Tartalomjegyzék

Az Idő Képernyői

Ezzel az egész univerzumot lehet látni. Ezek ugyanazok a képernyők, mint amilyenek a járművekben vannak.”

„Ez tehát azt jelenti, hogy a Földet is láthatom, ugye?”

„Helyes, Ivánka, a Földet és rajta minden helyet és minden személyt.”

„Akkor Dubrovnikot is láthatom?”

„Az összes macskájával és tyúkjával együtt, amelyek ott élnek, Ivánka.”

„Milyen csodálatos ez mind, Pedro…! Meg akarom próbálni.”

„Akkor forgasd el egészen lassan ezt a gombot, Ivánka!”

Megtette. A képernyőn megjelent egy bolygó, melynek felülete sziklákkal és kráterekkel volt tele. Semmilyen vegetációt vagy életet nem lehetett látni.

„Nézd már, Pedro, ez melyik bolygó?”

„Mi 'Kin'-nek nevezzük és a Naprendszerhez tartozik. Amikor Apu akkoriban szétrobbant, a robbanás által Kin kirepült a világűrbe. Még ma is forog. De nem tartottuk szükségesnek, hogy betelepítsük. Keresd tovább a Földet, hiszen már a Naprendszerben vagy!”

„Pedro, már látom a Földet!”, kiáltott Ivánka örömtől izgatottan. „Itt van, nézd!”

Pedro mosolyogva közelebb lépett. Ivánka majdhogynem remegett az izgalomtól, mint egy gyerek, aki egy hőn óhajtott ajándékot kap.

„Mit látsz épp?”

„Azt hiszem, ez a Föld, Pedro.”

„Igen, ez az. Ez itt a dél-amerikai kontinens.”

„Ismered?”

„Igen, ott is voltam egyszer.”

„Mit csináltál ott?”

„Akkoriban az volt a feladatom, hogy támogassam José de San Martin tábornokot az embertársaiért folytatott küzdelmében. Ő egy önzetlen és önfeláldozó ember volt.”

„Meséld el Pedro, hogy hogy is történt az!”

„Keresd tovább Dubrovnikot, azután majd elmesélem neked.”

„Ó, kérlek, meséld el! A részletes beszámolóid a Földön töltött kalandos életedről nagyon érdekesek.”

„Ez a kaland 1809-ben kezdődött”, kezdte el Pedro buzgón. „Akkoriban Madrid lázadók egy titkos csoportjának a székhelye volt, amit a venezuelai fegyveres erők egyik tagja vezetett. Maga körül San Martin összegyűjtötte mindazokat, akik Amerikában születtek, hogy harcoljanak az amerikai gyarmatok felszabadulásáért. Ott ismertem meg José de San Martin tisztet is. Mivel ő egy nagyon pozitív személyiség volt, elhatároztam, hogy támogatom a harcát annál is inkább, mivel egy másik apui már segítette a venezuelait a függetlenségi harcában. Miranda tábornoknál, aki külföldön vezette az ellenállást, mint egy spanyol férfi és egy venezuelai indián nő fia mutatkoztam be, és kértem őt, hogy vegyen fel a csoportjába. Ennek a kívánságnak nagyon szívesen tett eleget. Később együtt Londonba utaztunk. És annak ellenére, hogy én nem voltam katona, összebarátkoztam José de San Martinnal. Amikor hajóra szállt Amerika irányába, a kíséretébe szegődtem.

Argentínában kezdődtek az első nehézségek, mert az argentin vezetők nem bíztak benne. Tehát pozitív ionokat gyűjtöttem, hogy leépítsem a bizalmatlanságot. Felvettek minket a felszabadító hadseregbe és harcoltunk. Amíg mi Dél-Amerika déli részét szabadítottuk fel, azzal egy időben Simon Bolivarnak pedig északon voltak sikerei. Nemsokára azonban keletkezett egy probléma. Bolivar nem akart megtűrni egymás mellett két felszabadítót. Véleménye szerint csak ő kellett legyen az, aki vezeti a dél-amerikai föderációt. Ezért egy találkozót akart a dél tábornokával és a konferencia színhelyéül Guayaquil városát javasolta. San Martin elfogadta a meghívást és 1822. július 26-án pénteken Guayaquil kikötőjében lement a „Macedónia” fedélzetéről. Én arra használtam fel a sok kíváncsiskodó izgalmát, hogy dematerializáljam magam. És egy pillanat múlva már annak az aranyul csillogó babérkoszorúnak a közelében voltam, amit Bolivar készíttetett San Martin fogadására és besugároztam azt pozitív ionokkal.

