagasabb Élőlény Törvényei szerint én azzal a joggal születtem, hogy úgy öltözködjek és cselekedjek, ahogy nekem tetszik. És én teljes felelősséget vállaltam a cselekedeteimért a karma törvényének hatálya alatt. Semmilyen egyháznak vagy személynek nem volt joga ahhoz, hogy elvegye tőlem a jogaimat.

Az egyetlen dolog, amit megtanultam a nagymamával történt vitáimból, az az volt, hogy vitázni értelmetlen dolog. Ahogy a nagybácsim és Vonic mondták nekem, a Földön a gyerekeknek kevés szabadságot biztosítanak egyéniségük kibontakoztatására.

Ez különösen érvényes volt az iskolára. Nagymama beíratott engem a Mary Ann Garber Iskolába, ami a mi lakótelepünkhöz tartozott és amit az állam tartott fenn. Az idősebb Mrs. Jensen, aki a tanító nénim lett a második osztályban, nem tett rám különösebb benyomást. Úgy tűnt, hogy őt nem érdekelték a tanulók vagy az iskola.

Egy ideig ez az iskola kedves újdonság volt, de az érdeklődésem hamar elkopott. Zavart engem az, hogy a tanárok olyasmit tanítottak, amit az ő érzésük szerint a gyerekeknek jó lenne tudniuk, és ezek voltak azok az alapok, amelyeket otthon mindenkinek meg kellett tanulnia.

Túl sok idő pazarlódott el arra, hogy tényeket ismételtünk, olyan tényeket, amelyek aligha segítenek nekünk sokat az életben, hacsak nem egy TV-vetélkedőben, egy ’Ön is lehet milliomos’-szerű játékában.

Kezdettől fogva láttam, hogy a dolgozatok írása és az osztályozás a versenyszellemet ülteti el a gyermekekben, egy olyan pusztító erőt, ami nélkül a Föld jól boldogulhatna.

A lassú felfogású tanulókat rossz osztályzatokkal fokozták le vagy azzal, hogy a gyógypedagógiai esetek közé sorolták őket. Úgy tűnt, hogy a nevelők nincsenek tekintettel arra a tényre, hogy minden egyén csak a saját tempójában képes tanulni.

Kedveltem a tanárokat, a gyerekeket, a szünetet és az ebédidőt, de maga a tanítás unalmas volt. Sok gyerek azért élvezte a tanítást, mert fontosnak tartotta, hogy mindent megtanuljon, amit csak tanítottak. Az, ha a gyerekeknek nagyobb választási szabadsága lenne abban, hogy mit, mikor tanuljanak, csodákat művelne.

Amikor nem az iskolában voltam, gyakran töltöttem az időt egyedül, és elgondolkoztam azokon a különböző dolgokon, amelyek nem tetszettek nekem. Olyan sok rutinos eseménye volt az életemnek, amelyek túl sok időmet lekötötték. De fizikai testem csak így tudott továbbélni. Még mindig sok ember volt kövér és piszkos vagy nem törődött a külsejével. Megértettem és elképzeltem, hogy mindez a nem megfelelő iskolázásból és a rossz evési szokásokból fakadt.

Éjszakánként, amikor egyedül voltam az ágyamban, nem tudtam elkerülni, hogy ne gondoljak a hazámra, Arenára és Odinra, az édesapámra és az ottani életünkben meglévő mindenféle alkotó jellegre. Ez olyas valami volt, amit sosem tudtam elfelejteni, bármilyen szerepet is kellett, hogy játsszak. Itteni életem olyan különösnek tűnt számomra, és milyen szomorú voltam, hogy nem oszthattam meg senkivel a múltamat.

Elképzeltem, hogy megint a vénuszi házunkban lévő szobámban vagyok, meg az összes kedvenc helyemet. Amikor levertnek éreztem magam, mindig visszaemlékeztem Rimj-re, és az összes barátom mosolygó arcára, ahogy elbúcsúztak tőlem.

Voltak idők, amikor abban reménykedtem, hogy valaki felismeri, hogy én nem Sheila vagyok. Féltem attól, hogy teljesen azonosulok vele, hogy annyira belebonyolódok az ő életébe.

Sheilaként nagyon csendes gyereknek számítottam. Omnec-ként nyílt voltam és túláradó. Földi visszafogottságom egy része abból származott, hogy nem tudtam, mit kell tennem, mert féltem attól, hogy valami rosszat mondok vagy teszek.

Földi családomban sok mindent megfigyeltem, és a megfigyelésből tanultam, ahelyett, hogy kérdéseket tettem volna fel. Mindegy volt számomra, hogy mit kellett tennem érte vagy meddig kellett a válaszra várnom, magam számára mindig rá akartam jönni arra, hogy mi történt. Az, hogy kérdéseket tegyek fel, kínos volt számomra, mert az arra terelte volna a figyelmet, amit nem tudtam.

A vénuszi kedveseim és barátaim egy későbbi életszakaszomig nagyon keveset kommunikáltak velem. Hűek maradtak ahhoz az alaptételükhöz, hogy ne avatkozzanak bele az életembe, hacsak nem feltétlenül szükséges. Mégis észrevettem néha, hogy bizonyos gondolatok nem az enyémek voltak, és így bizonyos voltam abban, hogy figyelemmel kísérik az életemet és belsőleg vezérelnek.

Teutóniát csak kevés alkalommal kerestem fel álomállapotban. Hamar észrevettem, hogy asztráltestem most sokkal kisebb mértékben állt ellenőrzésem alatt; annak rezgései lecsökkentek, amikor megjelenítettem fizikai testemet.

Az idő legnagyobb részében a tudatom azzal volt tele, amit a Földön tanultam, és a figyelmem nagyon ritkán irányult lélekutazásra. El voltam foglalva azzal, hogy megérezzem az én utamat ebben az új életben, és megtanuljam, amit az emberek elvártak tőlem, úgy, hogy tudjam, hogyan reagáljak. Figyelmesen hallgattam, amikor valaki Sheilával kapcsolatban mondott valamit.

Az, hogy szellemi (spirituális) gyakorlatokat tartsak, abban a korlátozott magánszférában, amivel rendelkeztem, majdnem lehetetlen volt. És le voltam foglalva azzal a sok új élménnyel is, amiben a fizikai síkon részem volt.

Karácsony közeledett, és akkor már majdnem két hónapja Chattanoogában voltam. Ismertem Krisztus történetének földi verzióját, de azt kérdeztem magamtól, hogy mi köze volt ehhez a karácsonyfának és az ajándékoknak. Ennek ellenére ez egy csodaszép időszaka volt az évnek. Látható volt, hogy az emberek jobbak voltak egymáshoz.

Karácsony este vidám tarka papírba csomagolt ajándékokat találtunk karácsonyfánk alatt, és már alig bírtuk kivárni a másnap reggelt. Mindenki azt mondta, hogy Szent Miklós hozza az ajándékokat, de addig, amíg nem mutattak róla egy képet róla, nem hittem el, hogy tényleg létezik ilyen férfi. Abszurd módon nézett ki, de úgy tűnt, hogy boldog. Nem tudtam eldönteni, hogy higgyek-e benne, vagy sem, de azt nem tudtam elképzelni, hogy a felnőttek becsapták volna a gyerekeket. Talán létezett hosszú idővel ezelőtt!

A házunk ajtaja előtt karácsony reggelén ott állt egy fonott kosár, tele sonkával, csirkecombbal, palacsintával, édességekkel, gyümölcsökkel és dióval. Ez volt az első gyümölcs és az első desszert, amit ebben a házban láttam. Az Amerikai Üdvhadsereg hozta.

Aztán eljött az ideje annak, hogy kicsomagoljuk az ajándékainkat. Ellen nénitől egy kis játék-tűzhelyet kaptam. Mr. Dow, a szemben lévő szomszédunk egy játék-rézágyacskát ajándékozott nekem, pontosan megfelelő nagyságút ahhoz a bébibabához, ami nagymama ajándéka volt. Szintén nagymamától kaptam egy pár kesztyűt, egy harisnyanadrágot és egy kapucnis sálat. A kifestőkönyv és a ceruzák Merlé-től és Bentől származtak. Szerettem a festést, abban sokat lehetett alkotni.

Donny és Jim játékautókat és -puskákat kaptak, néhány építőkockát és egy fa építőkészletet. Az, hogy építőkockákból házakat építettünk, érdekes volt, de számomra a nagymamától kapott bébi-baba mindennél többet jelentett.

A karácsonyi ebédünk, ami csirkelevesből, -sültből, süteményből és áfonyás rétesből állt, a legjobb étkezés volt, amire vissza tudok emlékezni, amióta megérkeztem Chattanoogába.

Az ezután következett néhány pár éven keresztül egy átlagos gyerek életét éltem. Nagyon kicsi voltam, és az élet nem túl jelentőségteljesen zajlott. Szeretett kiskutyámat a házunk előtt elütötte egy autó; valószínűleg keresztül mentem mindazon, amin a legtöbb kisgyerekek keresztülment akkortájt és ott.

