A torziós erőterekről éppen Clair Voyant ’Ahol megállt a tudomány’ c. PDF-könyvében is olvashatunk, de más éterjelenségről is, mely nagyon tanulságos. Részlet a könyv 4. fejezetének néhány részéből :
4.5. Forgó (torziós) mozgás és éter
Az éter nemcsak a mágneses mezővel, hanem egy más mezővel, a torziós erőtérrel is kölcsönhatásba lép. A torziós mező felfedezése viszonylag új keletű. Sciama és társai rájöttek arra, hogy a többirányú forgást végző testek egy erőteret keletkeztetnek, amely a térben terjed. Maga a Föld is ilyen többirányú forgást végez, mivel saját tengelye körül és a Nap körül is forog, ezért a Föld forgása is keletkeztet torziós energiát, amely a térben terjed, mégpedig szinte végtelenül nagy sebességgel, a fénysebességnél jóval gyorsabban. Ennek a torziós energiának a vivőközege is az éter. A semmiben az energia nem lenne képes terjedni. Akárcsak a gravitáció esetében, ez a jelenség is bizonyítja a zéró pont energia vagy éter létezését. Én itt csak zárójelben teszem fel a kérdést: egyáltalán mi okozza a Föld forgását? Végül is fordítva is elképzelhető ez az okoskodás: nem lehetséges, hogy a Föld egy forgó energiának, mondjuk az éternek az összesűrűsödése?
4.6. Mágnesesség, elektromosság: és éter
A mágnesesség és az elektromosság két különböző viselkedésű erőteret illetve hullámokat hoz létre, mégis ikrekként mindig együtt vannak: egyik nincs a másik nélkül.. A Lenz-törvényt mindenki ismeri: ha drótot mozgatunk mágneses térben vagy a mágnest mozgatjuk a dróthoz képest, a drótban elektromos áram keletkezik. Az összefüggés fordított felhasználását jelenti, amikor egy maggal ellátott tekercsbe áramot vezetnek és ez a magban mágnesességet indukál, azaz ezzel létrehozunk egy elektromágnest, amely ugyanolyan mágneses teret gerjeszt, mint egy mágnesvas. Ezzel elektromos energiával hoztunk létre mágnest és mágneses teret. A tudósok azonban egyszerűen nem tették fel azt a kérdést, hogy vajon miért gerjeszt a mágneses tér elektromos áramot? És hogyan lehetséges, hogy egy mágnes akár egy évezreden keresztül is képes megőrizni mágnesességét, azaz energiát leadni, anélkül, hogy kimerülne? Ez ellentmond az energia-megmaradás elvének. Az energiát csak kinyerni lehet onnan, ahol van és átalakítani, a mágnes azonban teremti az energiát!. Amikor egy mágnessel egy nem mágneses fémet felmágnesezünk, azaz összedörzsöljük őket, az is olyan benyomást kelt, mintha a mágnes saját mágneses energiája egy részét kölcsönözné a másik fémnek. Ezzel azonban saját mágnesessége semmivel sem csökken
. De Palma mágneses eszközével alkotta meg az első ingyenenergia készüléket: egy mágnesrúdra, mint tengelyre ráerősített egy kerek mágneslapot, amelynek egyik pólusa a szélén volt, másik a középpontja körül. Amikor a mágnesrúd saját hosszanti tengelye körül forgott, vele forgott a ráerősített mágnestárcsa is. A forgó tárcsa áramot termelt, többet, mint a forgatáshoz használt áram. Ha feltesszük, hogy a mágneses erő besűrítette az étert, akkor a jelenséget úgy kell elképzelni, hogy a forgás által előidézett centrifugális erő az étert kisodorta a tárcsába, annak külső széléig és persze azon túl is. A kinyert elektromos energia többletet az éter feldúsulása biztosítja, ami a mágneses erőtér és a forgás együttes hatásának a következménye. Az éter utánpótlás korlátlan. Az, hogy a besűrűsödött éter egy energia forrása, a következő kísérletben bizonyosodott be.
Ez volt az Aspden-féle kísérlet: ő megmérte, mennyi energiára van szükség egy motor beindításához, majd a motort járatás után leállította, majd újraindította. Kiderült, hogy ha az újraindítás 60 másodperecen belül megtörténik, akkor ehhez csak tizedannyi energiára van szükség, mint az előzetes működés nélküli indításhoz. Az éter segítségével ez a jelenség is könnyen megmagyarázható. Ahhoz hasonlít, mint amikor egy pohárban a vizet egy kanállal megpörgetjük, majd kivesszük a kanalat, a víz pedig pörög tovább. A mágnes nem más, mint a kanál, a víz szerepét pedig az éter játssza. Itt már gyanúba került az éter, mint a tehetetlenségi nyomaték okozója.