Végül mindenki odaért ahhoz a házhoz, amelyben a ceremóniának le kellett zajlania. A ház belsejében és annak környékén sok hadvezér, patrióta és magas rangú személyiség várakozott. Bolivar nem tágított vendége oldalától. Olykor-olykor nevetett vagy beszélgetett valakivel, de időnként nagyon gondterhelten és elgondolkozva nézett be. A tömeg kiabált és éljenzett, örvendett és tapsolt. Magas rangú személyiségeket mutattak be rangfokozatuk szerint a látogatónak. Egy szép kislány lépett közelebb tisztelettudóan. A kezében tartotta a feltöltött koszorút, ami a szeretetnek és a békének a jele volt. Meghajolt az előkelő vendég előtt és néhány dicsérő szó után, amelyeket erre az alkalomra megtanult kívülről, feltette a fejére a koronát. San Martin nyílt és nagyon megnyerő tekintetével nézett a lányra, mintha az új, szabad és független Amerikát látná benne. Köszönetet mondott neki az ajándékért, de aztán levette a koszorút és egyszerű, az apui által odasúgott szavakkal a következőket mondta:

’Az én ügyem az, hogy szabadnak és egyesültnek lássam az embereket, nem az, hogy dicshimnuszokat érdemeljek ki. Vannak mások, akik arra méltóbbak.’

Ez a rendkívül pozitív magatartás mindenkit meglepett. Erre nem számított senki. Bolivar kezével intett bizalmi tisztjének, José Escobarnak, hogy menjen oda hozzá. Az oda lépett mellé a vezér bal oldalára, hogy hallja annak halk szavait. Bolivar odafordította hozzá a fejét és amíg San Martin izgatottan a segédtisztjével, Soyerral beszélt valamit, bizalmasan odamotyogott neki:

’Légy éber, mert ha San Martin nem fogadja el a javaslataimat, akkor egy speciális megbízatást kell, hogy teljesítsél.’

Escobar katonai köszöntést mondott és hátrébb lépett. ’A tábornokomnak nem tetszett az argentin magatartása’, morogta magában Escobar és megigazította a derékszíját. San Martin azonban már kapott egy adag pozitív iont. Az ő intelligenciája mindenkinek a javára irányult, az egységre, a testvériségre és a megértésre. Néhány órával később lemondott minden előjogáról, amelyeket általában a társadalom biztosít a győztes csapatok vezetőinek. Önzetlen és testvéri indíttatású szelleme által vezérelve minden jogát, amit a csatamezőn kivívott magának, átruházta Bolivarra. Ezután visszatért Peruba értesítette a harcostársait a döntéséről és visszalépett.”

„Miért cselekedett így San Martin? Ha egy hadvezér lemond minden előnyéről, privilégiumáról és hatalmi igényéről, annak egy nagyon önzetlen embernek kell lennie, egy igazi pacifistának. Mily szívesen éltem volna abban az időben, hogy találkoztam volna vele!”

„Biztos igazad van, az érdekes lett volna, de ha akarod, megismerheted őt.”

„Hogy most megismerjem őt? Hogy gondolod ezt?”

„Nagyon egyszerűen. Nyomd meg a tőled balra lévő gombot és fordítsd el félig jobbra. Aztán gondolj arra, amit látni szeretnél és ő személyesen meg fog jelenni.”

„Már megint ezek a különös dolgok, Pedro…!”

„Csak tedd meg, amit mondok. Kritizálni később is tudsz majd.”

Ivánka megnyomta a gombot, ahogy a férfi tanácsolta, és azonnal egy nagy termet lehetett látni. A terem oldalainál egy sor ember ült, javarészt arisztokraták. Középen pedig három táncospár mozgott egy finom hegedűmuzsika ritmusára.

„Istenem! Hisz ezek a személyek élőek!”

„Nem, Ivánka, most már nem élnek. Ez a jelenet abból az időből való, úgy, ahogy akkor történt. Minden, ami volt és ami van, ami létezik és történik, az létezni fog és történni fog. Ezek pozitív ionokban örökre eltárolódnak. A készülékeink kapcsolatba lépnek ezekkel az ionokkal, bekapcsolódnak és visszaadják azt, ami el van bennük tárolva. Ha szeretnéd, akkor ráállhatsz a teremben bármely személyre és figyelemmel kísérheted életének minden pillanatát a születésétől kezdve egészen a haláláig.”