Tulajdonképpen élveztem Chattanoogát. Ez egy szép város volt, sok zöldterület volt benne, sűrű erdőkkel benőtt hegyek és dombok vették körül. A panorámás hegyek és a régió sok más területe turisztikai látványosságokat jelentettek. Hamar megtudtam, hogy keleten, Missionary Ridge-ben egy híres polgárháborús csata zajlott le.

Ami Chattanoogában a leginkább zavart, az embereknek a fekete emberekkel szembeni beállítottsága volt. A színes bőrűeknek meg volt a saját városrészük, úgy hívták, hogy "Niggertown". És a mi lakótelepünkön egyetlen egy fekete család nem élt. Ez volt a helyzet a korai 50-es években.

Én tapasztalatból tudtam, hogy a fekete nép milyen fontos részt képezett a mi Bolygótestvériségünkben. Nekik joguk van arra, hogy büszkék legyenek örökségükre. Sok alkalommal vissza kellett fognom magamat attól, hogy mondjak valamit, amikor egy-egy negatív megjegyzést tettek rájuk. De hát ki értene meg egy kis gyereket, aki megvéd egy fajt, vagy ki tűrné azt? Csak magamnak okoztam volna ilyennel több problémát. Így megtanultam úgymond bezárni füleimet, amikor a fekete népség elleni gyalázó, ócsárló beszédeket hallottam.

Már majdnem egy éve éltem Chattanoogában, amikor először találkoztam Donnával, földi anyámmal, és megismertem őt. Gyakran kérdezgettem magamat korábban, hogy vajon mikor történik ez meg, és tulajdonképpen valójában előre örültem ennek a találkozásnak. Afelől sose aggódtam, hogy felismerhetné, hogy én nem Sheila voltam.

Az egyik éjszaka mély alvás közben nem kivehetően azt hallottam, hogy nagymama és egy másik asszony beszélnek egymással tompa hangon a folyosón. Ez vajon egy álom volt? Nem volt erőm arra, hogy felkeljek és utánanézzek.

Aztán közel éreztem magamhoz, mintha mellettem lett volna, ott feküdt volna mellettem az ágyban, ösztönösen odasimultam hozzá és átöleltem a nyakát a karjaimmal. Így ébredtem másnap reggel.

Szeretettel telt nagy kék szemek néztek az enyéimbe, és boldog érzések ébredtek bennem. A karjaim még a nyaka körül voltak, és tudtam, hogy meg akarta várni, míg felébredek, és boldog volt, hogy ilyen közel vagyok hozzá. Szeretett engem!

"Szép, szép, végre felébredtél, te kis álomszuszék!"

"Mami!" kiáltottam. Megöleltem, és odadugtam a fejemet a nyaka mellé.

"Hogy van az én kicsim?" kérdezte megtört hangon, szorosan ölelve engem.

"Úgy örülök, mami, hogy itt vagy."

Donna elkezdett sírni, és én is.

El akart vinni engem valamilyen különleges összejövetelre, mondta nekem, és kérdezett, hogy lenne-e egy különlegesen szép ruhám, amit fel tudnék venni. Azt mondtam, hogy igen. Mélyen belül rokonságot éreztem vele.

"Megnéztem az összes holmidat", mondta, "és láttam, hogy nagymama valóban mindig nagyon szépen öltöztet téged. 27 ruhád van!" Megszámolta őket mind egy szálig.

"Nem tudom, hogy hány kislánynak van 27 ruhája. Nekem magamnak nincs ennyi."

Elmeséltem neki, hogy nagymama bement a városba, és megnézte a kirakatokban, hogy mi volt a legújabb divat. Aztán hazajött, és megvarrta nekem ezeket a ruhákat, aminél maradékokat és olyan anyagokat használt fel, amelyek megmaradtak neki a más emberek számára varrt ruhákból. Így én mindig megmaradtam a legfrissebb divat szintjén. Nagymamának köszönhető, hogy az iskolában kaptam egy díjat, mint a legjobban öltözött kislány.

A reggeli után mami és én bementünk a városba bevásárolni. Pontosan egy esőköpeny volt az, amire még szükségem volt, döntött magában, de csak órákkal később találtunk végül egyet, amelyik tetszett nekem - ez sárga vagy fekete helyett gyönyörű égkék volt.

Aztán betértünk egy egyszerű kis vendéglőbe, ahol én ettem egy hamburgert, egy hasábburgonyát és ittam egy limót. Ez volt az első éttermi étkezésem, mióta Odin bácsi bevezetett az amerikai konyhastílusba. Ez igazi élvezet volt.

Nagyon örültem annak, hogy mamival együtt vagyok, és teljesen jól éreztem magam. Ő valahogy olyan érzést keltett bennem, mintha valóban a saját kicsi lánya lettem volna. Ez olyan meleg és közeli érzés volt, amilyent a Földön még nem tapasztaltam; örültem ennek. És nem volt kétségem afelől, hogy mi ketten már sok életet töltöttünk el együtt.

Otthon rögtön elkezdtem festegetni a kifestőkönyvben, amit mami hozott nekem - ez egy olyan volt, amelyben minden egyes mezőbe a színnek a száma van belenyomtatva. Amikor megmutattam neki az első oldalt, amit csináltam, elcsodálkozott rajta. Tudni akarta, hogy honnan tudok olyan jól olvasni. Minden szín jó volt. Nagymama és mami beszélgettek erről egy darabig, miközben én csendben maradtam, mert nem tudtam, hogy mit mondjak.

A következő évek folyamán mami néha-néha meglátogatott minket, rendszerint évente egyszer, mindig akkor, amikor egy kis időre el tudott szakadni C.L.-től. Aszerint, amit arról hallottam, a C.L.-lel folytatott élete még keményebb lett.

Hirtelenjében érzelmileg meglehetősen erősen csüngtem új mamámon. Ritka látogatásai egyikénél egész este sírtam, amikor valahova elment az ismerőseivel, ahelyett, hogy velem töltötte volna az időt. Én egy ostoba gyerek voltam. Azok a mély érzések, amelyeket iránta tápláltam, az a melegség, amit mindig éreztem, amikor a közelében voltam, néha összekuszálta a gondolataimat. Nem tudtam magamban igazából úgymond hova tenni ezt a lelket, nagyon gyakran felmerült bennem a kérdés, hogy vajon milyen közös élményeink voltak az elmúlt életeinkben, hogy ilyen szoros érzelmi szálak fűztek hozzá? Azt is sokszor gondoltam, hogy biztos évek fognak elmúlni, amíg végre megtudom ezeket a dolgokat.

Amikor 10 éves lettem, életem kezdett megváltozni. Azt hiszem, ez amiatt volt, hogy tudatosabb lett bennem az, hogy mi történt a körülöttem lévő világban. Addig játszogattam és szórakoztam, amennyire az lehetséges volt. De most már erősen érdekelni kezdett az élet; a gyerekkor és a serdülőkor között jártam.

Az otthoni élet szép, békés volt. Mindig előre örültem, amikor Merle és Ben hazavitték a zenekarukat, hogy gyakoroljanak és élvezzék a zenélést. Ben dobolt, Merle pedig bassz-gitározott. Olyankor én is táncolhattam.

Amikor Ben gitározott nekem, akkor balettet gyakoroltam. És amikor nagymama látott engem táncolni, mindig biztos volt abban, hogy én balerina leszek.

Rájöttem, hogy tánc közben megtehettem, hogy egy kis időre saját magam legyek. Amikor szólt a zene, és belefeledkeztem a ritmusokba, olyankor ismét Omnec voltam. Gyakran gondoltam arra, hogy milyen csodálatos lenne, ha a családom nem lenne olyan szegény. Akkor talán lenne egy hárfánk.

Élveztem a szomszéd gyerekekkel játszani. Alakítottunk egy klubot, limonádét ittunk és lángost ettünk. Játszottunk papást-mamást, cirkuszosat, és labdáztunk. Nyáron csak kevés nap volt, amikor nem maradtunk kint jó sokáig, gyakran egész éjfélig. Fel-le szaladgáltunk ott a lakótelepen, míg a felnőttek együtt ültek valahol és beszélgettek.

Az olyan versenyeket, ahol csak az volt a fontos, hogy ki nyer, kerültem. Engem zavart az, hogy a nyertesek csúfolták a veszteseket és kinevették őket, akik meg begorombultak erre. Elég komoly volt az élet, nem hogy még a játékok se jelentsenek örömet.

Amikor csoportjátékot játszottunk, majdnem mindig én lettem a főnök.  Talán azért, mert az én fejem mindig tele volt új és izgalmas ötletekkel, és mivel nyíltszívű ember vagyok, szerettem tudatni másokkal, amit tudtam vagy éreztem.

A többi gyereket ritkán bírálgattam. Mindig azon voltam, hogy összebarátkozzak a kívülállókkal, őket is egyformán kezeljem, ami néha engem tett kívülállóvá. És kezdtem magamat egyre kevésbé sajnálni a helyzetem miatt. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy eleget tegyek sok új feladatomnak.

