Tartalomjegyzék

Ivánka regisztrálása az APU-n

„Kérem, menjetek tovább!”, kérte őket egy magas apui.

„Gyere”, mondta Pedro és szeretettel nézett Ivánkára, „lépjünk be ebbe az irodába.”

„És itt mi történik?”

„Itt jegyeztetheted be magad. Ez jelenti majd számodra a jogosultságot, hogy addig maradj Apun, amíg csak szeretnél.”

Ivánka mosolygott, mert az összes ilyen eljárás annyira különös volt számára. Olyan volt, mintha azt közölte volna vele valaki, hogy feltámadott a halottak közül. Mégis, az a mód, ahogy bántak itt vele és mindaz a sok csodálatos dolog, amiket látott, vonzotta őt ehhez a bolygóhoz. Jól el tudta képzelne itteni további életét.

Egy kerek ajtón keresztül egy olyan helyiségbe érkeztek, amelyik tele volt számtalan kapcsolótáblával, készülékekkel, hangszórókkal és képernyőkkel, amelyek egy bizonyos nyelven képeket közvetítettek valahonnan.

„Kérlek, foglalj helyet”, ajánlotta neki Pedro, és Ivánka eleget tett a szeretetteljes invitálásnak. Egy fiatalember levette a fejhallgatóját és barátságosan megkérdezte:

„Mint pár akartok együtt élni, vagy külön-külön?”

„Nem egészen értem. Kérlek, elmagyaráznád nekem, Pedro ?”

„Itt az Apun a családi élet nagyon különbözik a földitől. Az egyénnek ott olyan társadalmi szabályoknak kell alárendelnie magát, amelyek igazi érzéseit beszűkítik. Ezeknek az eredete anyagi, fizikai és szociális érdekekben rejlik, amelyek a férfi és nő közötti vágyakozás mögött állnak. Az emberek megpróbálják maguk alá rendelni azt a személyt, akit „szeretnek”, hogy ily módon biztosítsanak maguk számára személyes és egoista élvezetet. Ilyesmit az Apun nem ismerünk. Itt a szerelem szabad. Azt szeretheted, akihez vonzalmat érzel, ahogyan és amikor csak akarod, anélkül, hogy ezt a ’szerelmi viszonyt’ – ahogy ti nevezitek – korlátozná valami is.

Egyesek együtt élnek kölcsönös vonzalmuk alapján anélkül, hogy közelről ismernék egymást. Mi azon a nézeten vagyunk, hogy a szexualitás valami nagyon személyes dolog, amelynek gyakorlása az adott férfi és nő döntésétől függ. A hogyanról egyedül ők döntenek, és az időtartamról is, úgy, ahogy az számukra a legjobb. Nincsenek kötve semmilyen szabályhoz vagy mások véleményéhez. Egyedül a pár akarata a döntő. Egy pár egyesülésénél csak az egymás iránt érzett szimpátiájuk a mérvadó.

Az apui társadalom jelentősen különbözik a földitől és más bolygók társadalmától is. Mióta meg van a vércsere lehetősége, Apu trilliónyi lakosa közül sokan idősebbek, mint 1 milliárd év. Együtt egy egyetlen nagy családot képeznek bármiféle fő személy vezetése nélkül. Mindenki képes arra, hogy megoldjon bármilyen közös vagy személyes problémát. Képesek űrutazásokat végrehajtani vagy békés módon hatást gyakorolni egy másik bolygóra. Minden azok szerint a pozitív normák szerint zajlik, amelyeket már évmilliók óta ismerünk és követünk. A nők és férfiak élhetnek itt egyedül is, ha azt akarják. Élhetnek együtt férfiakkal vagy párban, nemzhetnek gyerekeket és azt szerethetik, aki a legtöbbet jelenti számukra. Az együttélés időtartama tetszőlegesen hosszú lehet.

Az apuiak senkire se erőltetnek rá egy döntést és az egoizmus idegen tőlük. A Tejút-galaxis bolygóinak, mint pl. a Földnek, sok lakója szenved az embertársa által reá gyakorolt pusztító dominanciától. Mi véget vethetnénk ennek a földi nyomornak, ha kiiktathatnánk ezeket a rossz vezetőket és mindenkire a saját életmódunkat kényszerítenénk rá. Ez azonban erőszak lenne, mert ennek a célnak az eléréséhez meg kellene szüntetnünk a pénzrendszert, amely jelenleg az ottani földi élet fő eleme, de éppúgy a sok vallást és ideológiát is, amelyek ugyanúgy gyűlöletet és viszálykodást szítanak és azt hitetik el az ottaniakkal, hogy saját maguk láthatatlan vezetők védelme alatt állnak. Meg kellene továbbá változtatnunk az ott élő emberek szokásait, és a táplálkozásukat is alá kellene rendeljék egy eddig nem kellően figyelembe vett kisebbségnek ( a vegetáriánusoknak ) .

Mi azonban, ennek ellenére, nem hagytuk cserben a szóban forgó embereket, hanem a legkülönbözőbb módokon segítünk nekik - ahogy ezt majd később fokról fokra megismered. Vannak még olyan bolygók is, amelyek fejlettségi szintje több ezer évvel a Föld mögött jár”, hangsúlyozta Pedro, „de most fejezzük be, amit elkezdtünk”, és Ivánkában felmerült a kérdés, hogy vajon a Pedro által vázolt életmódot el lehetne-e képzelni a Földön.