„A három férfi közül melyik San Martin?”

„Aki középen van.”

„Hogy hívják ezt a helyiséget?”

„Ez Lima az akkori időkben. Egy a San Marcelo utcában lévő termet látsz, ahol az uralkodó felső osztály rendszerint összejött.”

„Ki az a hölgy, aki vele táncol?”

„Az Manuela Sáenz. Ő egy orvosnak a felesége, aki Quitoból jött, hogy itt Limában praktizáljon. Nézd meg pontosan a képernyőt, hogy kitaláld, hogy miért rendezték meg ezt az ünnepséget.”

Amikor Ivánka jobban odanézett, észrevette, hogy megváltozott a jelenet. Sok ember ült a falak mentén, egyesek a sarkokban csoportosultak és beszélgettek. A terem közepén egy kisebb csoport férfi vett körbe egy nőt.

„Az Manuela, aki a férfiak közt áll?”

„Igen, Ivánka, az ő.”

„Mit csinálnak ott? Táncolni akarnak?”

„Ennek a ceremóniának a célja kitüntetések átadása, amelyeket San Martin egyes személyeknek szeretne adományozni az érdemeik elismeréseképpen, hogy meggyorsították a népnek a gyarmatosítás alóli felszabadítását.”

Ivánka fanfárok hangját hallotta, hangos tapsot és éljenzést. Aztán hirtelen csend állt be. José de San Martin jelent meg, egy magas férfi gála-egyenruhában, két fiatal tiszt kíséretében. Azok egy kis ládát vittek, ami tele volt arany keresztekkel, érmekkel és más kitüntetésekkel, amiket különleges érdemekért akartak odaítélni. San Martin fogta az egyik kitüntetést és nyakába akasztotta sorban az első embernek. Erre egy katonai üdvözlés következett. Majd így folytatta, amíg csak el nem ért a sor közepére, ahol Manuela Sáenz állt. A tábornok odalépett hozzá és egy kétszínű szalagot akasztott a nyakába, ami mélyen a melle alá lógott. Az asszony mosolygott és a teremből csupa tetszésnyilvánítás zúgott fel.

„Melyik kitüntetést akasztotta a nyakába, Pedro?”

„Ez a perui Nap-rend szalagja, egy elismerő kitüntetés a forradalomért végrehajtott érdemeiért.”

„És a továbbiakban mi fog történni vele?”

„Röviddel ez után a ceremónia után Manuela elindul Quitoba, hogy előkészítse Bolivar és San Martin találkozóját, amit épp az imént ismertél meg.”

Ivánka megnyomott egy további gombot és meglepetten kiáltott fel:

„Pedro, nézd már…, itt van Dubrovnik!”

„Igen, nézd meg és nyomd egy kicsit előbbre a gombot, akkor jobb lesz a hatás. Láthatod Dinkát, azt a kórházat, ahol feküdtél, a főnővér asszonyt és azt a strandot, ahol megismerkedtünk…, emlékszel még rá?”

„Dinka házát már látom, a fogadószobát…, üres. Nézd Dinka épp most jön be két kislánnyal. Milyen kövér és öreg lett! Nézd csak, itt van az a helyiség, amelyben akkoriban Dinkánál dolgoztam…, ez is üres. De a többi szobában van valaki. És még mindig tart az emberek kizsákmányolása, milyen szörnyű! Most látom magamat is. És ott van az a ház, amelyben az édesanyámmal laktam. Itt van, ni! Micsoda csoda, alig hiszem el, amit itt látok.”

„Nem csoda, Ivánka. Amit látsz, az a múlt, egy reális esemény az elmúlt életedből.”

„És itt vannak a kis öcséim is, Pedro, pontosan látom őket. De az anyám egyre fiatalabb lesz, vajon miért? Valami tán nincs rendben a képernyővel?”

„Nem, semmi aggodalom Ivánka. Amit látsz, az az édesanyád élete. Láthatod a fiatalkorát és az édesapádat is, a testvérkéid apját végül az ő végüket és az édesanyád végét.”