A szomszédos gyerekekkel való játszáskor sokat tanultam a világról és a felnőttekről. A gyerekek beállítottságai és szokásai közvetlenül a szüleikéből fakadtak, és nem a saját tapasztalataikból. Úgy káromkodtak, mint a szüleik, és azokat ismételgették, amit a szüleik beszéltek a politikáról és a feketékről. Néhány gyerek azért gyűlölte az elnököt, mert az nem ugyanabba a pártba tartozott, mint a szüleik. Az oroszok mind rosszak voltak, mivel állítólag azt tervezték, hogy bombázzanak minket. És mindegyik felnőtté akart válni és be akart vonulni a hadseregbe, mivelhogy a papa, a nagypapa és az összes nagybácsi is mind bevonult, hogy megmentse Amerikát. Ugyanígy vették át a felnőttek is a nagyszüleik tulajdonságait.

Úgy tűnt, hogy a hívő keresztények nem voltak olyan előítélettel a feketékkel szemben, mint mindenki más. Nagymama például félre-félre tett ennivalót azon hajléktalan vasúti kódorgók számára, akik néha kopogtak az ajtónkon. Úgy gondolkodott, hogy amíg ő nagyvonalú másokhoz, addig Isten is nagyvonalú lesz hozzá. Tőle az értékes adakozást tanultam meg. Azt, hogy aki ad, annak mindig meg lesz az, amire szüksége van.

Azt is megtanultam, hogy a felnőtteket nagyon könnyen befolyásolja az, hogy mit mondanak vagy gondolnak mások. És mindenki beleavatkozott a másik életébe.

Bosszantott az, hogy állandóan mondogatták nekem, hogy épp mit tegyek, de el kellett fogadnom azt, hogy még csak gyerek vagyok. Milyen különös, hogy intelligenciát alig tételeztek fel a gyerekekről, és választási szabadságot is keveset. Amit a felnőttek mondtak, az törvény volt és nem volt szabad megkérdőjelezni.

A gyerekektől azt várták el, hogy szüleik képmásává váljanak, nem azt, hogy egyéniségek legyenek. Ez nem szándékos volt, hanem abból fakadt, hogy nem értették, hogy minden gyerek egy egyéni lélek. Az, hogy a gyerekeket az apjukról vagy egy rokonukról nevezik el, már csorbítja az egyéniségüket. Minden névnek van egy jellegzetes rezgése/vibrációja, és az azonos nevet viselő emberek karmikusan közel állnak egymáshoz. ( Megjegyzés : ez pl. azt is jelenti, hogy a régi megszokott névadás gyakorlata nem más, minthogy a szülők átadják a karmájukat a gyermekeknek! )

Idővel láttam, hogy az emberek beállítottsága mennyire szélsőségesen negatív mindenki mással szemben, kivéve önmagukat. A földi emberek sokkal én-központúbbak voltak, mint ahogy azt kezdetben valaha is gondoltam.

Az egyik nagyon elterjedt tulajdonság az volt, hogy győztesnek kell lenni, vagy hogy valamiből - pénzből, tehetségből, szépségből - sokkal kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki úgymond vigye valamire ebben az életben. Én ezt nem értettem, és sokáig tartott, amíg el tudtam fogadni, hogy ennek a világnak ez is része. Tudtam azt, hogy egy ilyen magatartás sok szenvedést von maga után.

Nem láttam be, hogy miért játszik szerepet az, hogy egy ember szép-e, mikor valójában csak a belső tulajdonságok számítanak. A fizikai test csak egy burok.

A Földön töltött életemből sosem tűnt el az az érzés, hogy kívülálló vagyok, hogy egy idegen világban élek. Mint fiatal kislány, Chattanoogában gyakran fizikai módon reagáltam az emberek gondolatai-ra. Gyakran intéztem el beszereznivalókat vagy válaszoltam meg kérdéseket, még mielőtt kimondták volna azokat nekem. Ez megkavarta a családomat és óvakodnom kellett az ilyentől. Hamar észrevettem, hogy sok ember félt az olyan dolgoktól, amelyek kívül estek az ő értelmük határain. Úgy tűnt, hogy mindenre negatívan reagálnak, ami kívül esik értelmük látóhatárán.

Én más voltam, mivel én minden embert inkább léleknek láttam, mint fizikai testnek. Én alig reagáltam valakinek a dühös megnyilvánulására vagy negatív érzéseire, mert a passzív magatartás az egyetlen reakció, amivel el lehet hárítani a támadást. Akkor a negatív energia számára nincs támadási felület, ami ellen irányulhatna, és visszatér a forrásához. Egy dühös ember még dühösebb lesz.

Én akkor válok dühössé, ha valaki szándékosan megpróbál megbántani engem vagy egy barátomat. Mindig kiálltam a szomszédos gyerekek körében amellett, akire rászálltak, vagy akit szekíroztak, és érzelmileg gyakran megbántottak és sírtam, mert nem tudtam megérteni azt a sok kegyetlenséget, ami ebben a világban van.

A kommunikáció egy nagy probléma volt számomra. Mindig nehézségeim voltak az angol nyelvvel, a betűk kiejtésével és a helyes hangsúlyozással. Máig gyakran eltér egymástól az a szó, amit használok, és az, amire gondolok, és ezen nagyon megdöbbenek.

Kezdetben mindent mellre szívtam, amit az emberek mondtak. Ha valamelyik rokonom röviddel az evés előtt azt mondta nekem, hogy "menj és mosd meg az arcod", az nagyon rosszul esett nekem. Az emberek nem gondoltak bele abba, hogy mit mondanak.

Miután Merle és Ben beléptek a hadseregbe, nagymama és én egyedül éltünk, és a ház nagyon csendes volt. Nagymama ezen évek alatt nagyon jó volt hozzám. Érzelmileg nagyon kötődött utolsó unokájához. Egykor a ház tele volt gyerekekkel, akiket fel kellett nevelni - most meg már csak egy volt. Ez nagy változás volt számára.

Amikor ősszel újra megkezdődött az iskola, otthon kezdett megnyugodni az élet. Hála új tanárnőnknek, Mrs. Dodson-nak, a negyedik osztályban töltött idő egy nagyon szép év volt.

Minden nap felolvasott nekünk egy történetet, de először felvette mulatságos szemüvegét. Amikor mozgatta a fejét, azok a műszemek, amelyek azon a szemüvegen voltak, mindig kacsintottak. Minden nap már előre örültünk ennek.

Aztán eljött egy idő, amikor nagymamának egy operáció miatt be kellett vonulnia egy katonai kórházba Kentucky-ban. Az egyik fia elintézte, hogy ott nem kellett semmit fizetnie. Ellen néni költözött be a házba két hétre, hogy vigyázzon rám.

Nem telt el tíz perc, hogy nagymama elment, Ellen néni és fiai már negatív oldalukat mutatták ki. Amikor nagymama a közelben volt, Ellen néni mindig kedves volt hozzám. Most azonban nem volt szabad mást tennem, mint iskolába járni és a házi munkákat végezni. Ugyanabban az időben az ő mindkét fia, Donny és Jim nagy szabadságot élveztek. Ők majdnem mindent megtehettek, amit csak akartak.

Nagymama kórházi tartózkodása már majdnem befejeződött, és alig bírtam kivárni, hogy újraláthassam őt. Nagyon boldognak éreztem magamat, hogy vele élhettem, és nem olyasvalakivel, mint például Ellen néni.

Donny és Jim az egyik napon nagyon korán elmentek moziba, míg engem elküldtek egy boltba, hogy vegyek valamit. Amikor hazaértem, azt vettem észre, hogy Ellen néni és a szomszédunk épp egy hordó sörrel készülődtek, hogy kimennek egy tóhoz.

Ellen néni azt mondta: "Nagymamád nem engedne el téged a moziba." Én tudtam, hogy ez nem volt igaz. Nagymama hátrahagyott egy írásos üzenetet, hogy ha Donny és Jim moziba mennének, én is elmehetek velük. "És nem jöhetsz velünk a tóhoz, mert sört fogunk inni", folytatta. Ellen néni bezárta a ház bejárati ajtaját, és elmenetelekor még meghagyta, hogy maradjak a verandán.

Leültem a veranda lépcsőjére, a fejemet ráhajtottam a karjaimra, és letaglózva éreztem magam. Az az igazság, hogy azon a napon valahogy nem is nagyon lepett meg az a külön bánásmód, hogy ki voltam zárva, míg Donny és Jim a moziban szórakozhattak. Az egész hét nem sokkal volt jobb.

Sóhajtoztam, és azt kérdeztem magamtól, hogy mit csináljak egész álló nap. Amikor felnéztem, a levertségemet hirtelen elfújta valami. Papa volt ott! Való igaz, papa! Egyszerűen ott volt, jött le a járdán felém. Milyen csodálatos volt, hogy pont a mai napon láthatom.

"Szervusz kedvesem, hol van nagymamád?"

