Fordítás 3 perc 7 mp-től:

"2022. július 25-én elvittek a Neptunusz bolygóra; a tényleges utazás egy egész napig tartott, de földi idő szerint csak egy óráig.

Thor Han aznap reggel értesített az utazásomról, és délután vett fel a hajójára, ami szokatlan időpont volt, bár biztonsági okokból sohasem határozza meg előre a találkozásunk pontos idejét.

A Föderáció felderítőhajójának fedélzetére sugároztak fel, és Celadion, a pilóta barátom is ott, aki mindig szikrázott az örömtől és az energiától.

A legénység behívott a parancsnoki szobába, ahol azonnal észrevettem, hogy az iránybeállítások egyfajta frissítés alatt állnak.

A szoba fala kerek volt, az anyaga pedig sima és világítóan fehér.

Celadion megkért, hogy foglaljak helyet a másodpilóta ülésére, amit én udvariasan visszautasítottam, mert nem voltam biztos a képességeimben.

„Ugyan,” bíztatott Thor Han, „egyszer már megtetted ezt, élvezni fogod az egészet!”

Hát jól van, végül elhelyezkedtem a pilótaülésben, amely rögtön alkalmazkodott a testalkatomhoz, és aminek érzése egy meglepett kiáltást váltott ki belőlem.

Tudtam, hogy ez lesz, de ennek az érzése mindig meglepő volt.

„Thor Han! Hadd tegyem a karomat a belső kartámaszokra, a külsőknél mindenütt jelzések vannak, azokhoz nem nyúlok!” – mondtam.

Előre nyújtottam a kezeimet, és kinyitom a tenyeremet a hatszögletű zöld érintőpanelek fölé, hogy mély levegőt véve lelkileg is felkészüljek a hajóval való kapcsolatra.

Ahogy az előző könyveimben már kifejtettem, ez a kapcsolat a DNS-rezonancián keresztül működik: így most is létrejött a kapcsolat, mikor Celadion végighúzta hosszú ujjait a holografikus képernyőkön.

Közben Thor Han gyorsan intett a kezével a konzol fölött, és erre egy harmadik ülés emelkedett fel a padlóból.

„Ez egy új funkció a felderítőhajók legújabb modelljében,” válaszolta Thor Han a székben ülve,”integráltunk néhány technológiát az intergalaktikus barátainktól.”

Majd Celadion hozzá tette nagy a lelkesedéssel:

„A cél ki van tűzve, Elena, csak az inverz erőt kell ráadnod, amikor készen állsz rá.”

Mély levegőt vettem, és amíg nem én voltam a navigáció-felelős, addig minden rendben is volt.

De visszagondolva a korábbi Mars-incidensre, amit leírtam a 2. könyvemben, a ’We will Never Let You Down’-ban (Mi soha nem hagyunk cserben), még egy kicsit traumatizálva voltam, jóllehet magabiztosan tettem rá a tenyeremet az érintőpanelekre.

Ekkor a frekvenciák és a fény geometriai mintáinak a hulláma, a hajó mesterséges tudata érintkezésbe lépett az elmémmel.

Emlékszem, amikor ezt először csináltam. (Megj: ez évtizedekkel korábban történt, mikor a fiatal Elenát először ültették be a pilótaszékbe.)

Ez egy katasztrófaszerű jelenet volt, amikor majdnem összetörtem a hajót.

Mert ehhez olyan tudati interfész, az elmének az űrhajóhoz kapcsolódó készségét és képzettségét igényli, amiben még legalábbis nem vagyok kiemelkedő.

Most viszont az impulzust az űrhajónak azzal a gondolattal adtam, hogy kivetítettem a hajót a világűrbe.

Csak arra kellett koncentrálnom, hogy tartsam a tempót, mivel az űrhajót automatikusan beállították a Neptunusz felé vezető pályára.

És néhány perccel később már meg is közelítettük ezt a csodálatos kék bolygót a vékony, elegáns ezüstgyűrűivel együtt.