„Nem fogom elfelejteni, Pedro”, mondta, miközben tovább figyelte az édesanyja életét. Látta, ahogy egyre fiatalabb lett, amíg végül gyerekként látszott. Látta azt a pillanatot, amikor először összetalálkozott Antéval és a megindultságot a férfi szemeiben. A legutolsó szerelmi találkozás megfigyelésénél világossá vált számára, hogy ő volt az apja. Ez egy örömkiáltásra késztette.

„Pedro, megismertem az apámat, gyere, nézd meg te is! Hát nem csinos? Annak ellenére, hogy egy véletlen éjszakai találkozásról van szó, nagyon jól néz ki. Mutass nekem többet, Pedro. Szeretném látni, hogyan alakult az élete ezután a találkozás után. Mit kell tennem, hogy a következő jeleneteket láthassam a képernyőn?”

„Húzd ki egy kicsit ezt a gombot és félig forgasd el jobbra, akkor megnézheted a szüleid egész életét.”

„Az apám élete ebben a pillanatban nem olyan fontos számomra, de az anyámé érdekel!”

„Akkor egyszerűen koncentrálj arra, hogy csak őt szeretnéd látni, és az apád azonnal el fog tűnni a képernyőről.”

„Nem fogom elfelejteni, Pedro és rögtön megteszem.”

Elmerült a jelenetek szemlélésében, a saját fejlődését figyelte a terhesség alatt és hallotta az anyja fájdalomkiáltásait, miközben őt szülte. Aztán látta azokat az éveket, amelyekben felnőtt, teli nélkülözéssel, mert nem volt pénz. Látta a barátságát az asztalossal, de amikor az a jelenet jött elő, amelyben az megölte az ismeretlen banditát, nagyon elszégyellte magát. Meg akarta akadályozni, hogy Pedro meglássa azt, ahogy megerőszakolta őt az asztalos és a képernyő azonnal lekapcsolt. Pedro szólt közbe:

„Semmi aggodalom, Ivánka, én már ismertem a te történetedet, mielőtt megismertelek téged, számunkra, apuiak számára nincsenek titkok.”

A lány elgondolkozva hallgatott egy darabig. Majd újra a képernyőre nézett, ami gondolati utasítására ismét működni kezdett. Látta az öccseinek a születését és azt, hogy hagyta őket ott az anya abban a siralmas kunyhóban, mert nem volt pénze az eltartásukra. Minden szomorú emlékeket ébresztett benne. Látta, hogy hogyan költözött el az anyja a gyerekek elhagyása után az asztalossal egy Conavle nevű helységbe. Azután további felvételek következtek, míg a képek egy nyomorúságos szálláson mutatták őt Herceg Novi város közelében.

„Legalább az anyám életben van még, Pedro.”

„Ennek örülök, Ivánka.”

„Akarod látni őt? Három fia van és nagyon megöregedett, nézz ide!”

„Látom őt, Ivánka, a legnagyobb nyomorban él.”

„Ó, te szegény! Pedro, mit kell tegyek, hogy a pópa családját láthassam?”

„Egyszerűen gondolj rá és add a képernyőnek azt az utasítást, hogy mutassa meg azt neked, ez minden.”

„Nem fogom elfelejteni”, felelte Ivánka és tovább nézte a képernyőt. Megjelent a pópa családja. Látta a fiait is, amikor nála élt és a kettő különböző iskolába járt.

Ezután szórványos jelenetek következtek az antik Rómából, a Cézárokról és a hadseregeikről, az utánuk következett császárokról és azok hatalmi harcairól. Aztán folytatódott a sor egyiptomi képekkel és a fáraókkal, a görögök sokrétű civilizációjával, az ókori háborúkkal, trójai Helénával és a segédjeivel, Nagy Sándorral és a hatalmas seregével, Mohameddel, Jézussal, Buddhával és Mózessel; aztán a két katasztrófa, amit átélt a Föld, a vallások keletkezése, a keresztények üldözése, az európai háborúk a bolygó ezen részének betelepítése óta, a mandarinok és a kínai civilizáció. Az utóbbi igazolta számára, hogy a kínai városok a legrégebbiek a jelenlegi Földön, és hogy az apuiaknak leszállóhelyeik voltak ott, ahonnan harmadszor is újra benépesítették a Földet. Látta az apostolokat is, a keresztény Biblia szerzőit, és megrendülve sírt, amikor azt látta, hogyan kínozták meg Jézust.