"Óh, ő a kórházban van", mondtam. "Kentucky-ban, operálják."

"És ki vigyáz rád?" kérdezte.

"Ellen néni", mondtam, "de ő ma egy tó mellett van, én meg ki vagyok zárva."

Papa körülnézett. "Hol vannak a fiúk?" kérdezte.

"Ők elmentek moziba", magyaráztam enyhe szomorúsággal.

"Ez nem szép. Ezt nem értem", mondta felháborodva. "Ellen néni jó volt hozzád?"

"Hm, nem", vallottam be, "ő valóban hosszú ideig aljas volt hozzám." Elpanaszoltam neki, ami fájt.

Egy oldalsó ablakon keresztül apám bejutott a házba, beengedett engem és egészen biztosra megígérte, hogy nála maradhatok, amíg nagymama visszajön. Összeszedtük a dolgaimat és a szomszédoknál hátrahagytunk egy üzenetet Ellen néni számára. Én természetesen fel voltam dobva. De ez még nem volt semmi a hétfői örömömhöz képest, amikor papa bejelentett engem az ő közelükben lévő iskolában.

Mi, gyerekek épp a Cherry Street-en lévő játszótérre vonultunk át, amikor valaki hátulról odasompolygott hozzám és ujjaival a vállamra ütögetett. Vihogva fordultam meg, és arra számítottam, hogy valamelyik gyereket látom meg magam mögött.

"Há, ez a mami!", kiáltottam, fel-le ugrálva az örömtől. Megöleltük egymást. "Hogyan találtál meg engem?" kérdeztem. Ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Micsoda öröm volt viszontlátni őt!

"Óh, nagymamád írt nekem, és aggódtam, hogy mi van veled. Ellen néni mondta, hogy apádnál vagy", mondta széles mosollyal. Nagyon jó volt, hogy ilyen boldognak láthattam mamit.

A tanárunk jött oda hozzánk. "Aha, szóval maga Sheila édesanyja. Már sokat hallottunk Önről." Én minden gyereknek elmeséltem, hogy az én anyukám szebb, mint egy filmsztár.

Tovább sétáltunk a játszótérig, ahol leültünk, hogy beszélgessünk. Azt kérdezte, hogy vagyok, hogy tetszik az iskola; megtudtam, hogy ő és C.L. Tennesseen keresztül vették útjukat, miután keleten meg akartak nyitni egy éttermet.

Mami az olvasás órán még ott maradt, majd a tanárunk megengedte, hogy aznap hamarabb elhagyjam az iskolát. Peggy és David házában összegyűjtöttük a dolgaimat, majd hazamentünk a Southern Street Nr.1821-be. Amikor meghallotta, hogy milyen rosszul bántak velem, elhatározta, hogy ott marad velem, amíg nagymama haza nem jön. Ezáltal nagyon megkönnyebbültem és hálás is voltam, hogy valamennyi időt velünk tölt még.

Ellen néni és a fiúk hirtelen szokatlanul kedvesek lettek hozzám. Egy pár nappal később, amikor nagymama hazaért és megtudta az egész történetet, annyira felizgult, hogy megesküdött, hogy soha többet nem fog engem egyedül hagyni Ellen nénivel.

Mint mindig, amikor mami megint elment, mindketten sírtunk, amikor búcsúztunk. Az iránta kialakult erős vonzódásom megmagyarázhatatlan volt. Számomra olyan volt, mintha mindig is ő lett volna az anyám, mert amikor egy-egy alkalommal megint eljött az ideje, hogy menjen, vágytam arra, hogy vele menjek.

Abban az évben az egész éven át egészen a következő nyárig újra és újra kórházba kerültem. Több helyen is megfordultam, néha egy-egy klinikán is. Az egyik orvos szerint ugyanis vérszegénységem volt. Beteges kislány voltam.

Amióta elkezdtem földi táplálékon élni, a gyomrommal mindig volt valami probléma. Hasfájás miatt gyakran hazamentem az iskolából. A probléma részben abban állt, hogy ritkán kaptam egészséges táplálékot. A diétámban is alig volt protein, ami életben tart minket. Leginkább szénhidrátokat ettünk, salátát semmit, és gyümölcsöt is alig-alig. A főtt zöldség majdnem mindig túl volt főve, és amikor húst ettünk, akkor valahogy szinte mindig épp ki volt fogyva a zöldség. A mi családunk tényleg nagyon szegény volt.

Abból fakadóan, hogy sokat jártam mezítláb, és a rossz táplálkozásunknak köszönhetően szalagférgek is voltak rajtam. Nem sokkal később vakbélgyulladásom lett. De a legtöbb bajom és szenvedésem az állandó megfázások, lázrohamok, fekélyek, árpák és szörnyű gyomorfájások miatt volt. Talán mindez az én fizikai világ elleni tudat alatti tiltakozásom része volt.

A fizikai fájdalmak azonban sose gyötörtek túlságosan, annyira sose, mint a lelki fájdalmak. Jobban megbántott, ha valaki dühös vagy galád volt hozzám, mint amikor arcul ütöttek.

Sose mutattam ki, hogy fizikailag megsérültem. Úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, függetlenül attól, hogy mennyire fájt a sérülés, részben azért, mert meggyalázónak tartottam a fizikai fájdalmakat. Az ilyenek segítettek nekem elviselni az összes többi fájdalmat, amikor hosszabb időn keresztül (krónikusan) nem jól éreztem magam a fizikai testemben.

Számomra nem volt egyszerű fizikai testben élni, amelyik mindig elfáradt, amit minden nap le kellett fektetni aludni, akár akartam, akár nem. Ha nekiütköztem valamilyen tárgynak, az fájt, a bőr megkarcolása veszélyes volt, és mindenféle baktérium állandóan támadta a testet. Hogy milyen siralmas hely ez a fizikai világ, gondoltam sokszor. A fürdés, a mosakodás, a fésülködés, a fogmosás, mindezek a kötelességek olyan terhek voltak, amelyeket el kellett fogadnom.

A hideg időjárást különösen nem kedveltem; az tudatosabbá tette bennem a fizikai testet és annak összes fájdalmát. A testi panaszok és fájdalmak számomra a létnek egy teljesen új dimenziójává váltak.

Akkor még nem volt tudatos bennem, de a 6.osztály volt számomra az utolsó iskolai év. Szokás szerint akkor is megtanítottak nekünk mindenféle olyan dolgot, amelyek nem érdekeltek engem, mégis legtöbbször nagyon jó jegyeket kaptam. Leginkább a művészeteket, a sportot és a színházi előadásokat szerettem.

A történelemtanítás bosszantott. Hogy lehetett annyi ember büszke azokra a háborúkra, amelyeket a szabadságért folytattak? A gyerekekbe beültették azt a gondolatot, hogy az erőszak és a felfordulás biztos módszerek valamilyen célnak az elérésére. Mindig azt gondoltam, hogy azt is meg kellene tanítani, hogy más utak is léteznek a nézeteltérések leküzdésére.

Ez alatt az év alatt felébredt az érdeklődésem a fiúk iránt. Addig nagymama folyton azt leste, vajon érdeklődök-e a másik nem iránt. Végül ez is bekövetkezett az életemben.

A lány unokatestvéreim és én nagyon szerettük kicsinosítani magunkat, amikor náluk töltöttem az éjszakát. Hosszú ruhákat vettünk fel, magas sarkú cipőket, kirúzsoztuk magunkat, és így sétáltunk fel s alá az utcán. Nagymama megölt volna, ha megtudta volna ezt.

Azért, hogy az én érdeklődésem növekedett a fiúk, a kószálók és Elvis Presley iránt, főleg Mary nevű barátnőm volt felelős. Azt a zenét, amit együttlétünkkor hallgattunk, tulajdonképpen nemigen szerettem, de az elmaradhatatlan része volt az együttlétünknek.

Mary nővére, Lilly erősen befolyásolt minket a fiúk, a smink és a felnőtt világ dolgában. Ő 16 éves volt. Mary és én bolond játékot játszottunk egymással, legalábbis és ilyennek érzékeltem azt akkor. Számomra ezek a dolgok semmit sem jelentettek. Lilly egy fiút játszott, Mary volt a lány, és szeretkezést játszottak.

Már majdnem augusztus volt, amikor Donna újra írt nekünk. Nála minden jóra fordult. Ő és C.L. abbahagyták az ivást, már nem veszekedtek és szórakoztató életet éltek a Florida partjainál, Fort Meyers-nél lévő Sanibel szigetén. A Sandcastles Motel-t vezették. Aszerint a képeslap szerint, amit küldtek, úgy tűnt, az egy paradicsomi hely, és én is álmodoztam a kilométer hosszú homokos strandról és a buja trópusi növényzetről.

"Rendben lenne, ha Sheila néhány hétig nálunk maradna?" - kérdezték.

Én vágyakozásomban szerettem volna még aznap elindulni, de nagymama nem volt biztos benne, hogy elengedjen-e. Én rimánkodtam és könyörögtem neki, és napokon keresztül vitatkoztunk az előnyökről és a hátrányokról.