A mágneses térnek továbbá mintha memóriája is lenne: ha felfüggesztünk egy mágneses ingát és az asztalra is teszünk egy mágnest és úgy állítjuk be őket, hogy az asztalon lévő mágnes maga felé vonzza a függő mágnest, majd 5 nap múlva elvesszük az asztali mágnest a helyéről, a függő mágnes továbbra is érzékeli a vonzást, mintha a fekvő mágnes még ott lenne. (Donald Roth kísérlete). A mágnesesség létrehozásához szükség van mágnesre, de a fenntartását az éter biztosíthatja.
A mágnesesség hagyományos magyarázata az, hogy a fémben a molekulák szabályosan rendeződnek el észak-déli irányban. Az elektronok párhuzamosan keringenek az atommag körül és minden atom úgy viselkedik, mint egy miniatűr mágnes. Az éterre alapozó magyarázat az, hogy az éter a nem mágneses anyagokat egyenletesen hatja át, míg a mágnesben az áramlás egyirányú, amely a molekulák párhuzamos „beállásának” köszönhető. A vonzást az idézi elő, hogy a mágneses tulajdonságú fémek egyirányúsítják az étert, amely nagy erővel áramlik át a mágnesen és az áramlásba került szintén mágneses tulajdonságú tárgyakat magával sodorja és a mágnes egyik végén odatapasztja a mágneshez, a másik végén viszont ugyanez a sodrás eltaszítja a fémtárgyat. Tehát megint csak nem a mágnes vonzza vagy taszítja a mágneses tulajdonságú tárgyat, hanem az éter rántja magával, akárcsak a gravitáció esetében.
4.7. További érvek az éter létezése mellett:
A fentiek ízelítőt adnak arról, hogy miként gondolkodnak a fizikusok az éterről: annak létezéséről vagy nem-létezéséről. Az alábbiakban még összeszedtem a teljesség igénye nélkül néhány további fizikusoktól származó érvet az éter létezése mellett, ezek azonban nem igazán visznek közelebb bennünket az éter lényegének, mibenlétének a megfejtéséhez.
Minden hullámnak szüksége van egy közvetítő közegre. Az abszolút vákuumban mi más lehetne az, ami vibrál és ami az elektromágneses hullám terjedését biztosítja? Ez a közeg az éter.
A fény nem állhat részecskékből, mivel a részecskék bármekkora sebességgel terjedhetnek, a fény sebessége ezzel szemben állandó. A hagyományos fizika szerint a foton a fény tömeg nélküli, de momentummal rendelkező kvantumrészecskéje. Ez azonban játék a szavakkal, mivel ha egy részecskének nincsen tömege, akkor nem rendelkezhet momentummal, mert momentuma csak tömeggel rendelkező részecskének lehet. Tehát azok a jelenségek, amelyek a fotonnak, mint fényrészecskének elméletét megalapozták, nem a foton részecske természetének tudhatók be, hanem az éternek a fényre való hatásának a következtében lépnek fel.
A lézersugarat és más vonalban terjedő fénysugarat valaminek össze kell tartania, különben a levegő molekulák révén szétszóródnának. Ez az összetartás is az éterrel való kölcsönhatásnak köszönhető. A sugarakat az éter nyomása tartja egyben.
A galaktika szélén lévő égitestek piros színeltolódását ( megj: vörös eltolódását ) a tudósok azzal magyarázzák, hogy a fény fotonokból, vagyis részecskékből áll és ezért érvényes reájuk a Doppler-elv. Ha ugyanis a világűrben nincsen semmi, azaz a fény a vákuumban terjed, akkor nem lehetne piros ( vörös ) eltolódás. Azaz feltételezik, hogy részecskékből áll, ezért csökken a távolsággal a fény frekvenciája. Ebből viszont azt a következtetést vonják le, hogy a világegyetem tágul. Az éterre alapozó magyarázat szerint ellenben a piros ( vörös ) eltolódás azzal magyarázható, hogy a fény nem vákuumban, hanem az éterben terjed, amelynek rugalmassága csak majdnem tökéletes. Ennyire nagy távolságban azonban már ez a közeg okoz némi csökkenést a fényhullám frekvenciájában.