Anélkül, hogy bármit is tettem volna, a hajó megállt.

Megértettem, hogy elértük a célunkat, a Neptunuszt.

A Neptunusz gyűrűinek távoli részei a napfénytől ezüstös fényben csillogtak, de az árnyékoldalon rozsdásvörös színt mutattak.

Nem sikerült megszámolnom, hány koncentrikus gyűrűből állt, de valószínűleg öt vagy hat volt, miközben csodálatos látványt mutatott.

Amikor feltárult a Neptunusz képe, egy furcsa lény jelent meg a tudatomban egy másodpercre, amely úgy nézett ki, mint egy tengri (megj: egy földönkívüli faj) és egy kétéltű keresztezése, aztán jött egy második és egy harmadik is, de a negyedik már másképpen nézett ki.

Nem tudok nyugodtan megülni a székemben, próbálom palástolni a félelmemet.

Thor Han erre hozzám jött és vállamra tette a kezét:

„Ezek koldasii-k” – mondta, „békés fiúk, és különböző fajok interdimenzionális kollektívája.”

Milyen furcsa mondtam, hogy ők a Neptunuszon is élnek meg Naprendszerünk egy másik bolygóján, a Naarán meg ezen Naara 2-n.

Ez a Vénusz és Neptunusz, ugye?

„Igen,” válaszolta Thor Han.

„Ők telepatikus faj”, vetette közbe Celadion,” és nem tudják átvizsgálni az összes hozzájuk közeledő hajót; náluk ez egy normális eljárás, hogy megjelennek a tudatodban, ami inkább a kíváncsiságukról és nem a biztonságukról szól.

És elnézést a repülés-vezetésed megpróbáltatásaiért, ezt még el kellett volna mondanunk neked.”

Celadion ekkor átvette tőlem a navigációt, hajónk pedig a nagyobb külső gyűrű azon része felé repült, ahol a porszemcsék úgy tömörültek össze, hogy egy kis sziklás aszteroida-mezőt alkossanak.

Furcsa volt látnom, ahogy feltárul előttem egy hatalmas bányatelep látványa.

Űrhajónk belépett a telep egyik leszálló öblébe.

Az egész űrbányatelep úgy nézett ki, mint ahogy láthatod egy sci-fi film bányatelepét egy távoli bolygó külső gyűrűjében. (Megj: mint pl. az Avatar 1.-ben is.)

Thor Han megkért, hogy vegyek fel védőruhát, amely áttetsző fehérszínű, nagyon könnyű szkafander volt.

Megnyomott egy gombot a nyak közelében és egy átlátszó, fémes színű sisak tűnt elő a szkafenderből.

Nem tudom igazán elmagyarázni, hogyan működött ez.

Volt hozzá gravitációs csizmám és egy széles övem is.

Mikor mindhárman be voltunk öltözve, kimentünk a hajóból a nyüzsgő űrhajókikötőbe.

Miközben átsétálunk rajta egy magasabb platform felé, Thor Han elmagyarázta nekem, hogy ezt a létesítményt a Világok Galaktikus Föderációja építette még nagyon régen a Terrai (földi) háborúk előtt, mikor a Naprendszer még más konfliktusokkal is szembesült.

„Azóta bányásztok a Neptunusz-gyűrűkben?” Kérdeztem.

„Akkor már egy kő sem lenne itt”, mondta Thor Han mosolyogva.

„Nemesfémet termelünk ki,” tette hozzá Celadion.” Kis mennyiségben, és tiszteletben tartva a gyűrűk és holdak gravitációs egyensúlyát.

Bármi, amit itt teszünk, hatással van mindenre odalent a bolygón.”

Felmásztunk egy félkör alakú emelvényre, amely egy másik hangárhoz vezetett.

„Ezek az én hajóim,” mondta Celadion, „miközben rámutatott a korong alakú járművek sorára, melyek kissé harangszerűek voltak.

„Ezekkel szállítod a rakományaidat?” - kérdeztem értetlenül.