Aztán végre bekövetkezett a fordulópont. Nagymama azt mondta: "Tudom, hogy szereted édesanyádat, és itt sírsz utána az egész idő óta. Ezért végül azt gondolom, menj el hozzá, hogy láthasd őt egy ideig."

Nem is tudtam, hogy mit mondjak neki, annyira boldog lettem és izgatott. Hurrá! Végre eljutottam egy másik helyre is Tennessee-n kívül!

Azon a napon, amikor Bob bácsi kivitt a buszpályaudvarhoz, felnőttebbnek éreztem magam, mint valaha. Nagymama egész nyáron át különböző ruhákat varrt nekem, és aznap felvettem a legkedvesebb ruhámat. Ez fehér volt, meleg piros, narancssárga és sárga virágok voltak rányomtatva. Be volt véve a dereka, a szoknyája viszonylag bő volt, hátul meg volt rajta egy mély kivágás. Ezenkívül a fekete lakkcipők voltak rajtam azokkal a harisnyákkal, amit mami küldött nekem.

Mielőtt beszálltam a buszba, Andrea, az unokatestvérem nagymama háta mögött odanyújtott nekem egy rúzst. Nagymama pityergett, úgy mondta a viszontlátást. Néztem rá. Igen, biztosan hiányozna nekem ez az asszony - mondtam magamban, aki a szegénységünk ellenére gondoskodott arról, hogy mindenem megvolt, amire szükségem volt. Megöleltem és megpusziltam. Valóban szerettem.

A busz elhagyta Chattanoogát. Egyedül utaztam egy számomra ismeretlen helyre. Remélem, soha többet nem látom ezt a vidéket, gondoltam magamban. Nagyon felnőttnek éreztem magamat, önállónak, és piros rúzs volt rajtam. Amit nem tudtam, az az volt, hogy ezek alatt az első földi évek alatt nagyon védett volt az életem. A legnehezebb karmikus  erőpróba azonban még előttem állt …

Ez csak az első fele az élettörténetemnek. Talán lesz folytatása később egy második könyvben olyan címmel, hogy "Az angyalok nem sírnak". Abban túlélési harcom történetét fogom leírni és azt a néha nagyon kegyetlen módot, ahogy ez a földi világ bánik a lakóival. Magányos sírásomat csak az angyalok hallották, amikor azon voltam, hogy befejezzem itteni küldetésemet, melynek egyik célja az volt, hogy régi karmikus tartozásokat vezekeljek le, másik pedig az, hogy tudatosítsam a földi emberiségben igazi kezdeteit, ami kívül volt ezen a bolygón. Végül hála néhány kevés szerető barátnak, megkezdtem beteljesíteni feladatomat, és végre képessé váltam arra, hogy Omnec legyek. Időközben mindenesetre meg kellett, hogy állapítsam, hogy küldetésem egyedül ezzel a könyvvel még nincs maradéktalanul teljesítve, mert még sok munka vár itt rám - olyan munka, amelyet mindazon fájdalmas tapasztalat után, ami mögöttem van, egyre világosabban fel tudok ismerni és végre tudok hajtani.


 

 

Összefoglalás

 

 

Te egy, az alsóbb világokban tartózkodó lélek vagy, éspedig egy okból: azért, hogy tapasztalatokat gyűjts, amelyek a Legmagasabb Istenség egyik tudatos munkatársává tesznek Téged. Ez egy olyan igazság, amellyel a vénusziak régóta tisztában vannak, és ennek tiszta tudata visszatükröződik a mi életmódunkban. Az, hogy új tapasztalatokból tanuljunk, minden egyes élet elmaradhatatlan része.

Minden nap törekszünk arra, hogy megint valamivel többet tudjunk meg önmagunkról, mint lélekről, és arról a sok létsíkról, amelyeket szabad kutatva tanulmányoznunk. Gondosan megvizsgáljuk ezeket a tapasztalatokat és helyzeteket, hogy rájöjjünk, hogy milyen tanulságokat tartalmaznak számunkra. A Földön a belső és külső életünket ügyesen a vallás és az állami köznevelés szabályozza. A vallás állítólag a belső, szellemi (spirituális) életünkkel törődik, míg a köznevelési/közoktatási rendszer azzal foglalkozik, hogy tanuljunk valamit a külső, fizikai életről.

Számomra, mint chattanooga-i gyerek számára az egyház és az iskola az életem két, kiemelkedően előnyben részesített területét képezte. Engem mindkettő csak kiábrándított, mert ezek a Földön jellemző tudatszintet tükrözték vissza. Kevés egyéni szabadságot biztosítottak, és nem engedték meg az egyes embereknek, hogy saját tapasztalatokat szerezzenek.

A mi nevelési rendszerünk a Legmagasabb Istenség Törvényeinek megfelelően nagy teret enged a személyes tapasztalatoknak, mert azok nagyon nagyra értékelik azokat. Ez a nevelési rendszerünk az újrakezdés után új titániai ( vénuszi ) kultúránkkal kéz a kézben fejlődött.

A szervezett nevelést a pénzzel, az iparral és a hanyatló városokkal együtt hátunk mögött hagytuk, amikor az emberek új életet kezdtek el élni. Szembenéztek a meztelen igazsággal, azzal, hogy addig a gyerekek nemigen tettek többet felnövésük alatt, mint hogy lexikális adatokat és elképzeléseket tanultak meg kívülről, és a legtöbbet abból, amit megtanultak, hamar megint el is felejtették. Ennél sokkal fontosabb az, hogy az embernek a fizikai világban is úgy kell tanulnia, ahogy a lélek is tanul - elbeszélések helyett az élet tényleges megtapasztalása által.

Amikor az emberek visszatértek a természethez, a gyerekeket is korai éveiktől kezdve bevonták az életfenntartó tevékenységekbe. Minden család maga tanította a saját gyermekeit az élet fontos dolgaira. Az emberek új módszereket találtak arra, hogy átadják a gyerekeknek a tudás alapjait a háztartási feladatokban való részvétel által.

Amikor az édesanya zöldséget készített elő az étkezéshez, minden darabot megszámolt, miközben hámozta azt, és így tanította meg a gyereknek a számolást. A kertben a gyerek szedhette össze a zöldséget, hogy meglássa, milyen az a természetben, és hogy növekszik, aztán pedig segíthetett annak elkészítésében. Ilyen módon a gyerekek közvetlen tapasztalatot szereztek a növényekről ahelyett, hogy csak hallottak volna róluk.

A szántóföldi kirándulások alkalmával tanították a gyerekeket a természet különböző jellemzőire és működésére. Megtanulták, hogy mely növények ehetők és melyek nem. Különleges alkalmakkor gyerekek kis csoportját magukkal vitték a felnőttek a világűrbe, hogy tanítsák őket a bolygókra és a világűrrel kapcsolatos főbb ismeretekre.

Otthon a gyerekek nemcsak az állatokkal törődtek, vagy a ház tisztántartásában segédkeztek, hanem egyszer egy héten egy gyerek azért is felelős volt, hogy elkészítse a család reggelijét, ebédjét vagy vacsoráját.

A kultúrát sem felejtették el. Folyamatosan bátorították a gyerekeket, hogy írjanak verseket vagy dalokat arról, amit már megtanultak, és rajzolják le papírra azokat a dolgokat és személyeket, amiket/akiket a nap folyamán láttak. A táncolás, a festés és a színjátszás a gyerekek és felnőttek kedvenc hobbijaivá váltak. Számukra a mindennapi élet eleven részévé vált az, hogy kifejezzék önmagukat művészet által, ahogy még ma is teszik azt.

Egy bizonyos játék különösen kedvelt volt. Ennél arra gyűlt össze az összes környékbeli gyerek, hogy improvizáljon. Egyik a másik után kigondolt magának egy bizonyos jellemet, egy helyzetet és egy keret-jelenetet. Ezeket az ötleteket aztán egy másik gyerek játszotta el énekelve vagy táncolva. Ez így ment az egész estén keresztül, amíg mindenkire rákerült egyszer a sor, hogy kitaláljon valamit, és hogy kifejezzen valamit. Így tanultak a gyerekek gyorsan gondolkozni, történeteket és verseket kitalálni vagy egyéb egyéni adottságaikat kifejezni. Ezáltal már korai életkorukban megtanulták kifejezni magukat sok különböző módon, és ebben egyidejűleg örömüket lelték.

Késő este összegyűlt az egész család egy 30 perces csendgyakorlatra, amelynek során ellazították testüket, lelküket egy szellemi (spirituális) tapasztalat érdekében. Ez az a szellemi dolgokra szentelt idő, amelyről az elején beszéltem.

Ahogy nőtt az emberek tudatszintje, úgy tanulták meg egyre jobban, hogy egy olyan gyerek, akinek megadják a szabadságot ahhoz, hogy saját tulajdonságait kifejlessze, és megszerezze saját tapasztalatait, inkább válik egyéniséggé, mint szülei képmásává. A gyerekek egyre természetesebb módon nőttek fel, saját jó belátásuk szerint, természetesen megfelelő irányítás és fegyelem mellett.