Az éter lehetővé teszi a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás jobb magyarázatát is. Ez a háttérsugárzás ugyanis nem fér össze a Big Banggel és a világegyetem tágulásával. Ha ugyanis ez a háttérsugárzás az ősrobbanáskor keletkezett és világegyetem azóta tágul, akkor ennek a sugárzásának mindig a középpontból kifelé kellene terjednie. Mi készteti arra, hogy mégis felénk tartson? (Ha nem tartana felénk, nem láthatnánk.) Pedig a Föld nincs is a világegyetem középpontjában. Ezt a tér görbületével magyarázzák, ami elég mesterkélt és nyakatekert. Az éterre alapozó magyarázat most még egyszerűsítve úgy szól, hogy az egész univerzum és annak minden része éterbuborékban úszik, amelynek széleit az éter felületi feszültsége tartja össze. Ennek a buboréknak a formáiról a későbbiekben még szó lesz. A lényeg az, hogy a kifelé terjedő fény ezen a buborékfalon folyamatosan visszaverődik, azaz visszafelé folytatja útját, míg el nem éri a szemközti „falat” ahonnan megint csak lepattan, és így tovább. Az univerzum tágulására tehát nincs bizonyíték, de az ősrobbanásra sem. Az univerzum korára vonatkozó számítás (15 milliárd év) is a fenti feltételezésekre (ősrobbanás, tágulás, piros – vörös - színeltolódás) alapozódott. Valójában az univerzum bizonyára sokkal öregebb ( megj : a mi univerzumunk kora földönkívüli testvéreink szerint legalább 10.000.000.000.000.000.000.000 éves, azaz a mostani fiktív 13,7 millárd évnek legalább a százmilliárdszorosa!), ezért ennyi idő alatt a fény szóródása lehetett olyan mértékű, hogy háttérsugárzásként észleljük.
Az égitestek belső hőtermelése sincs kielégítően megmagyarázva. Mitől nem hűltek ki? Az éter tartja bennük a hőenergiát illetve a stabilitást. Az új csillagok anyaga az abszolút zéró közelében van. Mitől forrósodnak fel? A hagyományos tudósok szerint a gravitáció összesűríti az anyagukat és amiatt forróak. De akkor hőt kellene leadniuk. Az éterrel azonban magyarázható: az éter elnyelődése és összenyomása okozza a nagy hőt, ami beindítja az atomfúziót. Így keletkezik az új csillag. ( Megj : Itt a szerző is még messze jár a valóságtól, mert a csillagok energiatermelését nem az atommagfúzió biztosítja, már azért sem, mert az Új Tudományos ismeretek szerint nincs lényeges különbség egy bolygó és egy csillag között, csak fokozati, ezért van az, hogy a csillagok is belül üregesek, és a felszínük is ugyanolyan hidegek, mint a bolygóké, csak a légkörük magasabb hőmérsékletű. ) A hő megőrzését az éter beáramlásból származó energia-utánpótlás biztosítja.
A nagyobb égitestek körül keringő kisebb égitestek pályán tartását nem a tömegvonzás tartja fenn, amely megakadályozza, hogy a bolygó vagy a hold „elszálljon” a forgás következtében fellépő centrifugális erő következtében. A vonzás annak a következménye, hogy a nagyobb tömegű égitestbe nagyobb tömegű éter áramlik befelé, mint a kisebb tömegűbe. Emiatt a nagyobb tömegű testtől szívó hatás érvényesül a kisebb felé, mert kettejük között bizonyos fokú étervákuum keletkezik. Ugyanez az étervákuum hozza létre a tengely körüli forgást is.
Einstein szerint a fénysebességnél nagyobb sebesség nem létezik a kozmoszban. Ez a kozmikus felső sebességhatár. Állítása szerint anyagi test nem érheti el ezt a sebességet, mert ehhez végtelen nagy energia lenne szükséges. Az éter létezése ezt cáfolja. A fénysebesség az a sebesség, amellyel a fény az éterben képes áramolni. ( Megj : ez a megfogalmazás nem pontos, mivel amit most standard fénysebességnek tartanak, az valójában csak egy pillanatnyi kiragadott terjedési érték a Mindenség végtelen denzitásai ( sűrűségei vagy halmazállapotai ) és dimenziói közül, mégpedig olyan érték, amely nagyon alacsony denzitás- és dimenziószámhoz kötött terjedési sebességet fejez ki. ) Az éternek azonban magának is van rezgése, amelynek frekvenciája elképzelhetetlenül nagy lehet. Bizonyos feltételek mellett az éter haladási sebessége a fénysebesség sokszorosa lehet. Einstein tételének - hogy a fényénél nagyobb kozmikus sebesség nem létezik - ( Megj : épp ezért életbevágó a hatalom részéről ennek a dogmának fenntartása, hogy az emberiség tudatát folyamatosan ehhez az alacsony denzitás- és dimenziószinthez kössék! ) bizonyítékaként azt szokták felhozni, hogy a részecskegyorsítóban hatalmas energia (eletromágneses) bevetésével próbálták a részecskéket fénysebességre felgyorsítani, de ez nem volt lehetséges, mert ehhez közeledvén a részecskék egy része eltűnik, más részük lelassul.