„Igen,” felelte Celadion.

„Oké, más hasonlókra számítottam, amolyan hosszabbakra, nagyobbakra.” - tettem hozzá.

„Miért bányászik itt a Föderáció?” - kérdezem. „Úgy értem, hogy nem az övéké a Naprendszer, szóval joguk van ehhez?”

Celadion hirtelen visszafordult és ragyogó kék szemével rám nézett:

„Ez nem a Föderációé”, mondta, „ez a koldasii-aké!

Kitermeljük számukra azt az orgonit-mennyiséget, amelyre szükségük van ahhoz, hogy denzitásuk stabilitását fenntartsák, hogy ne férjenek hozzá ártó entitások a portáljaikhoz.” (Megj: hogy megtartsák a magas rezgésüket.)

„A koldasii-k,” vette át a szót Thor Han, „olyan régen vannak már a Naprendszeretekben, hogy természetes lakosoknak lehet tekinteni őket. Mintha mindig is itt lettek volna, csak egy párhuzamos dimenziósíkon.”

„Gyere, találkozni fogunk velük!” – hívott Celadion a gyalogoshídról, amely lefelé vezet az alsó szintre, ahol egy furcsa teherhajó parkolt.

Beléptünk ennek az űrhajónak a belsejébe.

Valójában egy másik korszakból származott ez a hajó, régebbi konstrukció volt, lehet, hogy egykor a Földön készítették, de lehet, hogy nem.

Ahogy a légzsilip bezárult mögöttünk, levehettük a sisakunkat.

Thor Han csinálta nekem ezt a fejvédőt, és jóllehet klausztrofóbiám van, ezzel a sisakkal semmi problémám nem volt.

Nagyon fénylett bent minden, és a levegő kellemesen és frissen áramlott a testem igényeihez igazodva, de nagy meglepetésemre ez a kalandom most nem felszállással végződött, hanem helyben maradva ez a hajó megváltoztatta a denzitássíkot.

A körülöttünk lévő űrállomás hirtelen eltűnt előlünk, de a gyűrűs Neptunusz bolygó még mindig ott volt, ám űrállomás nélkül.

Belső öröm volt átélni, ahogy hajónk simán siklik a Neptunusz felszíne felé.

Az időt is rögtön másképp lehetett érezni: kitágult!

Milyen csodálatos kék színű ez a bolygó! Milyen megnyugtató...

Űrhajónk lassan ereszkedett le a Neptunusz végtelennek tűnő felhőrétegein keresztül, a napfény viszont gyorsan elhalványult egy feltűnő tengerpart ködös szürkületében, ahogy az alkonyati fényben egy nyugodt óceán felszíne jelent meg oldalunkon.

A hajónk egy darabig lebegett fölötte, mígnem egy furcsa fémszerkezet vált láthatóvá, amely a vízből emelkedett ki.

„Ezek az óceánok hemzsegnek az élettől”, mondta Thor Han nyugodtan.

A szívem összeszorult a mellkasomban e szavak hallatán: beleborzongtam ezt hallani, szinte könnyeket csalt a szemembe.

Szívesen láttam volna ezeket a lényeket ennek a titokzatos óceánnak a felszínén, amint a hajónk felettük lebeg.

A hajónk víz alá merült, ahogy közeledtünk egy fémes helymeghatározó toronyhoz, aztán teljes sötétség lett.

Hamarosan megjelent előttünk egy lebegő város fénye, mely különböző méretű gömbökből állt.

Ismét eszembe jutott a koldasii-ak látomása, akik megjelentek nemrég a tudatomban.

A hajó belépett az egyik gömbbe, míg egy nagy légzsilip azonnal bezárult mögöttünk.

Még három másik légzsilipen repültünk át, míg végül kijutottunk a vízből, és egy normál, belélegezhető légkörbe jutottunk.

Ellentétben az űrbányatelep látogatásával, itt nem kellett külön védőruhát és sisakot viselnünk.

Csak egy szokványos kék űrruhát vettem fel egy frekvencia övvel.