Azokat a gyerekeket, akik nem szívesen tanultak, nem kényszerítették arra; nekik meg volt engedve, hogy a kultúránk alapjait abban az életkorban tanulják meg, amelyben késznek érezték magukat arra. Mivel azonban az összes tanulóknak szánt játék nagyon érdekes és szórakoztató volt, a legtöbb gyerek részt vett bennük. Minden gyerek tudatában volt azon természetes vágyának, hogy tanuljon és fejlődjön.

A vénuszi gyerekek a legtöbb alapvető ismeretet otthon sajátították el, és mindkét szülő részt vett a tanítási folyamatban. Ez nagyon természetes volt, mivel a szülői ház az élet középpontjává vált.

Amikor a Vénusz népe áttért az asztrálsíkra, az emberek természetesen megtartották nevelési módszereiket. Életem első éveiben Arena néni sok hasznos alapismeretre tanított meg engem. A legfontosabb dolgok, amiket megtanultam, azzal voltak kapcsolatosak, hogy az asztrális világ egyik nagykorú polgárává váljak, ami a mi korlátlan erőink miatt sok fegyelmet igényelt.

Arena néni mutatta meg nekem, hogyan kell tárgyakat megjeleníteni. De mindig arra biztatott, hogy több mindenre magam jöjjek rá, ahelyett, hogy arra várnék, hogy majd megtanítanak rá. Legkisebb korom óta az asztrális és a fizikai világról szerzett ismeretem nagy részét saját tapasztalataimból tanultam meg.

Már nagyon kis koromban megtanították nekem a vénuszi abc-t, a nyelvet és a számrendszert. Ezeken kívül Arena néni a kérdéseim és érdeklődésem által engedte magát vezettetni. Minden délután leült velem, hogy olyan művészi képességekre tanítson, mint a festés és a fafaragás.

A növények világa különösen érdekes volt számomra. Szerettem a növényeket! Megtanultam mindenféle dolgot a gyógynövényekről, gyógyító és hétköznapi használatukat.

Olyan sok mindent tanultam, hogy könnyedén meg tudnék írni egy másik könyvet, hogy átadjam tudásomat a földi embereknek. Az érdeklődésem kiterjedt például az összes történelmi kor divatstílusától az ember természetéig. Több olyan tulajdonságot tanultam meg, amelyek lehetővé tették számomra, hogy sok barátot szerezzek, és amelyek megóvtak attól, hogy kritizáló emberré váljak.

Amikor idősebb lettem, kezdtem bejárni Teutónia városába. Majdnem minden nap bementem. A tanulás templomában nem tanítottak minket, hanem mi gyűjtöttünk tapasztalatokat egy-egy terület szakértőinek vezetésével. A művészetek temploma volt a legnagyobb az összes templom között, és az egyformán vonzotta a gyerekeket és a felnőtteket.

A művészetek templomába minden reggel mesterek jöttek az ott lévő tanulók irányítására. A legtöbben közülünk a központi kerek csarnokban dolgoztak, törökülésben ülve a padlón, és előttük voltak a munkáik.

Egy mester rendszerint egy példával kezdte. Megmutatta a tanulóknak, hogyan lehet alkalmazni az egyes anyagokat, és hogy az egyes szerszámokkal milyen különböző hatásokat lehet elérni. A művészet ezen ágának és technikája feltalálóinak a történetét kihagyta; az a történelemtanárok dolga maradt. Minden tanuló ideálja abban állt, hogy megtalálja a saját stílusát, ahelyett, hogy valaki mást másolna.

Aztán mindenki nekiállt a saját munkájának, hogy próbálkozás és tévedés által tanuljon. A lustább tanulók arra kérték a mestert, hogy mutassa meg nekik pontosan, hogy mit hogyan kell csinálni; és a mester mindig rendelkezésére állt azoknak, akik segítségül hívták őt.

Így minden tanuló a saját maga módján tanult, akár festésről, szövésről, akár fafaragásról volt szó. És mindenki megalkotta az ő saját, egyéni műveit, azáltal, hogy saját, egyéni stílusát alkalmazta. A többi templomban ez ugyanígy ment.

Maga a tanuló dönti el, hogy több évet eltölt-e azzal, hogy tökéletesítse képességeit egy bizonyos művészeti ágban, vagy csak néhány napot, mert inkább több alapvető technikát szeretne elsajátítani.

Mindenki ösztönözve van arra, hogy ha elsajátított egy technikát, akkor legalább egy napot töltsön azzal, hogy továbbadja tapasztalatait a többi tanulónak. Valamennyi idő elteltével bárki eljuthatott arra a szintre, hogy egy művészeti ág mestere legyen.

Amint elértük a mesterség valamelyik szintjét, tartottunk egy nyilvános 'házi' kiállítást, hogy a település minden lakója megcsodálhassa alkotásainkat. A Földön keletkező műalkotásokkal összehasonlítva ezek a templomokban kiállított művek fantasztikusak voltak, mert az asztrálsíkon csak a puszta képzelőerő határai korlátoznak bennünket.

Hagyomány a mi kultúránkban, hogy amikor valaki közeledik a mesteri szintek valamelyikéhez választott területén, valami olyasmit próbál meg alkotni, amit korábban még sohase hoztak létre. Ilyen módon mindig valami újjal és mással egészítettük ki a művészeteket és a tudományokat.

Gyerekkorom alatt különböző időkben folytattam tanulmányokat a matematika, a történelem, a vallások, a kertészet és a biológia templomaiban. A biológia templomában azt is megmutatták, hogyan lehet életet teremteni az alapvető kémiai vegyületekből. Azt is bemutatták, hogyan lehet humanoidokat alkotni. Ilyeneket a Vénusz történelmében egykor robotokként alkalmaztak. Aztán az emberek egy tragikus esemény által megtanulták, hogy ez nem volt jó gondolat, mert a humanoidokat borzasztó asztrális lények szállhatták meg és hajthatták uralmuk alá. (Akkoriban fizikai élet volt még a Vénuszon.)

A biológia templomában az élet legmélyebb titkait tanították, és azt is, hogy hogyan lehet megalkotni az élet minden formáját. A titok lényegileg abban áll, hogy magának az életnek az eredete a fizikai világegyetemen kívül létezik. Óriási kinagyító képernyőkön mutatták meg nekünk, hogyan vesz fel az élet valóban fizikai alakot. Abból, amit ebben a templomban tanítottak, sok minden halomra döntene olyan elméleteket, amelyeket jelenleg tisztelnek és tanítanak a Földön. Én annyi örömöt leltem az ebben a templomban szerzett tapasztalataimban, hogy egy ideig komolyan latolgattam, hogy az orvostudománynak szenteljem-e az életemet.

A matematika templomába rövid ideig jártam. Az egy piramis alakú épület volt, amely sok felszín fölötti és felszín alatti szintre tagolódott. Itt azt terveztem, hogy többet tanulok a 9-es számrendszerről, de érdeklődésem elapadt, mert ehhez túl sok észmunkára volt szükség. A templomban tanították természetesen az összes számrendszert, és még sok más matematikai területet is.

A történelem temploma nem csak a mi múltunkat tárgyalta, hanem a mi naprendszerünkben lévő összes, valamint az űrhajósaink által felfedezett minden más bolygó történelmét is. Abban a tudatban, hogy talán egy jövőbeli életben a Földön fogok újraszületni, amennyi csak lehetséges volt számomra, olyan sokat akartam megtanulni erről a bolygóról, addig, amíg lehetőségem van rá, gondoltam. Tudtam azt, hogy mint lélek, emlékezni fogok mindarra, amit tanulok.

Azért is érdekelt a Föld, mert tudtam, hogy sok életet töltöttem ott. A kedvenc helyem és kedvenc korom az ókori Egyiptom volt; természetes érzésvilágomból és a zene- és táncszeretetemből annyi minden származott egy ebben a nagy kultúrbirodalomban leélt korábbi életemből.

Azóta a korszak óta a tánc nekem minden inkarnációmban szerves része volt az életemnek. Az ebben szerzett tapasztalataim addig a pontig gyűltek, hogy most azok mind tárolva vannak a lelki síkon. Kifejlesztettem azt a képességet is, hogy mindig előre tudom, hogy mi fog történni egy zeneműben; ez az értelmező táncnál nagy segítség.

A történelem temploma egyike volt a kedvenc helyeimnek, mert az élővé tette a holt múltat. Az épület fő szintjét egy időgép töltötte ki!

Ez egy sötét helyiség volt, amelynek közepén a padlón ültünk. Egy vezénylőpulton be kellett adni a dátumot, a bolygót és a pontos helyet. Aztán előzetes figyelmeztetés nélkül eltűntek a helyiség falai, megszűnt a sötétség, és ott is voltunk, és láttuk 1:1-ben, hogy mi történt.

