Tartalomjegyzék

Ivánka elhagyja a Földet

Eső zuhogott Dubrovnik ezeréves városára. Mennydörgés hasította át az eget és a földet, alkalmanként kiadva a légkörben gyűjtött energiáját egy-egy villámlásban. Hirtelen egy erős széllökés csapódott a kórház ajtajának, amely kicsit kinyílt, majd nagy zajjal becsapódott. Az őrök és a nővérek megijedtek, és a San Vlaho kolostor főnővére, aki a kórházat vezette, és aki épp a betegek ellátásával volt elfoglalva, pontosan láthatta, hogy mi történik.

Egyszer csak fény vette körül Ivánka ágyát és megvilágította az egész kórtermet. A betegek azt hitték, hogy egy villám csapott le Ivánka ágyára, és féltek. A főnővér azonban nyugodt maradt, tartotta magát, megállt a kórterem közepén, felemelte karjait a magasba és azt kiáltotta:

„Gyermekeim, nyugodjatok meg! Nyugodjatok meg és imádkozzatok! Imádkozzatok gyermekeim és kérjétek urunk bocsánatát! Egy csoda történt a kórházunkban” mondta és elindult a fényesség irányába, ami már oszlóban volt. Amikor azonban Ivánka ágyához ért, csodálkozása tovább nőtt. A lepedő kínosan el volt simítva, de Ivánka eltűnt.

„Egy csoda! Egy csoda történt!” kiáltotta a főnővér és többször egymás után keresztet vetett, miközben tekintetét az üres ágyra szegezte, amelyben immár nem feküdt páciens. Akkor a párnán meglátott egy kerek kis cédulát. Letérdelt, megcsókolta az ágyat, amelyben a csoda bekövetkezett, és magához vette a cédulát. A papír kék volt, és rajta fehér színnel cirill betűkkel az állt:

„ Jövőre, október 8-án, szerdán újra fogsz hallani Ivánkáról. Mindent a többiekért. Dubrovnik, 1912. november 11.”

A főnővér összehajtotta a cetlit és azt figyelte, hogy csillog. Megnézte közelebbről is. Nos, az minden összehajtásnál vagy megfordításnál megváltoztatta a színét és a nagyságát.

„Most mit tegyek? Óh Istenem, mit tegyek most?” mondta a főnővér és a félelem egy érzése futott rajta át. Eltávolodott az ágytól és miközben az ijedt pácienseket próbálta megnyugtatni, Sebastian páter jutott az eszébe. Ő képviselte a vallásos felső vezetést a városban.

A páter 80 éves volt és sok éven keresztül tevékenykedett a Vatikánban, így hát méltó volt a teljes bizalomra. Úgy gondolta, őrá rábízhatja a sok személy által átélt és az általa látott csodát.

A főnővér le akarta csillapítani belső felindultságát, amit a rendkívüli esemény okozott benne, ezért sürgősen beszélnie kellett róla valakivel. Egy rövid pillanatra állva maradt a kórteremben kezében a cédulával. Aztán amelyik pácienst csak lehetett, arra biztatott, hogy a Miatyánkot imádkozzák. Amikor befejezték, elindult a kolostorhoz vezető úton, hogy beszéljen Sebastiannal páterral. Amikor odaért, a páter véletlenül épp ott volt.

„Lépjen be, nővér. Nos, mi történt?”, mondta, amikor meglátta a főnővér ijedt arcát.

„Sebastian páter, egy csoda történt …”

„Egy csoda? Dicsértessék az Isten! Hol? Mesélje el nekem! Mi történt?”

„Egy beteg eltűnt a betegágyáról világoskék fénylángok közepette.”

„Mikor történt ez?”

„Épp most, egy fél órával ezelőtt, páter”, felelte a főnővér és részletesen elmondta az egész esetet.

Sebastian páter türelmesen hallgatta az apácát. Megpróbálta megérteni, hogy mi történt a főnővérrel, aki annyi éven keresztül jeleskedett Isten és az egyház szolgálatában.

„Szegény nővér, élete és az értelme is lassan a végéhez közeledik. Vegye fel őt az Úr hamar az országába”, gondolta a pap, míg a nővér a tanácsára és a segítségére várt.

„Kedves nővér, maga nagyon jól tudja, hogy Urunk csodákat is tesz. Ő az isteni igazságosságot gyakorolja. Megbocsátását kell, hogy kérjük, hogy megadja nekünk az örök békességet.”

A főnővér csodálkozott Sebastian páternek ezen az érzelmileg jéghideg válaszán. Rögtön észrevette, hogy a pap nem hitt a szavainak. Csalódás hatalmasodott el benne, de megértette, hogy nem volt könnyű hitet gyakorolni egy olyan különös történésben, mint ami a kórházban lejátszódott. Érzéseit félretéve fogadta el a pap közömbösségét.

„Sebastian páter, ezt a cédulát az eltűnt beteg párnáján találtam. Megnézi?”

„Nem, csak tartsa meg magának, majd megnézem egy későbbi alkalommal. Most pedig menjünk át a kórházba, hogy utána nézzünk ennek az eltűnt betegnek.”

A két ember egymás után lépett ki a templomból. Sebastian páter ment elöl, a főnővér pedig egy kis távolsággal követte. Egyikük sem szólt semmit. Amikor beléptek a kórterembe, a betegeket imádkozva találták.

„Páter! Egy csoda történt. Az a beteg, aki ebben az ágyban feküdt, világoskék sugarak közepette eltűnt”, mondta egy idős ember, akinek a bal karja volt eltörve.

„Igen, fiam, tudom. Főnővér anya már elmesélte nekem”, felelte a páter.

A pap egy pillanatig megállt a helyiség közepén. A betegek köré gyűltek, és mindenki a saját módján mesélte el neki, hogy mit élt át.

„Ismerte valaki közületek az eltűnt beteget?”

„Nem”, válaszolták azok.

„Az ajtó zárva volt, amikor az eset történt?”

„Igen, páter, ebben teljesen biztosak vagyunk.

„Imádkozzatok, gyermekeim. Isten áldása legyen veletek”, mondta a pap és kiment.

Öt nappal később a főnővért felmentették a tisztségéből, mint a kórház vezetőjét, és azt az utasítást kapta, hogy maradjon továbbra is a kolostorban Johannes páter felügyelete alatt, aki abban a kórházban az egyetlen elmebetegekkel foglalkozó orvos volt.

A főnővér anya számára ez a fejlemény egy keserű csalódás volt, mégis legyűrte magában azt a felháborodást, ami úgy kígyózott benne, mint egy féreg a korhadó fában. Sok év telt már el azóta, hogy életét Istennek és a felebarátoknak szentelte. Ennél a tisztelhető és gyakran nehéz feladatnál elég tapasztalatot szerzett a személyét érintő igazságtalanságok elviselésében és Sebastian páter reakciója nem túlságosan lepte őt meg. Tiltakozás nélkül vette tudomásul áthelyezését és belenyugodott abba, hogy az ő napja október 8-án, szerdán lesz. Biztos volt abban, hogy azon a napon tisztázódni fog az Ivánkával történt különös eset. Az első napokon még kételkedett egy kicsit abban az ígéretben, ami a cédulán állt, de minél többet nézett a papírra, annál biztosabb lett abban, hogy az ígéret be fog teljesedni. Napok, hetek és hónapok teltek el, amíg végre eljött 1913. október 8-a, szerda.