A részecske gyorsulása azonban nem azért csökken, mert a fénysebesség közelében tömege olyan mértékben megnő, hogy már a további gyorsításához szükséges energia szinte végtelen nagy lenne, hanem azért, mert a gyorsítóban használt elektromágneses tér sebessége behatárolt. Az éter áramlásának azonban nincs sebességkorlátja.
Az sem igaz, hogy a rudak stb. testek hossza a fénysebesség közelében csökken. Nem a sebességtől csökken a hossz, hanem attól, ha az anyag rezgésszáma nő. A hossz csökkenése álló tárgyban is megfigyelhető, ha az energiaörvényben helyezkedik el. Az éterelmélet feleslegessé teszi a görbült térre vonatkozó Einstein-teóriát. Ami elgörbül, az nem a vákuumként értelmezett üres tér, hanem az éteráramlás.
4.8. Éter és kvantummechanika
A fizikusok persze az atomi részecskék viselkedése kapcsán is találkoztak az éter számlájára írható rejtélyekkel. Az ezek magyarázatára irányuló görcsös igyekezet vezetett el a kvantumfizikához, ( megj : ezt jól látja a szerző, hiszen a kvantummechanika, ahogy a relativitáselmélet is egy olyan blöff, melyeknél éppen azért voltak kénytelenek néhány álezoterikus fogalmat bevezetni, hogy az éter fogalmát kikerüljék! ) , amely megalkotói számára is meglehetősen abszurdnak tűnt. (Mert valóban az). A kvantumfizika megpróbálta valahogyan becsempészni a metafizikát a fizikába anélkül, hogy be kelljen ismerni, hogy erről van szó. A részecskék bebizonyították, hogy valamiféle tudattal rendelkeznek. Ez azonban a fizika számára képtelenség.
Max Planck 1900 ban fedezte fel, hogy a sötét anyagra ( megj : abszolút feketetest ) bocsátott hő hatására az anyagból piciny energia kvantumok távoznak, amelyekről az anyag spektrumvonalai árulkodtak. A vonalak arról tanúskodtak, hogy a kibocsátott piciny energialöketek frekvenciája különböző nagyságú. Planck feltételezte, hogy az atomok a hő hatására egy magasabb rezgésű energiaállapotba kerültek, amely a kvantumok formájában történő energia-kisugárzásért felelősek. Addig az elektromágneses hullámokat folyamatosnak gondolták, mígnem Einstein kimutatta, hogy a fény is kvantumokban terjed, amelyeket a fény részecskéinek, fotonoknak neveztek el. 1905-ben Rutheford felfedezte az atommagot és 1913-ban Niels Bohr megalkotta az atommodellt, amely az atom szerkezetét egy naprendszerhez hasonlatos formában képzeli el : az elektronok az atommag körül keringenek meghatározott pályákon. Ha az elektron pályát vált, azaz átugrik egy belsőbb pályára, az atom energiát, azaz fotonokat bocsát ki. Arra azonban nem tudtak mai napig magyarázatot adni, hogy vajon miért nem zuhannak bele az elektronok az atommagba.
Az atomokban lekötött elektronok kettős természetéről, azaz hullám és részecske jellegéről szóló elméletet de Broglie dobta be a köztudatba 1924-ben és jóllehet ezt igen nehéz elképzelni, mégis alapigazságként azóta is a fizika egyik alaptételét képezi. A bizonyíték: ha elektronokat lőnek ki két résen, akkor interferencia keletkezik, azaz az elektronsugarak fényként viselkednek. Majd kiderült, hogy ha csak egy résen keresztül bocsátottak ki elektronokat, akkor is ugyanúgy létrejön az interferencia. Tehát amikor hullámviselkedést vártak tőle, az elvárást teljesítette. Amikor viszont részecskeként akarják nyomon követni, akkor részecskeként látható. A kvantummechanikát, mint teljesen új fizikai világnézetet azok a kísérletek alapozták meg, amelyek azt mutatták, hogy a részecskék mintha tudatosan viselkednének: bármilyen távolságban van is két megfigyelt részecske, valamiképpen mintha tudnának egymásról valamint arról, hogy megfigyelés alatt vannak.