Mivel azonban mi egy asztráltestben éltünk, ugyanakkor a fizikai síkba néztünk bele, úgy néztük a jeleneteket, mintha fizikai értelemben véve holtak lettünk volna. ( Megjegyzés : testen kívüli állapotban, „szellemként”, asztráltestű lényként érzékelték a megjelenített fizikai világ lakói őket, az időutazókat. ) Azok, akik ott a múltban éltek, és természetfölötti látomásokat éltek át, szellemeknek érzékeltek minket. Számunkra ugyanez az élmény egy nagyon is reális tapasztalat volt.

Amíg rá nem jöttünk, hogy rajtunk minden keresztülmegy, nagyon ijesztőek voltak ezek a tapasztalatok. ( Megj : mint a 3D-s moziban. ) Nekem is meg kellett tanulnom, hogy nem volt szükség arra, hogy visszahőköljek vagy kitérjek az útból, ha valaki felém jött.

Belelátogattam a Vénusznak azokba a történelem előtti korszakaiba, amikor még különös kinézetű vadállatok és esőerdők voltak a bolygón. A dinoszauruszok kora a Földön valami hasonló volt, mondták nekünk. Lenyűgözőnek találtam ezt az utazást, de egy kicsit félelmet keltőnek is, mert olyan ijesztő volt.

Aztán ellátogattam a jövőbe is. Egy olyan korba, amikor az ember mindent technikailag tart az ellenőrzése alatt. Minden automatikusan működött. A tájak feltűnően sivárak voltak, a városok szintúgy és az egyes házak is. Gombnyomásra lehetett ennivalót kapni, ami egy kis kocka alakú koncentrátum volt. ( Megj : Itt természetesen nem a Vénuszról, sem más magasan fejlett civilizációt hordozó bolygó / Mars, Ganimédesz, Szaturnusz stb. / „techno”-jövőjéről van szó - de épp úgy a felemelkedő Földről sem! )

Annak a kultúrának a legszörnyűbb tabuja az volt, hogy nem volt szabad megérinteni semmilyen formában egy másik embert. Ezt tisztátalannak és veszélyesnek tartották, merthogy azáltal betegségek terjedhettek volna tovább. A gyerekek nemzése céljából a férfi ivarsejtjeit egy vékony csövecskébe juttatták, majd onnan befecskendezték a nőbe.

A gyermekeket gépek nevelték fel, amelyek 24 órán keresztül gondoskodtak róluk, etették őket, kicserélték a pelenkákat, tanuló játékokat vittek a környezetükbe és képernyőkön keresztül tanították őket, amelyek a falakba voltak beépítve. A gyerekek mindent megkaptak, kivéve a szeretetet.

Én mindezt nagyon ijesztőnek és nyugtalanítónak tartottam. A templom vezetőitől megtanultam, hogy ez a korszak körülbelül csak 50 (földi) évig fog tartani. És mivel az embereknek nem volt megengedve, hogy megérintsék egymást, az érzéseik gyűlöletbe mentek át. A gyilkosságok széles körben elterjedtek. Ez a bolygó nem a Vénusz volt, hanem ebben a naprendszerben egy másik, melynek a nevét nem kell, hogy megemlítsem.

Gyerekkorom alatt sokat tanultam a Legmagasabb Istenség felmérhetetlen világairól, a fizikai létsíktól kezdve a magasabb, szellemi (spirituális) világokig. Az én feladatom nem abban áll, hogy a Legmagasabb Istenség Törvényeinek mindenféle földi megnyilvánulását megvilágítsam. Ezzel azok a spirituális mesterek foglalkoznak, akik megőrizték az erre irányuló tanításokat, mióta elrejtették azokat. Ezek a tisztán szellemi művek túl terjedelmesek és mélységesek ahhoz, hogy egy könyvbe bele lehetne azokat foglalni.

Ehelyett én azokat a tanításokat mutatom be, amelyek Titániában ( Vénuszon ) tárultak fel számomra, és körvonalazni fogom azt az irányt, amelyben megtalálhatók azok a Földön.

Ha emlékeztek rá, Titánia csak egy szellemi utat ismer - vagy ha úgy akarjátok nevezni, egy vallást, melynek mentén egy bolygónak járnia kellene. Ezzel szemben a Földön a vallásoknak, szellemi (spirituális) irányzatoknak, okkult és metafizikai csoportosulásoknak és filozófiai rendszereknek egy kusza sokasága és sokfélesége létezik. Engem nagynénim jól felkészített arra, hogy képes legyek úgy is élni, hogy ez itt másképp van. A számomra egyik legértékesebb lecke ennek a sok szellemi ösvénynek az eredetével kapcsolatos.

Az, hogy a Földön ilyen sok egymásnak ellentmondó vallás és spirituális út létezik, azért van, mert a földi emberiség szellemileg még éretlen, még egy korai fejlődési szakaszban jár. Az egész kozmikus történelem folyamán a bolygók fejlődésük során mindig is hasonló problémákkal küzdöttek. Az az igazság, hogy a Legmagasabb Istenség csak kevés ilyen ösvényt szabott ki. Sőt, ez a kevés valójában ugyanaz a tanítás csak más néven.

Ha visszatekintenétek a földi vallások történelmébe, megállapítanátok, hogy minden vallást és minden egyéb szellemi tanítást mindig egy különleges szellemi vezető alapított. Egyetlen egy, akinek a munkáját fizikai halála után hű követői folytatták. A ma élő emberek között a legtöbben tudnak egyesekről, mint pl. Jézus Krisztusról, Buddháról, Mohamedről, Krisnáról és sokan másokról.

A legtöbb esetben a következő történt: az ilyen szellemi vezetők között egynek sikerült egy vagy több testen kívüli tapasztalatra szert tennie egy magasabb létsíkon. Akár az asztrális, akár a mentális vagy épp a kauzális szintre jutott el az illető, nagy bölcsességgel és azzal az égető vággyal tért vissza, hogy megossza azt egy üzenet formájában másokkal. Üzenete talán egy megváltó evangélium volt, vagy egy társadalmi üdvtanítás, annak eredete mindenesetre a magasabb létsíkkal meglévő kapcsolata volt.

A fizikai síkon ezen a ponton egy új vallás kezd kialakulni és fejlődni. Évszázadokkal később követői azonban mint lelkek, sajnos elkövetnek egy meglehetősen alapvető hibát. Azzal, hogy vallásuk alapítójának lábnyomaiban akarnak járni, ugyanazt próbálják megélni, amit Ő tapasztalt meg. Megpróbálnak eljutni egy másik lélek bölcsességére és szellemi (spirituális) fejlettségére, amelyre azonban az a lélek egy testen kívüli tapasztalat által jutott el egy magasabb létsíkon.

Különböző követők aztán a hitgyakorlatukban és módszerükben végrehajtott változtatás által megszerzik saját megvilágosító tapasztalataikat. Nemsokára leválik az egyházból egy csoport vagy kialakul egy mellékág, amely az említett követő sikerére alapul. Ennél feltehetjük a kérdést, hogy vajon mindez az egyén számára mit eredményez? Nos, minden korábbinál jobban konformistává ( az uralkodó felfogás elvtelen hívévé ) és külső hatalmak rabszolgájává teszi őt.

Minden egyes egyénnek keresnie kell azokat az igazságokat és tapasztalatokat, amelyek az ő teljességéhez hiányoznak még, pontosan úgy, mint ahogy az úgynevezett szellemi nagyságok tették azt. Mivel minden lélek egyedülálló, egy egyén nem járhat ugyanazon az ösvényen, mint a másik, és nem követheti ugyanazokat a módszereket és tanításokat és nem számíthat ugyanazokra az eredményekre. Minden egyén szellemi fejlődése folyamán keresi az ő sajátos testen kívüli tapasztalatait, és olyan módszereket alkalmaz, amelyek neki valóak. Ha ez megvalósul, akkor minden egyén szellemi nagysággá válik, és a maga számára már fizikai halála előtt megtapasztalja, hogy mi megy végbe a túlvilágokban.

A legtöbb embernek szüksége van olyan tapasztalatokra is, amilyeneket a vallások és a bizonyos minőségi szintet elérő mindenféle szellemi (spirituális) utak felkínálnak. Ezeket a tanításokat nem lehet elítélni. Minden léleknek különböző vallásokra, szektákra és filozófiákra van szüksége ahhoz, hogy olyan tapasztalati hátteret szerezzen, ami segít neki a magasabb igazságok megértésében. Ezek a szellemi irányzatok lépcsőfokoknak tekinthetők az úton.

Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a fizikai, asztrális, kauzális és mentális létsíkok olyan börtönök, amelyekben komoly hatalommal jelen van a negativitás. A "Kal" ügynökei támogatják a legtöbb vallást és szellemi irányzatot. Egy őszinte tanulónak meg kell találnia az ő úgymond saját igazságát, ami mindig ugyanaz, mert az alsóbb világokon túl származik. Ugyanúgy, ahogy a fizikai világban meg vannak a "Kal"-nak a képviselői, akik még nem fejlődtek túl a mentális síkon, vannak itt helyettesei a Legmagasabb Istenségnek is. Az egyén a megfelelő időben megtanul jobban az ő belső tapasztalataira hagyatkozni, ahelyett, hogy mindig és mindenben egy másik egyén tapasztalataira nézzen fel.