Amint kiléptünk a hajó rámpájára, az övem azonnal olyan denzitású erőteret generált, ami megfelelt a környezetnek.

Éreztem, hogy az űrruha megfeszíti a testemet, és hogy szabályozza a vérnyomást.

Úgy éreztem magam, mint amikor az Alnilamon voltam (megj: az Orion-öv középső csillaga), mert a magasabb denzitás-szint miatt a körülöttem lévő építészeti struktúrák formái itt is elmosódottnak tűntek számomra, így nem tudok pontos leírást adni róluk, de amikor a koldasi emberek közeledtek hozzánk, akkor már jobban le tudom írni őket.

(Megj: a galaktikus taami nyelvben az „i” többes számot jelent, így amikor koldasii-akról van szó, akkor a koldasi faj többes számáról van szó, mint pl. magyarok, de ha csak sima jelzőről, akkor koldasi, mint pl. magyar.)

Úgy tűnt, hogy a koldasii-ak különböző fajokból származnak, de mind ugyanazon az interdimenzionális síkon élnek.

Még soha nem jártam párhuzamos dimenzióban, ez egy teljesen új élmény volt számomra. (Megj: arról van szó, hogy Elena már járt más valóságokban, de még nem tapasztalta meg azt, hogy egy ugyanolyan bolygónak két egymástól különböző valóságsíkja lehet!)

Ezeknek a lényeknek a többsége körülbelül 5 - 5,5 láb magas volt (152-167cm között), és a legkiemelkedőbb egyedei úgy néztek ki, mint a TRAPPIST-1 csillagrendszer 2. bolygóján élő tengri faj, (megj: róluk majd később) nagy, kerek szemekkel.

Volt valami a vonásukban, ami kétéltűnek tűnt.

Két-két hosszú csápjuk volt a fejük mindkét oldalán, melyek hullámoztak mozgás közben.

Bőrük világoszöld színű volt kisebb kékes árnyalattal.

Mindegyik kezükön négy vastag ujj volt, bár nem szürke-faj típusú, hanem az saját faji jellegzetességük volt.

Köztük hozzánk képest más tulajdonságokkal rendelkező emberi faj képviselőit is láthattam, de többé-kevésbé mindegyik ugyanolyan átlagos nagyságú, kb. öt láb magas volt.

Ők nagyon együtt érzően és barátságosan viselkednek!

Ketten odajöttek hozzám és megfogták a kezem, meghívva, hogy menjek velük valahová.

Ekkor Thor Hanra pillantottam, ellenőrizve, hogy bátorít-e engem abban, hogy kövessem őket. Együtt érző mosolyát pozitív válasznak vettem.

Mindenesetre Thor Han és Celadion továbbra is közelemben maradtak.

A kodasii-ak megmutatták nekem a különböző gömb-létesítményeiket és meg kell mondanom, nagyon furcsa emlékeket idézek fel bennem az áttetsző szivárványos falakról… séta a vízen… áthaladva a fényes buborékok függönyén.

Ezek az emberek nagyon boldogok és tisztaszívűek!

Pontosan azt lehet érezni ekkor, mikor majd te is kapcsolatba kerülsz egy magasabb denzitással! (Megj: a boldogság alapállapot ott!)

Az idő rendkívüli módon kitágult, és nekem úgy tűnt, hogy egy egész napot a koldasii-akkal töltöttük.

Sőt, amikor visszaértünk a bányatelep űrkikötőjébe, hogy újraintegráljuk a felderítőhajónkat (megj: hogy visszaváltson alacsonyabb, földi denzitásra.), Thor Han elmondta nekem, hogy csak egy óra telt el ebben a dimenzióban.

Teljesen le voltam nyűgözve!

Visszahoztak a Földre és rögtön utána kinyitottam a számítógépemet, hogy megírjam ezt a rendkívüli történetet a Neptunuszon tett látogatásomról."

https://www.youtube.com/watch?v=aD5V4DV4kVM&t=619s