Niels Bohr, a kvantumechanika megalapítója a jelenséget úgy írta le, hogy az atomi részecskék, pontosabban az elektronok a megfigyelés előtt csak mint valószínűségek léteznek és csak a megfigyelés során dől el, hogy részecskeként vagy hullámként fognak viselkedni. Heisenberg a részecskéknek ezt a fajta kettősségét a test és szellem dualizmusához hasonlította. Einstein soha nem értett egyet ezzel az értelmezéssel: szerinte a dolgok a megfigyelőtől függetlenül történnek, nem létezik távolsági hatás. ( Megj : azért, mert közülük ő - Einstein - volt a legmaterialistább ) Minden dolognak megvannak a maga megfigyelőtől független tulajdonságai és a dolgok viselkedése determinált, mindennek megvan az oka és a tulajdonságai, függetlenül a megfigyelőtől vagy a megfigyelés tényétől.. Ezzel szemben Niels Bohr szerint nincs értelme valamely dolgot leírni, mielőtt megmértük volna. De honnan tudja a részecske, hogy figyelve van?
A kvantumelmélet lényegében elismeri, hogy az elektronok illetve az atomi részecskék viselkedésére hat az emberi megfigyelés! Amikor ugyanis részecske jellegét akarták igazolni, akkor az elektronokat a tér meghatározott pontján, mint részecskét észlelték, amikor viszont hullámként való viselkedését figyelték, akkor a térben mindenfelé terjedt ugyanazon részecskéknek a hulláma! Az elektronokat akkor wavicle-nek kezdték titulálni, ami a particle (részecske) és a wave (hullám) szavak összekombinálása. Minden esetre a részecske, mint részecske viselkedése kiszámíthatatlannak bizonyult, nem lehetett tudni, miért váltanak az elektronok pályát és miért bocsátanak ki az atomok elektromágneses hullámokat. A kvantumfizika ezeket az átalakulásokat valószínűségi alapon közelíti meg. Az elektron a megfigyelés előtt mintegy virtuális állapotban van, a megfigyelés után eldönti, hogy részecske vagy hullám lesz belőle. A részecskék mozgásának nyomon követését célzó kísérletek során a fizikusok azt tapasztalták, hogy a részecskék időnként eltűnnek majd felbukkannak, de ez teljesen kiszámíthatatlan. Csak valószínűségi értékekkel tudták meghatározni a részecskék megjelenését egy bizonyos megfigyelési helyen. Heisenberg ezt a róla elnevezett határozatlansági relációban fogalmazta meg. Szerinte nem lehetséges egyszerre megfigyelni a részecske helyét és sebességét.
Valójában nem arról van-e itt szó, hogy maga a megfigyelés zavar be, hiszen a mérés gyakran megzavarja vagy picit eltéríti a folyamatot. Például ha áramot akarunk mérni, meg kell szakítani az áramkört, hogy a mérőeszközt behelyezhessük vagy ha hőmérséklet mérünk, a hőmérő odahelyezése hőt von el. Itt másról van szó: arról, hogy a megfigyelt részecskék eltűnnek és esetenként nulla idő alatt máshol bukkannak elő. Ezért a fizikusok kitalálták a virtuális részecske elnevezést valamint azt, hogy az anyag hullám- és részecske természettel bír és hogy a hullám az csak valószínűségi hullám. A részecskéknek ez a vibráló feltűnése és eltűnése mind a megfigyelésükre szolgáló kísérletben, mind a kozmikus űrben megfigyelhető. Felfogható ez úgy is, hogy ezek a fel-feltűnő magányos atomi részecskék a semmiből keletkeznek és semmivé válnak. Sőt, a kísérletek során bebizonyosodott, hogy a részecskék a térben való jelenlét nélkül távolságból képesek kommunikálni egymással és az információ továbbítása a fénysebességnél gyorsabban történik. ( megj : pontosabban a terjedési sebesség nulla, vagy azonnal, vagy abszolút jelen!) Einstein ezt a jelenséget nem tudta megmagyarázni, mivel e jelenség azt feltételezi, hogy az információ a fénynél gyorsabban terjed, ami szemben állt saját tételével, miszerint a kozmoszban nem létezik a fénynél gyorsabb sebesség.