Az igaz tanítás folyamatosan azt hirdeti, hogy a Legmagasabb Lény szellemi (spirituális) lényegét mint belső fényt lehet látni és mint belső hangzást lehet hallani. A hangzás nagyon fontos, mert ezt az áramlást a lélek mint egy vezérsugárként használja a hazatéréshez, ahhoz, hogy elérje az igazából szellemi (spirituális) világokat.

Számomra elkedvetlenítő volt megtudni azt, hogy a Földön ideérkezésem idejében ott nem tanították nyíltan a Legmagasabb Istenség Törvényeit. Emiatt majdnem mégis úgy döntöttem, hogy nem jövök, mivel azonban a másik oldalon tudtam a karmámmal kapcsolatos dolgokat, hát mégis jöttem.

A földi kultúra fiatal, és tele van magaslatokkal és mélységekkel. A bibliai időkben az égen látható űrhajók olyan ismertek voltak az emberek számára, mint manapság a repülőgépek. A világűr utazói rendszeresen jöttek ide, hogy figyelemmel kísérjék a Föld fejlődését.

Ahelyett, hogy az elemek urai lettek volna, a Föld első benépesítőinek leszármazottai nagyon ijesztő népséggé váltak. Megtagadták a világegyetemmel, az Istennel és a saját magukkal kapcsolatos legtöbb alapvető igazságot. Fő törekvésük a fizikai túlélés és jólét volt, fő félelmük pedig a halál. A bálványok és istenek mindenen uralkodtak az életben, és áldozati cselekedetek voltak elterjedtek széles körben. Annak érdekében, hogy vezető helyzetben maradjanak, és kellemes életet élhessenek, a papok a vallásokat a hatalomgyakorlás eszközeivé tették. Szabályok, rituálék (szertartások) és félelemkeltés voltak az eszközeik, és uralmuk abszolutikus volt. A korlátolt hitirányzatok a legtöbb embernél korlátolt életmódhoz vezettek.

Ebben az érában született meg egy nagy lélek. Mint lélek, ez a férfi azért határozta el, hogy reinkarnálódik, hogy útmutatást adjon a zsidók számára, miután elkötelezettséget érzett irántuk. Ezzel a néppel együtt töltötte el egyik legkiemelkedőbb inkarnációját, de ő egyike volt azoknak, akik a tudatlanságba vezették azt a népet. Mint szellemileg fejlett lélek, elhatározta, hogy visszatér és kiegyenlíti karmikus tartozását azzal, hogy szellemi értelemben felvilágosítja ezt a népet.

Annak a módnak, ahogy megszületett ebben az általa kiválasztott népben, sok köze volt a Bolygók Testvériségéhez. A világűrből érkező látogatók látták, hogy mi zajlott a Földön, és őket is belevonták ezekbe az eseményekbe. A marsiak egy ideig Mexikóban és Dél-Amerikában tartózkodtak, és befolyással voltak az inka népre. Csodálatosan szép tanításokat hoztak magukkal. Úgy is ismerték őket, mint 'a szárnyas istenek, vagy napistenek', mert nagy erőkkel és nagy bölcsességgel az égből szálltak alá.

Jeruzsálemben és ennek a népnek az országaiban a világűrből érkező látogatókat angyaloknak nevezték, ami annyit jelent, hogy 'mennyei lény'. De hogy is nevezhettek volna másként olyan teremtményeket, akik űrhajókkal szálltak le és akiknek olyan békés, mennyei arcaik voltak? Az emberek azt tételezték fel, hogy az égből érkező élőlények csak szellemi lények lehetnek. És így a bibliai történet tele van olyan prófétáknak az  elbeszéléseivel, akik találkoznak Istennel vagy angyalokkal, vagy űrhajóiknak olyan durva leírásaival, mint 'tűzoszlop' vagy 'kerék a kerékben'.

Ha a Biblia többet tartalmazna ezekből az információkból, kitéve azokat a nyilvános felülvizsgálat lehetőségének, meg lennétek lepődve a legendás "három napkeleti bölcs" igazi kivoltán, azon, hogy kik is voltak ők, kit képviseltek, milyen úton-módon szereztek tudomást az eseményről és hogyan érkeztek meg kellő időben a történés helyszínére. Nagy igazságok rejlenek a szent irataitokban tudósított néhány ilyen esemény mögött. Ezekből sokat szándékosan kihagytak belőlük, vagy a fordításokban megváltoztatták jelentésüket, csakhogy megőrizzék a nép feletti hatalmukat, ami azoknak a földi szellemeknek a szándéka volt, akik létrehozták és fenntartották ezt a rendszert.

Még mindig jönnek testvéreitek más magasságokból és létsíkokból, hogy tapasztalatokat szerezzenek itt, levezekeljék saját karmájukat és segítsenek a földi emberiségnek a lét ezen sűrűségében. Egyesek úgy élnek közöttetek, hogy nem ismerik fel őket, mások azért jönnek valahonnan ide, hogy megfigyeljenek benneteket, és alkalomadtán kapcsolatot vesznek fel a Ti népetekkel. Ilyen mindig is volt, és mindig lesz is.

Az én küldetésemnek az egyik része abban áll, hogy segítsek Nektek, hogy megnyíljon a szemetek a valóságokra, hogy olyannak lássatok több fontos dolgot, amilyenek azok valójában. Mármint azoknak, akik többet akarnak tudni az ilyen dolgokról. Csak az ilyen emberek számára született ez a könyv.

 

Omnec Onec

Vége

Kiemelt cikkek

Válasz az UFO-kutatás hét alapkérdésére 1. rész

Evukációs flották a Föld körül
Evukációs flották a Föld körül

 A kezdőlapon jó egy éve feltett hét alapkérdés megválaszolására eljött az idő :

1. Mik az ufók?

Olyan űrjárművek, melyeket a ( Földnél ) magasabban fejlett technikai civilizációk entitásai bolygók és/vagy naprendszerek közötti közlekedésre rutinszerűen használnak.

Azonban az „ufó” meghatározás természetesen nem pontos, sőt inkább cinizmusról és tudatlanságról tanúskodik, mivel ez a mozaikszó egyszerre tükrözi a mai ( bár már nem sokáig )  uralkodó, euro-amerikai típusú áltermészettudomány materialista szemléletét, másrészt azt is, hogy még a durvaanyagban észlelt jelenségeket is automatikusan letagadják, ha a mindennapi tapasztalat ellentmond a materialista elméleti rögeszméknek.

Bővebben ...

A kozmikus magyarság – a Mindenség kulcsa

A kozmikus magyarság – a Mindenség kulcsa

Most, hogy közeledünk a galaktikus együttállás sorsdöntő napjához, és az ezzel együtt járó kibírhatatlan lelki feszültségeket is megtapasztalva, melyet a remény és kétség szinte percenkénti váltakozása okoz a Fény után vágyakozó lélekben, eljött az ideje annak is, hogy beszéljünk a magyarság kozmikus küldetéséről, arról az örök és szent megbízatásról, melyet minden földi nép közül éppen a földi magyarság tagadott meg a legjobban!

Bővebben ...

Válasz az UFO-kutatás hét alapkérdésére 2. rész

Adamski találkozása Orthonnal
Adamski találkozása Orthonnal

2. Honnan jönnek?

 

Addig erre a kérdésre sem lehet kellő mélységben megadni a választ, amíg bizonyos tudati feltételekkel a kérdésfeltevő nem rendelkezik.

Mert ha az ilyen személy legalább elemi fokon nem alakított helyes képet az ufókról, hogy mik is lehetnek egyáltalán, addig a ’honnan jönnek?’ kérdésre adandó választ sem nagyon értheti meg.

Lássunk tisztán : az egész emberiség jelenlegi válságának a valódi oka magában a tudatban, az eddig évezredeken át kontrollált emberi tudatban keresendő, mely mai napig egy illúzió-világegyetemet érzékel maga körül, ami köszönő viszonyban sincs a világegyetemünkben lezajló valós folyamatokkal, a mindenséget irányító tényleges erőkkel és ezeknek a belső összefüggéseivel.

Bővebben ...

Idővonalunk csődje - és egy megoldás 1. rész

Idővonalunk csődje - és egy megoldás 1. rész

Elég furcsa idővonalon vagyunk - vagy inkább ebben rekedtünk, mivel az események itt még olyanok, mint amikor egy régi zenegép zsinórját lejátszás közben kihúzzák a konnektorból, így az utolsó, már senkit sem érdeklő zeneszám, egyre halkulva, egyre akadozva ugyan, de még továbbfolytatódik - viszont az új, korszerű lejátszó sehol sincs, így az új időknek új dalai sem hallhatóak még.

Ez a fő probléma.

Bővebben ...