„Hogy is szólt az a kérdés, amit meg kellene válaszolnunk?”

„Hogy párként vagy külön szeretnénk-e élni”, mondta Pedro mosolyogva.

„És neked mi a véleményed? Már évekkel ezelőtt megismerkedtünk, nemde?”

„Igen, pontosan 3 évvel ezelőtt a plodzi strandon.”

„Én szeretném megismerni ezt a bolygót és a lakosait. Olyan ez számomra, mint egy álom, amely segíthet nekem, hogy elfelejtsem a szenvedést és kivezessen engem abból a nyomorból, amit a pénz hozott a Földre.”

„Ne mondd ezt”, vélte Pedro. „Már az előtt, hogy megjelent a pénz, volt rabszolgaság és nyomor. Ezek annak következményei, hogy az emberek nem képesek elfogadni egymást, hanem primitíven élnek, mint az akkori emberek. A mai ember azonban tudatában van minden tettének, mert ő maga az, aki bevezette a szabályokat és törvényeket, hogy mások kihasználása és rabszolgává tevése által jóléthez jusson. A pénz bevezetésével a helyzet láthatóan rosszabbodott. A bankrendszer is megjelent, mint a modern üzleti élet alapja, és az ember kényszeredetten alárendelte magát a pénz impériumának. Ez volt a legnagyobb tévedés, amelyet a földi emberek fejlődésük folyamán elkövettek. A Föld a harc és lemondás közjátékává vált.”

„Na, mit szólsz, elkísérsz, hogy megmutasd nekem ennek a bolygónak a csodáit?”, vetette közbe Ivánka, mert Pedro gondolatmenete az átélt szenvedés kellemetlen emlékeit élesztette fel benne.

„Természetesen, nagyon szívesen. Hisz ezért hozattalak téged ide.”

„Rendben van, akkor hát mint pár fogunk együtt élni”, felelte Ivánka.

„Akartok ’reprodukálni’?”

„Ez mit jelentsen? Nem egészen értem.” Ivánka kérdően nézett Pedrora. Ő meg csak somolygott.

„Csak nyugi, elmagyarázom neked. Mint ahogy már mondtam neked, itt mindenki szabad döntést hozhat. Ha férfinek és nőnek az a szándéka, hogy együtt éljenek, ahhoz normál esetben egy szexuális élet is hozzátartozik. Ez a jog mindenkit megillet, de erre nincs törvény. Mi szentnek tekintjük ezt, és két lehetőséget különböztetünk meg. Ha a férfi és nő gyermekeket akar a világra hozni, azt be kell jelenteniük, függetlenül attól, hogy együtt élnek-e vagy külön vagy hogy csak egy átmeneti kapcsolatról van szó. Ebben az esetben a nőnek orvosi vizsgálatoknak és azzal kapcsolatos kezeléseknek kell alávetnie magát, éspedig az első szexuális aktustól kezdve egészen a szülésig. Ez a tudományos ellenőrzés szükséges és a leendő anyának a megfelelő papírokat a diagnózissal együtt mindenhova magával kell vinnie. Ezt követően mindenhol élhet és dolgozhat, anélkül, hogy aggódnia kellene a gyermek miatt.”

„És ki neveli fel a gyermeket?”

„A mi társadalmunk a születés után törődik a gyerekkel. Vannak speciális intézmények, amelyekben szakemberek állnak rendelkezésre az ő gondozásukra és nevelésükre.”

„Azt jelenti ez, hogy az anya nem láthatja a gyermekét és nem vele együtt él?”

„Természetesen bármikor láthatja és lehet vele, ugyanúgy, mint az apa. A családot mint intézményt nagy tisztelettel veszik körül, de kevés helyen folyik családi élet, mert a legtöbben szívesebben élnek egyedül. Itt minden ember úgy él és úgy tiszteli a többieket, mintha ugyanattól az anyától származnának.”

„Tehát akkor mi a véleményed? ’Reprodukáljunk’?”, kérdezte Ivánka Pedrót. Annak nevetnie kellett. „A nőknek itt az Apun prioritása van. Ezt a döntést nekik kell meghozniuk, dönts hát te!”

„Én meg szeretném ismerni itt ezt a világot, amihez sokat kell, hogy úton legyek. Így van, nem?”

„Igen, ebben igazad van.”

„Ebben az esetben én a reprodukálás ellen vagyok”, mondta Ivánka határozottan.

„Ahogy akarod, akkor ezt hagyjuk majd.”

Az az ember, aki a kérdéseket tette fel, megnyomott egy gombot az előtte lévő kapcsolótáblán. Egy mellette lévő készülékből pedig elő jött egy a természeteshez nagyon hasonlító mesterséges kéz, és átnyújtott Ivánkának egy kártyát, amin rajta volt a színes fényképe. Mint a legtöbb dolognál, itt is a színek alkalmazkodtak a mindenkori személyes kívánsághoz.

„Ez e te ismertető kártyád”, hangzott fel egy hang a készülékből, amire Ivánka szörnyen megijedt. Az a bútordarab, amelyen az a készülék állt és amely mesterséges kézzel és beszélő hangon ismertető kártyákat osztogatott, titokzatos módon bezárult és egy utazókoffer alakját vette fel.